Szombat előfizetés 2017

A vörös mészkő zsinagógaküszöb

Írta: KERESZTES JÓZSEF - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

KERESZTES JÓZSEF

A vörös mészkő zsinagógaküszöb

Az utolsó zsidó család is eltűnt a faluból; a negy­venes évek végén összeszedték azo­kat, akik nem menekültek el már előbb, és ezek nem is tértek vissza a koncentrációs táborokból. A zsinagó­gát széjjelhordták az ötvenes évek­ben, már ami megmaradt belőle az oroszok elől nyugat felé húzódó né­metek után. Német, orosz egyaránt belerondított, ami fa volt benne, azt feltüzelték, a hulladék fát elvitték a falubeliek; majd az ajtók és azok tok­jai, az ablakok kerültek sorra. Aztán a téglák, amik beépültek a régi-új há­zakba; az utolsó roham akkor követ­kezett be, amikor a tsz-raktárnak hordta el Zetor-pótkocsiszám.

Özvegy Vétekné a bejárati ajtó vö­rös mészkő küszöbét vitette haza egy közeli kocsissal (hogy ő is vigyen va­lamit: ha mást nem, ezt, ami senkinek sem kellett), kitalálva, hogy éppen egy ilyen lapos kőre lett volna szüksé­ge a kerti csap alá, amiről a vödör nem esik le a belezubogó víztől sem. Csak otthon derült ki, amikor a mázsa körüli kőlap egyik feléről a víz lemos­ta a rászáradt sarat, hogy belevésett írás van azon. S mivel elolvasni nem tudta, nem ismervén a kvadrát héber betűket, hagyta úgy, ahogy volt, hadd mutasson: kemény kő ez a vörös mészkő, akár a márvány. Baj nem le­het belőle. A cinvödör csak nem árt­hat neki.

így hát ő is szerzett a zsinagógából magának valamit; közel volt a háza, látta, hogy mindenki fölragad valamit: a falu eleje is mind onnan viszi a neki tetsző anyagot, szekér- és Zetor-szám, hát akkor legalább neki is jusson egy darab szeglet belőle. Ha küszöb, hát küszöb. Lehet, hogy egyszer meggon­dolja magát, és a bejárati küszöbét ki­cseréli vele. Csak azt az egy sor téglát kell kiütni és a helyébe rakni ezt. Mennyivel mutatósabb lenne mindjárt a bejárata. A zsidók nem tették volna oda maguknak küszöbnek, ha nem ar­ra való lenne. Van értéke. A sírköves jó pízt adna érte, ha látná, ha meglátta volna a sárban. Az az írás azért csak jelenthet valamit, valami titokzatosat, mert a zsidók mindig titokzatoskod­nak, hókuszpókuszolnak maguk között, zárt helyen, ahova mást nem en­gednek, azért fordították fejjel lefelé, hogy elrejtsék a titkot, amit az írás magának tartogat; majd egyszer meg­álmodja, mit jelent, mert mindig álmodik, némelykor maga is elcsudálkozik, amikor fölébred, miket össze­hordott, mennyit lót-fut, egészen bele­fárad, mire fölébred, kivel-mivel nem beszél, az ángyával meg a holt apósá­val is, aki mindig utálta őt, mert Vin­ce, a fia, az ő megboldogult ura oda­veszett a második háborúban, és ő új­ra férjhez ment, mert még fiatal me­nyecske volt, na; az első apósa cselé­det akart csinálni belőle, hogy kapálja a szőlőjét, a krumpliját meg a kukori­cáját, gondozza, pártolja el őket, mivel az anyósát enyhe szél érte, ő meg a szívével bajlódott; de ő inkább bevitte a földet meg a fogatát az állataival együtt a téeszcsébe, oszt hagyta, hadd ríjon az apósa, hogy ebek harmincadjára jut a föld, amit Vince vitt a házas­ságba. Azt sajnálta, nem őt meg az ál­latait, a teheneket és a lovakat.

Aztán ő újra férjhez ment, de min­den rosszra fordult, mert ezt az urát agyoncsapta a villám a földön, úgy vitték meg neki a hírt a magtárba, ahol dolgozott, hogy te Margit, légy erős, mert a Ferdít megsuhintotta az isten­nyila odakint a határban egy fa alatt, ahová a körmös traktorról leszállt, hogy ne ázzon. A harmadik férje se élt sokáig: az meg méregkeverő volt a téeszben, és részegen beleesett és bele­fúlt a keverőtartályba, amiből a permetszórókat töltötték.

Így hát özvegy lett harmadjára is, és már nem is ment férjhez többé, igaz, nem is kérték, mert féltek már tőle, hogy három férjet elfogyasztott, és még ötvenéves se volt.

A Ferditől való lyánya, Vali, az ap­jára ütött. Magas, csontos volt, lát­szott, hogy olyan nagytermetű lesz egyszer, akár az apja. Tizennyolc éve­sen férjhez ment egy henteshez, és beállt a pult mögé. Rövidesen úgy fente a hússzelő nagy kést az acélon, és úgy vágta a hosszú karajt a tőkén a bárddal, hogy csak úgy fröccsent a zsírja köré.

Derék egy asszony, mondogatták, akik nála vásárolták a hétvégére való húst. Mert Kálmán, a „Ribánczky”, ahogy hívták a hentes üzlete után, ahogy átvette az apjától a boltot, hűtőkocsin maga hordta a sertés- és marha- meg fagyasztott csirkehúso­kat a vágóhídról, őt egyre kevesebbet látták a pult mögött, és a fél disznót, az időközben kitelt, megvállasodott, torony magas Vali éppúgy hordta be a bolti, nagy, szobányi hűtőkamrába, akár a férje. Maga akasztotta a fél disznót a kampóra, és még csak nem is lihegett, amikor végeztek. Csak ar­ra az időre esett ki, amíg terhes lett, és megszülte a fiát. Addig egy kise­gítő lány állt a pult mögött, szőke, ál­modozó tekintetű, élveteg ajkú, aki­vel Ribánszky odébbállt azután, hogy összeszűrte a levet vele, és Pestre költöztek.

Vali eladta az üzletet az államnak, és elvégezve egy tanfolyamot, védőnő lett. Mélyen meg volt sértve, hogy elhagyta a férje, akit imádott, mert hatalmas termetű volt, mint ő, igazi férfiszépség, amellett, hogy egy bikát is leütött volna az öklével. Vali imádta mint férfit, aki az egekbe volt képes röpíteni őt az ágyban: és ha nem is nyúlt volna hozzá, csak együtt marad vele, akkor is imádta volna, mert szerelmes volt bele; amikor ma­gányosan nyöszörögve az ágyban visszagondolt Kálmánra, három dol­got emelt ki belőle a sötétben, maga előtt látva: széles, nagy, mosolygó aj­kát, férfiasán verejtékszagú bőrét, és kemény, hatalmas fütykösét, ami úgy kitöltötte, olyan gyönyörök forrása volt, amit addig nem ismert, amíg be nem fogadta, még a forró magot is érezve, ami bőségben kiszökve belőle, elárasztotta odabent, még ak­kor is elcsöppenve a combja belső fel­ére, amikor kihúzódott belőle, eler­nyedten.

Az ő hatalmas teste a másik hatal­mas testtel titánok találkozása volt… nem is értette, amikor a fiát megmu­tatták neki, hogy mit hozott a világra; egeret-e vagy valami mást; mert ha­talmas gyerekre számított: és egy gyűrött arcú, ráncos bőrű kis semmi­séget hoztak oda a mellére, aki olyan volt, mintha megnyúzták volna.

Vali sokáig nem is szerette Pétert, csak kötelességtudatból etette, pelenkázta – főzött, mosott rá később, ami­kor egyedül maradt, és az anyja az ágyból szekírozta őt, hogy menjen férjhez újra, embernek ember a párja, egy ilyen derék nő nem maradhat egyedül. Mert az anyja tíz évig ágy­ban maradt még, amikor leesett a lá­báról azután, hogy öklömnyi kavicsot emeltek ki az epehólyagjából, és has­nyálmirigy-gyulladást kapott, majd súlyos cukorbeteg lett. És az anyja, innen az ágyból, a szalmazsáksírból szerzett neki férjet a volt rózsafüzéres barát- és társnői révén, egy alkoholis­ta szénfuvarozót, aki sovány, hajlott hátú volt, még harmincévesen is agg­legény; negyven kiló ha volt, egyik cigarettáról a másikra gyújtott, fazék­szám itta a kávét. Amikor egyedül maradtak a szobában, a férfi, Marci, ledobta magát térdre, a lábához, át­ kulcsolta és csókokkal halmozta el a térdét, hogy öngyilkos lesz ezek után, ha eltaszítja magától. Félárvaként in­tézetben nőtt fel szeretetlenül, az any­ja nem akart tudni felőle. Dolgozni fog, akár az állat, eltartja őt, felneveli a fiát, csak fogadja el őt. Leteszi a po­harat, eldobja a cigarettát, és csak a családjának él. És ha csak néha enge­di magához, az is elég neki.

Alaposan megdolgozták őt a fogat­lan, bütykös kezű, csoszogó vénségek a szemforgató, szenteskedő beszé­dükkel.

Marci egyszer csak már a férje volt, és ott reszketett az ágyban Vali mellett a hideg lábával, semmi kis meztelen testével, aki amikor az ölébe vonta, nem nyomott többet egy macskánál… és hiába várt, hogy abbahagyja a reszketést, sőt még a fogai is összekocódtak izgalmában. Vali megsajnálta Mar­cit, hogy ennyire kívánja, és anyáskod­va a mellére vonta a fejét a férfinak, helyet adva combjai között keskeny kis csípőjének. Megadóan kezdemé­nyezve lenyúlt hozzá, hogy a testébe vezesse, de megdöbbenésére, nem ta­lálta, amit keresett. Aztán kiderült, hogy az a ványadt kis bőnye volna az. És akkor Marci elsírta magát, hogy ka­masz korában történt vele valami: he­regyulladása volt, és azóta ilyen. Még szűz, és soha semmi vágyat nem érzett, hogy nővel együtt legyen.

Vali úgy érezte, hogy menten lefor­dul az ágyról, mintha fejszével fejbe kólintották volna. Becsapták őt. Mar­ci zokogott, hogy ha Vali elválik tőle, ha ez kitudódik, felakasztja magát. A nyála ráfolyt Vali mellére. Vali pró­bálta őt vigasztalni, és hogy kárpótol­ja magát, és amitől még Marci férfi­nek érezheti magát, a fejét levezette az ágyékához, de Marci ehhez is ügyetlen volt, s amikor az ujjaival próbálkozott, a körme élével megsér­tette a legérzékenyebb helyeken; ami­kor pedig úgy próbálta használni az ujját, akár valami dugattyút, Vali vég­leg föladta, és lefogta Marci csukló­ját, hogy elég.

Nézték a sötétet, és hallgattak. Az­tán Marci ajánlatot tett Valinak, hogy ha diszkréten csinálja, elfogadja… és Vali azt mondta, hogy nem… Mivel nem akart nevetségessé válni, vállalta Marcit így, amilyen.

Marci egy-két évig meghúzta magát. Aztán jöttek a delíriumos rohamai.

Elvonókúrára jelentkezett, de hiába tisztult meg. Egy idő után újra kezdődött minden, elölről. Egyszer részegen felgyújtotta a házat. Nézte a lángokat, és nem tudta, hogy ő gyúj­totta fel a kezéből az ágyba kiesett ön­gyújtóval. Vali akkor éppen a kollé­gista fiánál volt látogatóban. Ekkor ismét elvonókúrára ment Marci, most már nem önként, hanem pszichológus kifejezett intézkedésének eleget téve.

Néhány év eltelt úgy, hogy Vali azt hitte, Marci abbahagyta az ivást. Egy­szer a kutya a hóból húzott ki egy félig tele műanyag flakonos bort, leejtve Vali lába elé, mint aki jól végezte a dolgát; Vali ekkor jött rá, hogy Marci a házon kívül dugdosta előle az italt, és akár a fáskamrában, akár a garázsban vagy a kazánházban kereste volna, meg nem találja, mert az udvaron ásta el. Télen a hóba rejtette: a kutya tulaj­donképpen azt árulta el, hogy szolgál­ni szokott Marcinak, megkeresni az ál­tala eldugott italt, aki többször nyilván elfelejtette részegen, mert már hosszú évek óta külön szobában aludtak, és reggelre kialudta a részegségét, hogy napközben-este hova dugta el.

Tíz év ágyban fekvés után meghalt Vali anyja. A rózsafüzéresek közül egy öreg korában is könnyűvérű ass­zony összemelegedett Valival. Kitört a botrány, mert a barátnője családos, idős férfiakkal kezdett ki, és fiatal fi­úkat csábított az ágyába. Valira is ár­nyék vetült miatta, mert Vali a pesti színházlátogatások alkalmával a nyugdíjasklubban előadás közben föl­állt és elment. A magyarázatot, hogy dagadt, visszeres lábát lógatva nem bír végigülni egy helyben két órát, kétkedve fogadták. Attól kezdve alig mozdult ki a házból. Már nyugdíjas volt, mert leszázalékolták a rendetlen­kedő szíve miatt. Marci is nyugdíjas lett, korengedményesen. Harminc éve voltak már együtt, kutya-macska vi­szonyban. Vali a bizalmasainak már nemcsak azt mesélgette, hogy Marci alkoholista, hanem hogy nem is volt férfi vele soha. Volt, hogy összevere­kedtek: Vali az alig negyvenkilós Marcit egy kézlegyintéssel a falhoz penderítette. Hústoronyként magaso­dott a férfi fölé, százhúsz kilójával.

Marci egyszer összeesett, kórházba került. Túl sok kávét ivott, a koffein­től felborult a szervezete vízháztartás­-egyensúlya, kiszáradás fenyegette. Megdöglött a kövér macskájuk. Vali időközben diplomát szerzett, nős fia autóbalesetet szenvedett. A párkányi búcsúra szokás szerint autóbusszal Esztergomba utazó Vali a kompra várva beszédbe elegyedett egy aszké­taarcú, sovány nővel, aki azt mondta, hogy apáca, és jogában áll Valit meg­áldani, hogy a fia meggyógyuljon. Valit a nő a lakására csalta, ott először csak megérintette az arcát, kedveskedve, majd fogdosni kezdte, fölkapaszkodva a nyakába, belecsó­kolt a szájába. Vali a falhoz lökve a felgerjedt nőt, elmenekült. Párkány­ban a tömegben ellopták a táskáját a pénztárcájával. A kompon a vizet bá­mulva hirtelen bekattant: szar az élet, kiáltotta, és a vízbe akarta vetni ma­gát. A korlát egy kampójába akadt a szoknyája, amikor elbújt alatta, és fé­lig letépte róla, amikor felegyenese­dett. Ott állt bugyiban, blúzban, a bu­gyiján elöl-hátul folttal. Most már tényleg a vízbe kellett ölnie magát szégyenében. Kiemelték a vízből, a parton rendőrkocsi várta. Kórházba vitték, altatták, néhány nap múlva ha­zaengedték. Marci napok óta csont ré­szegre itta magát, mivel azt hitte, hogy Vali elhagyta. Legalábbis ezt mondta. Egy hónap múlva százezer forintos számlát kapott Vali: a vízből való mentés, a rendőrségi szállítás és kórházi kezelés költsége volt ennyi.

S még mindig nem volt vége.

Valinak telefonált a fia, hogy fia született, és a Timóteus nevet adták neki. Vali lehülyézte a fiát, hogy az unokájának ilyen lökött nevet adott. Ettől utóbb lelkifurdalása támadt, és elrohant a templomba gyónni. A sek­restyés harangozó azt mondta, hogy az atya a fülkében várja a gyónni óhajtókat. Vali valami agykimaradással a paphoz nyitott be, aki a másik fülkében mély, rekedtes torokhangon beszélő nőt hallgatva a térdig felhú­zott reverenda alatt égre akadt szem­mel maszturbált.

A pap még aznap fölkereste Valit, félrevonta, és könyörgött neki, hogy ne tegye tönkre. Térdre esett előtte, átkulcsolta a lábát, sírva fakadt. Aztán a pap a könnyein át azt érezte, hogy egy kéz a tarkóján a hajába markol, a másik föllibbent valami tilosat az arca előtt, és odanyom az arcához valami édes, párás, illatozó domborulatot, odakínálva neki, amihez a nyelvével egy kis bizonytalan kutakodás után megtalálta az egyetlen utat.

Később a pap az udvaron búcsúzkodva meglátta a kerti csap alatti vö­rös mészkő lapot. Kíváncsivá tették a rajta lévő vésett betűk. Nem volt mű­veletlen, fölismerte a felső sorban a héber kvadrát írást és az alatta lévő uniciális görögöt. A héber vésetből néhány ismerős volt neki, de összeol­vasni nem tudta. A görögöt olvasta ugyan, de nem értette.

– Hol volt ez? – kérdezte. – S hogy került ez ide? – Ösztönösen tudta, hogy nem közönséges kővel van dolga.

Vali elmondta. A pap megígérte, hogy szerez valakit, aki meg tudja mondani a kő eredeti értelmét. Ám mi­előtt ígéretének eleget tett volna, más egyházmegyébe helyezték, ahol nagyobb papszűkében voltak. Mintha ezer évet lépett volna visszafelé az egy­ház, amikor tíz falura jutott egy pap.

A vörös mészkő küszöb pedig várt. Mást úgysem tehetett. A sok éve a raj­ta keresztül járók által belétaposott dibuk pedig reszketett a hideg víztől, ami a nyakába zúdult a kerti csapból vagy rálöttyent a cinvödörből. Már nem volt kedve ki-be mászkálni Mar­ciba, rávenni, hogy holtrészegre igya magát vagy gyújtsa fel a házat; Valit sem kergette öngyilkossági rohamokba, nem vette rá, hogy vágasson ki fejszével-fűrésszel Marcival minden termő almafát a telekhatár mellett, vagy a birsalmafát az utcafronton, amiből Marci pénzt csinált magának, eladva a szomszédoknak, akik birskompótot főztek belőle. A papot sem vehette rá disznólkodásra, mivel pap­ja sem volt már a falunak. Egyáltalán semmihez sem volt már kedve a di- buknak. Halálosan unta magát, és leg­szívesebben önmagából is kiment volna, ha teheti. Már azzal is beérte, hogy egy éjszaka belement egy me­nyétbe, amelyik a kúpcserép alatt ve­rébtojásra vadászott, és lelökdöstette vele a kúpcserepeket. Hallotta, hogy Vali kizavarja Marcit, hogy nézze meg, ki mászkál a tetőn, és Marci ki is dugta az orrát egy pillanatra, de vis­sza is rántotta, mert éppen akkor hul­lott egy kúpcserép a járdára az orra előtt, és placcsant szét a betonon. Hal­lotta, hogy Marci a szélről beszél Va­linak, az meg kiadta neki az ukázt, hogy holnap első dolga legyen min­dent visszaigazítani.

Egy darabig még együtt dolgozott a dibuk a menyéttel a tetőt rongálva az ereszcsatorna fölött. Látta, hogy Mar­ci csapdavasat helyezett el a padlá­son, de nem volt kedve szólni a me­nyétnek, hogy vigyázzon a bőrére, de nem is akart: nem a jó cse­lekedet volt a profilja.

Egyszer egy idegen állí­tott be Valiékhoz. Tel-Avivból jött, a kivándorló falusiak egyikének leszár­mazottjaként jött vissza megnézni a falut, amiről annyit hal­lott, de elképzelni sem tudta, milyen. Szépen beszélt magyarul, egészen kis akcentussal. Jól értesült volt: tudta, hogy Vali szülei vették meg a sakter házát, ahonnan később elköltöztek ide, és utóbb a ház átépítésekor ide­hoztak egy rózsaszínű márványtöm­böt. Ami neki rózsaszínű volt, az Valiéknak csak vörös mészkő. Amikor meglátta, mennyire becsben tartják itt azt a kőtömböt, égre fordított arccal mormogott a jövevény, és letett Valiéknak egy ötven dollár címletű bank­jegyet a kőért azzal, hogy ide fog kül­detni embereket a Zsidó Múzeumtól, akik elviszik.

A dibuk már hegyezte a fülét egy ideje. Most kell észnél lenni! Széljár­ta szabadtéri múzeumban dideregni, azt nem! A tüskebokros sírkertben márványtáblákat lefeszítő, sírköveket lopkodó, rongáló gojokban összeszur­káltam magát, már tréfli; tisztességes dibuknak zsidrákban a helye. Az át­helyeződés a vörös mészkő küszöbből egy szempillantás műve csak.

Az a hely, ahonnan jött ez a messziről való idegen, nagyon is ked­vére való lesz őneki!

Címkék:2006-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

BENCE GYÖRGY MEGHALT

BENCE GYÖRGY MEGHALT Régóta ismertem Bence Györgyöt, még a pesti egyetem filozófia szakán volt kedves taná­rom. Nagy öröm és elégtétel...

Egy fontos születésnapról

Heller Ágnes Egy fontos születésnapról Ebben az évben ünne­peljük Hannah Arendt szá­zadik születésnapját. Egy­más után rendezik a konfe­renciákat munkájáról, sze­mélyiségéről....

Close