A változást választották

Amikor június 23-án éjszaka a Budapest felé tartó El-Al gép pilótája bemondta, hogy győzött a Munkapárt, az utasok tapsra „fakadtak”. Sok izraeli hazautazott erre a választásra, sokan egy nappal későbbre halasztották külföldi útjukat, mert mindenki tisztában volt azzal, hogy a választás nagyjelentőségű, talán sorsdöntő, s hogy minden egyes szavazat számít.

Utólag könnyű bizonygatni, hogy az 1977-ben hatalomra került jobboldali Likud eleve vesztésre állt. Nyilván így van, hiszen a Munkapárt Jichák Rabin (és nem Simon Peresz) vezetésével földcsuszamlásszerű győzelmet aratott. Mégis, június 23-a előtt nagyon sok volt a bizonytalan, ismeretlen tényező: kire szavaznak a szovjet bevándorlók? Nem erősödnek-e meg a vallásos irányzatok? Nem viszi-e a jobboldali türelmetlenség felé a szavazókat, hogy az intifáda változatlanul szedi áldozatait, hogy Washington leplezetlen nyíltsággal diktálja feltételeit, hogy az élet idegesítően nehézzé vált Izraelben? S ki ígérheti teljes felelősséggel, hogy ha abbahagyják a települések építését az elfoglalt területeken vagy csak: „a területeken” -, az amerikai kormány azonnal megadja-e a tízmilliárd dolláros hitelgaranciát?

Most már tudjuk a választ: az izraeli társadalom többsége megelégelte, hogy a Samir kormány nemet mondott minden kompromisszumra, hogy nem fogta fel, milyen mértékben változott az amerikai-izraeli viszony; de azt sem értette meg, hogy a 400 ezer szovjet bevándorlót nem tölti el az első alijázók romantikus optimizmusa, hogy már most akar valahol lakni és dolgozni. S nem feltétlenül azon a területen, amelyet a Likud kormány neki felajánlott: ellenséges, késelő, kődobáló közegben.

Ha azt akarjuk, hogy semmi se változzék, mindennek meg kell változnia. Az aforizma ezúttal szerencsére nem vonatkozik Izraelre. Igaz, a hamburgi Der Spiegel első lelkesedésében írt összefoglalójának azt a címet adta, hogy „Holnap már egy más ország”, de azért Izraelben nem minden változott, főképpen nem a rendszer.

A június 23-tól meghirdetett politika azonban valóban messzemenően más, mint az előző kormány irányvonala. Jichák Rabin, aki jó volt katonának és jó volt diplomatának, a választások előtt szóban, azóta tettekkel is bizonyította, hogy igazi párbeszédet akar a palesztinokkal (ők a kulcskérdés), hogy meg akarja érteni az Egyesült Államok érdekeit a Közel-Keleten azért, hogy Washington is megértse: érdekében áll továbbra is fenntartani a különlegesen jó kapcsolatot Izraellel. Rabin olyan ajánlatokat tesz a palesztinoknak, amelyeket nehéz visszautasítani, s amelyekre kénytelenek valamiféle pozitív választ adni.

„A 44 éve vég nélkül tartó közel-keleti válságban most kapott igazi esélyt a béke”. – írta Hirsch Goodman, a The Jerusalem Report főszerkesztője.

Az új izraeli kormány, amelyben ott van a feltűnően előretört baloldal, a Merec vezetője, Sulamit Aloni (ő, és nem az ultraortodoxok kapták a közoktatási tárcát), tisztában van azzal, hogy az esély hosszantartó kompromisszumos folyamatot jelent. Washington tisztában van azzal, hogy ha sikert akar elérni a Közel-Keleten, úgy támogatnia kell az új izraeli vonalat. S talán az arabok és a palesztinok is tisztában vannak azzal, hogy ezt az esélyt nem szabad elszalasztaniuk. Jichák Rabin első útja Kairóba, a második Washingtonba vezetett. Megvan a tízmilliárd dolláros amerikai hitelgarancia. Befagyasztották a telepítések építését.

Izrael esélyt adott a békének, mert egész léte ettől függ. Lehet reménykedni, hogy az irányváltás meghozza gyümölcsét. A másik oldal nem reagálhat úgy, ahogyan eddig, a változás előtt viselkedett. Ebben kell bíznunk.

Szécsi Éva