A vallásos cionizmus tündöklése

A (még) izraeli fennhatóság alatt álló Ciszjordánia zsidó településein a – többnyire radikális beállítottságú – rabbik tanácsa olyan döntést hozott, mely szerint az e területek katonai bázisairól történő izraeli visszavonulás zsidók életét veszélyezteti. A Tóra szerint ez nem megengedhető, így a Tóra szelleme ellen vét az a katona, aki a visszavonulás lebonyolításában közreműködik. Mivel a visszavonulásra már szerződés kötelezi Izraelt, e halahikus döntés nyomán lelkiismereti válságba kerülhetnek azok a vallásos katonák, akik egyfelől követni akarják hitük parancsát, másfelől természetesen végre kell hajtaniuk elöljáróik utasításait. Ám e rabbinikus döntés csak a jéghegy csúcsa – az alábbi cikk a mélyebben rejlő társadalmi összefüggésekre kíván rávilágítani.

A vallásos cionisták, akik az izraeli társadalom mintegy tizenöt százalékát alkotják, a ciszjordániai települések lakosságának felét teszik ki, be­folyásuk pedig – ezt az arányt is jóval túlhaladva – meghatározó e területeken. Őróluk olvasha­tunk a napi hírekben, mikor a sajtó a rendőrséggel összeüt­köző telepesekről ír. Az ő köreikből kerültek ki azok a hajtha­tatlanok, akik a „legkeményebb” arab város, a százezres Hebron közepén alig kétszáz fős zsidó szigetet hoztak létre – az izraeli kormánnyal is dacolva.* E kétszáz fő sorsa az egyik leg­nehezebben megoldható kérdéssé lépett elő az izraeli-pa­lesztin tárgyalások során. A vallásos cionisták soraiból kerül­nek ki a legjobb, legerősebben motivált katonák, akik a had­sereg tisztikarának és elit egységeinek egyik fő utánpótlási forrását jelentik. Befolyásuk a társadalom szinte minden szeg­mensében növekszik. Az iskoláskorú gyerekek húsz százalé­ka vallásos iskolákba jár. A modem ortodox szellemiségű Bar Ilan egyetem Tel Avivban az ország harmadik legnagyob egye­teme. Ifjúsági mozgalmuk, a Bné Akiva 50 ezres taglétszámá­val a második legerősebb az országban, külföldi kiküldöttjei­nek számát tekintve pedig az első.

Moha mozgalmuk már 1902-ben zászlót bontott Vilnában, a vallásos cionisták hosszú időn keresztül csak másodhege­dűsök voltak a cionista mozgalom egészében. E század első felében a diadalmas baloldali eszméket csak a nem kevésbé radikális jobboldali ideák tudták eredményesen „kontrázni” – a hagyományos vallásokkal szemben pedig mindkettő ellen­séges volt. A XX. század e trendjei alól a cionizmus sem von­hatta ki magát teljesen: a polgári beállítottságú Herzl álmát Oroszországból érkező baloldali fiatalok kezdték valóra válta­ni még a múlt században – a kibuc, hosszú évtizedeken át Iz­rael egyik szimbóluma, az ő kommunisztikus ideológiájuk jel­legzetes terméke volt. (A vallásos kibucok száma az egész or­szágban 16 – noha gazdaságilag ma ezek prosperálnak a leg­jobban.) Mikor a harmincas években a fasizmus előretörése miatt a Jisuvban (a palesztinai zsidó közösségben) egyre nőtt az aggodalom és mind többen bírálták annak baloldali veze­tését, amely elfogadta az angolok bevándorlást korlátozó kvó­tarendszerét, az elégedetlenség a radikálisan jobboldali – és vallásilag teljesen közömbös – Zsabotinszki revizionista mozgalmában öltött testet. Izrael baloldali indíttatása oly ma­gától értetődő volt, hogy 1948 után huszonöt éven át mun­káspárti kormánya volt az országnak.

A baloldali ideológia azonban utolsó, 1968-as fellendülése után világszerte hanyatlani kezdett, míg végül 1989-ben olyan csapás érte, amit nem biztos, hogy valaha is kihever. A dia­dalmas kapitalizmus a pragmatikus fogyasztói ideológiát zú­dítja a világra, az értékvákuumot pedig részben nacionalista és/vagy vallási ideológiák töltik ki. E világszerte érzékelhető trend Izraelt sem kerülte el. Megnőtt az ortodoxia befolyása (a konzervatív illetve reformzsidóság súlya amúgy is hagyo­mányosan csekély ebben az országban), sokan szigorúbb val­lási szokásokat követnek. A vallásosak között terjed a nemi szegregáció, sokan száműzték otthonukból a televíziót, egy­re inkább elzárkóznak a szekuláris társadalomtól. E vallási re­neszánsz – keveredve a nemzeti eszme fellendülésével – Iz­raelben a vallásos cionizmus formájában öltött testet. A világ­szerte érzékelhető trendeken túl azonban sajátos izraeli okai is vannak a vallásos cionizmus előretörésének.

Negyvenhét évvel ezelőtt Izrael állama azon idealista hit je­gyében fogant, hogy itt mintaország születik, amely mentes lesz mind a kapitalizmus, mind a szovjet kaszárnyakommunizmus szélsőségeitől. És noha az állam igen életképesnek bi­zonyult, az illúziók java elveszett – ma Izrael a kapitalizmus és a fogyasztói társadalom útját járja. A munkáspárti kormány – idealistákhoz méltatlan módon – a politikai alkudozások út­jára lépett. Az értékvákuum itt sokkal fájdalmasabb. Az ideák iránt igen fogékony társadalom számára ma a vallásos cionis­ták kínálnak új lehetőségeket. Ma ők azon pionírszellem örö­kösei és legfőbb hordozói, amely valamikor – 20-30 évvel ezelőttig – még a baloldalt fűtötte. A sivatagot termékennyé tevő kibucnyik, az egykori pionír, ma már az izraeli establishment szerves része lett. Idealista hevületét, amely iránt mély nosz­talgia él az izraeli társadalomban, a vallásos cionisták vették át tőlük – immár egy egészen más ideológia jegyében. E szel­lemiség eminens megnyilvánulása az ő számukra új települé­sek létesítése Júdeában és Szamáriában (ahol mellesleg szin­tén termékennyé teszik a földet) – gyakran illegálisan, a kormány akarata ellenére. A baloldal elárulta az ideáit – vélik az új idealisták. „A szekuláris ideológia valaha komoly kultúrát akart itt teremteni. Mára ebből csak az alkohol maradt. A bal­oldaliak minden értéket kihajítanak az ablakon, már a Függet­lenségi Háborút sem tartják jogosnak” – mondja Zevulun Hammer, a vallásos cionistákat tömörítő Nemzeti Vallásos Párt vezetője. A pártnak jelenleg hat képviselője van a 120 ta­gú Kneszetben, az izraeli törvényhozásban.

A szekularizmus iránt táplált ellenszenvet fűti az a tapasz­talat is, hogy a vallás nélkül élő zsidók sokkal könnyebben asszimilálódnak a diaszpórában, illetve veszítik el zsidó sajátságaikat Izraelben. Mivel a cionizmus alapító atyáinak eszméi között mindig nagy súllyal szerepelt az a tétel, hogy Erec Jiszráel ne csak politikailag, hanem kulturálisan is zsidó állam le­gyen, a fogyasztói társadalommal együtt járó amerikanizálódás, a sekélyes fogyasztói kultúra térhódítása szintén taszítja az idealistákat, nemcsak a vallásosok között nő az aggodalom, hogy Izrael elveszíti zsidó jellegét és jobb esetben is hé­berül beszélő amerikaiak országává válik. A vallás, amely két­ezer éven keresztül megtartotta a zsidó népet, kézenfekvő or­vosságként kínálkozik e veszély ellenében. Az olyan pragma­tikus felfogás, mely bizonyos tapasztalatokból okulva azt mondja, hogy Izrael állama csak polgárait képviseli, nem pe­dig a zsidó népet, szintén felháborítja a zsidóság eszméjében hívő idealistákat. A politikai radikalizmust fűti az ellenség el­vakult fanatizmusa is: a Hamasz és az Iszlám Dzsihád merény­letei láttán sokan nem hiszik, hogy az ilyen mentalitást tö­megével kitermelő palesztin társadalommal békésen együtt lehet élni. negyvenöt évi háborúskodás az arab illetve az isz­lám világgal sok izraelit mélységesen szkeptikussá tett, és ezt a nekilódult békefolyamat sem tudja feloldani. Ők fölösleges­nek tartanak minden területi kompromisszumot, mert szerin­tük ez a béke esélyeit nem növeli, csak a terrorizmusét. E pesszimista politikai szemlélet összefonódik a vallási radika­lizmussal: Ciszjordánia – vagyis Júdea és Szamária a zsidóság ősi földjei, Hebronban temették el a zsidóság pátriárkáit, e területeket feladni sokak számára szentségtörés. E felfogás híveit sérti a kormány e területen mutatkozó pragmatizmusa, vallásos érzéketlensége.

Az értékvákuum nyomán világszerte mutatkozó nemzeti és vallási fellendülés, az izraeli társadalom egy részének mélysé­ges igénye az ideák iránt, az ország valóban súlyos politikai di­lemmái, a szélsőséges iszlám szervezetek terrorja, a zsidó val­lás megtartó erejébe vetett hit ekként összegződik a vallásos cionizmus fellendülésében. A szekuláris és pragmatikus ten­denciákat elutasító radikális politikai irányzat azonban csak az egyik szárnya a vallásos cionizmusnak, mert másfelől olyan trendek is észlelhetők, amelyek azt mutatják, hogy a vallásos rétegek minden eddiginél jobban integrálódnak a társadalom fő áramába. A hadseregben való túlreprezentáltságról már volt szó. Ortodox zsidók azonban – eddig merőben szokatlan mó­don – megjelentek az irodalmi folyóiratok szerkesztőségé beír, önálló filmakadémiát szerveznek, sőt, egy ortodox komikus páros is színre lépett. A szekuláris társadalomba beilleszkedő és az ezt elutasító vallásos cionisták között komoly vita zajlott a telepesek havi folyóiratában: vajon miért nem támogatta kolonizációs törekvéseiket szívvel lélekkel az izraeliek többsé­ge? A radikális idealisták azt hangoztatták, hogy az izraeli társadalom végleg elmerült a fogyasztói kultúrában, hedonistává vált, az idealista elitnek azonban magára maradva is vállalnia kell a harcot eszméiért. A pragmatikus oldal szerint viszont a radikálisok lemondtak arról, hogy az izraeli társadalommal párbeszédet folytassanak, nem voltak kíváncsiak az érveikre és maguk zárták gettóba önmagukat. Ezzel pedig létrehoztak az országban egy sokadik érdekcsoportot. Ez utóbbi vélemény hívei azt remélik, hogy a vallásos cionizmus direkt politizálása lassan majd alábbhagy, és a vallás – tisztéhez illően – vissza­vonul a spirituális szférába. Ez lenne a pozitív alternatíva az iz­raeli társadalom további polarizálódásával szemben.

 

* Lásd: Rajki András: A hebroni gyilkosság háttere. Szombat, 1994. május