Szombat előfizetés 2017

A valláskülönbség házassági akadálya a Kánonjogban

Írta: Erdő Péter - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

I. A valláskülönbség házassági akadályának gyökerei a katolikus egyházjogban

A keresztények és meg nem keresz­teltek közötti házasságkötés tilalma, majd egyértelmű érvénytelennek tekin­tése ősi elv a katolikus Egyházban. Mi­előtt történelmi gyökereiről és a múlt század végi magyarországi megjelené­séről szólnánk, induljunk ki abból, hogy mit jelent ez a házassági akadály a mai egyházi jogban.

A latin Egyházra vonatkozó 1983-ban kiadott Egyházi Törvénykönyv 1086. kánonja azok között a felek között mi­nősíti érvénytelennek a házasságot, akiknek egyike nincs megkeresztelve, másikát pedig a katolikus Egyházban keresztelték, vagy oda keresztsége után felvették és onnan formális aktus­sal nem távozott el. A katolikus Egyház teljes közösségébe tartozó egyesült ke­leti keresztények számára 1990-ben ki­adott másik nagy katolikus törvénykönyv a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 803. kánonjában hasonló elő­írást tartalmaz, bár nem szól arról a ki­vételről, amely alapján a latin Törvénykönyv a katolikus Egyház teljes közös­ségéből formálisan távozó katolikusok ilyen házasságát érvényesnek minősíti. Ezek szerint ma az egyházi közösséget formálisan (hivatalos cselekménnyel) elhagyó latin szertartású katolikust nem köti a vegyes vallás akadálya, a keleti rítusú ugyanilyen katolikusokat vi­szont igen. Mindazokban az esetekben, amikor ez az akadály fennáll, alóla a helyi ordinárius felmentést adhat (CIC 1078. k. 1. §). E felmentés megadásának feltételeire az alábbiakban még visszatérünk.

A századfordulón ez az akadály még a latin Egyházban is abban a kategorikusabb formájában volt érvényben, aho­gyan ma a keleti katolikus egyházakban látjuk. Akkoriban, az 1917-es első ká­nonjogi Kódex kiadása előtt az akadályt tartalmazó jogszabályt csak a fegyelmi hagyomány teljes történelmi gazdagsá­gából lehetett kikövetkeztetni. A vallás­különbség (disparitas cultus) olyan há­zassági akadályt jelentett, amely miatt a megkeresztelt kereszteletlen személlyel érvényes házasságot nem köthetett. A katolikus fegyelmi hagyomány azonban e tekintetben nem volt eleinte teljesen egyértelmű. Már a kereszténység első évtizedeiben helytelenítették a keresz­tények és pogányok közötti házasságot, különösen a bálványimádás veszélye miatt. Ebben a formájában ez a fegyel­mi szabály nyilvánvalóan zsidó előzmé­nyekre megy vissza. Így Szent Pál maga is tesz olyan kijelentéseket, melyek ilyen értelemben magyarázhatók. Külö­nösen kiemelkedik ezek közül a máso­dik korintusi levél egy helye (2Kor 6,14- 18), ahol a szerző Izaiás és Jeremiás próféta könyveire utalva Isten népének a pogányoktól való elkülönülését sürge­ti (vö. Iz 52,1I; Jer 32,38). Ennek az újszövetségi szövegrészletnek a forrásait és szellemi hátterét a világos ószövetsé­gi utalásokon kívül az utóbbi évtizedek szentírástudománya a qumráni szöve­gekkel és a zsidó apokrifekkel való összehasonlítással világítja meg. Leg­végső eszmetörténeti gyökereiben tehát a vegyes vallás házassági akadálya összefügg a máig is élő hasonló zsidó jogintézménnyel. Nem sokkal később azonban keresztény közegben ezt a ti­lalmat kezdték a keresztények és a zsi­dók közötti házasságra is vonatkoztatni.

Az egyházatyák írásaiban és az óke­resztény kori zsinatok rendelkezései­ben találhatók olyan helyek, amelyek a keresztény és meg nem keresztelt köz­ti házasságot rosszallják, ám annak ér­vénytelenségét egyértelműen még nem mondják ki. Tertullianus (+ 220 körül) montanista szigorral utasítja el az ilyen házasságokat, mivel azok, szerinte, bál­ványimádásra vezetnek: „A házasságkötés szertartásakor is viselnek még koszorút. Ezért mi ne a pogányok szo­kásai szerint kössünk házasságot, ne­hogy ezáltal is bálványimádásba jus­sunk, mert náluk ezzel kötődik még egy házasság is. A pátriárkáktól meg­kaptad a törvényt (vö. Ter 24,3k; 28, 1k), vagy az Apostoltól, aki az Úr ta­nítása szerint parancsolta meg nekünk a házasságkötést (vö. 1Kor 7,39)”. Ugyanakkor hangsúlyozza a házasság intézményével kapcsolatos fegyelem terén az Egyháznak a zsidósággal való összefüggését, „..őseinknél, sőt a Pátri­árkáknál is – írja – nemcsak a házasság volt megengedett dolog, hanem a többszörös házas kötelékben való élés is… Ámde, habár a zsinagógákban az Egy­házra vonatkozó jelképes történések akadtak is, hogy egyszerű magyarázat­tal éljünk, szükségesnek mutatkozott olyan intézkedés, amelyet később vagy megszüntettek, vagy mérsékeltek érde­me szerint. A Törvénynek kellett ugyan­is jönnie, szükséges volt tehát, hogy a Törvény tökéletes betöltésének indító okai is megjelenjenek előbb. Ugyanígy jelent meg hamarosan a Törvény nyo­mában az Isten lelki körülmetélkedést rendelő igéje”.

A IV. század elején megfogalmazott, de régebbi hagyományra visszautaló fe­gyelmi szabályok, melyek az Elvirai Zsi­nat kánonjai néven ismeretesek, szigo­rú vezeklést rendelnek el az olyan szü­lők számára, akik leányukat pogány­hoz, zsidóhoz vagy eretnekhez adják (15-17. kán.). A pogányokkal való há­zasság-kötést illetően a kánoni tilalom más zsinatokon is ismétlődik (pl. a 314-es Arles-i Zsinaton, mely az egész nyugati birodalom-részre szól, vagy a 393-as Hippói Zsinaton, melynek 12. kánonja különösen a püspökök és kle­rikusok gyermekeinek tiltja a pogá­nyokkal való házasságkötést). Különös figyelmet érdemel a Khalkedoni Egyete­mes Zsinat (451) rendelkezése (14. kán.), mely korábbi egyházfegyelmi ha­gyomány alapján kimondja, hogy a kle­rikusoknak tilos nem keresztény vagy eretnek nőkkel házasságot kötni, kivé­ve, ha ezek megígérik, hogy elfogadják az igaz hitet. Ez a szabály már előre ve­títi a házassági akadály alóli későbbi felmentés feltételeinek jellegét. Egyéb­ként e szabályokból is világos a tilalom indoka: a keresztény fél hitének védel­me, melyhez később a gyermek vallási nevelésének és hovatartozásának szempontja is járul. Ezek az indokok maguk is egyértelműen hasonlítanak a megfelelő zsidó jogintézmény indoklá­sához.

A nem kereszténnyel való házasságkötést helytelenítő szövegemlékek kö­zül az egyházatyák némely írása ki­emelkedő hatású, így Szent Ágoston gondolatai, elsősorban pedig Szent Ambrusnak Ábrahámról szóló művé­ben (387) tett kijelentése, mely beke­rült több egyházi joggyűjtemény közve­títésével Gratianus Decretumába és így 1140-től 1917-ig a kánonjog legfonto­sabb egyetemes gyűjteményének ré­szeként szerepelt. Igaz, Gratianus mű­vét mint olyat egyetlen egyházi hatóság sem emelte teljes egészében törvény erőre. Ezért a benne foglalt szövegrészletek megőrizték eredeti jogi tekintélyü­ket, ami a jelen esetben meglehetősen szerény volt, hiszen egyetlen püspök írásáról van szó, mely alakilag sem tör­vény jellegű. Mégis a Decretum Gratianinak ez a helye közvetlen forrása volt az 1917-es Codex Iuris Canonici meg­felelő rendelkezésének, és annak köz­vetítésével a hatályos Egyházi Törvénykönyvnek is. Mindenesetre a Szent Ambrustól vett szöveg megkérdőjelezni látszik az ilyen házasságok érvényessé­gét is. Bár – mint mondtuk – nem rendel­kezik egyetemes törvényi jelleggel. Ál­talánosságban azonban elmondható, hogy a valláskülönbség az Egyházban hosszú ideig csupán tilossá tette a há­zasságot, de nem érvénytelenné. A IV. Toledói Zsinat (633) ezt a tilalmat zsi­dók és keresztények közötti házasság esetén olyan szigorú formában fogal­mazta meg, hogy ez később alapját ké­pezte az érvénytelenítő házassági aka­dály kifejlődésének.

Ebben az összefüggésben meg kell jegyezni, hogy a valláskülönbség há­zassági tilalma eleinte elsősorban a pogányok és az eretnekek hatásának el­hárítására irányult, az ókor vége felé és a korai középkorban nagyobb hang­súlyt nyert a zsidók és a keresztények közötti házasság tiltása. A középkor fo­lyamán felmerült a mohamedánok és keresztények vegyes házasságának problémája is.

Az egyházjognál sokkal szigorúbban és ellenségesebben lépett fel a kereszté­nyeknek zsidókkal és eretnekekkel való házasságkötése ellen a késő római csá­szári törvényhozás. Constantius 339-ben halálbüntetést helyez kilátásba a ke­resztény nőt feleségül vevő zsidó férfiak­kal szemben. I. Theodosius császár pe­dig a házasságtörők büntetésével sújtja a zsidók és keresztények közötti házas­ságot (388). Igaz, Valentinianus és Valens halálbüntetést helyeznek kilátásba a barbárokkal való házasságkötés eseté­re is (370?, 373?), ám itt nem elsősor­ban a provinciabeli római alattvalók ke­resztény és a barbárok pogány vallási hovatartozásán van a hangsúly.

A korai középkor helyi zsinatai egyre szigorúbban fogalmazzák a kánoni tilal­mat, noha a császári jogot nem recipiálják. A XII. századra a valláskülönbsé­get szokásjogi alapon már bontó aka­dálynak tekintik. Gratianus maga már nem látszik kételkedni ebben, hiszen a kérdést a vérrokonokkal való házasságkötéssel állítja egy sorba. Különleges hangsúlyokkal fogalmaznak művének korai magyarázói, így elsősorban Rolandus mester, aki e házassági akadályról szólva a zsidókkal való házasságkötést egyenesen veszélyesebbnek minősíti a pogányokkal való házasságnál, mivel „a pogányok a bálványimádás szégyenpírjától, és az írott Törvénynek meg a kegyelemnek a hiányától szenvedve ké­szebbek a megtérésre, mint a zsidók”.

Mindenesetre a valláskülönbségnek teljesen egyértelmű érvénytelenítő há­zassági akadályként való leszögezése az egyetemes egyházjogban XIV. Bene­dek pápa nevéhez fűződik, aki korábbi újkori szentszéki rendelkezések után, melyek a missziós területek problémái­val kapcsolatban születtek, „Singulari nobis” kezdetű konstituciójában (1749. II. 9.) a zsidók és pogányok kö­zötti házasság ószövetségi tilalmából kiindulva, a régi kánoni szabályok átte­kintése és annak megjegyzése után, hogy Theodosius császár törvénye nem befolyásolhatja a házasság érvényessé­gét, mivel világi fejedelem jogszabályá­ról van szó, kimondja: „abban mind­nyájan egyetértenek, hogy a vallás kü­lönbözősége miatt a házasság érvény­telen, bár nem a szent kánonok joga alapján, hanem az Egyház egyetemes szokásánál fogva, mely sok évszázad óta érvényben van és törvényerővel rendelkezik”.

II. A valláskülönbség akadálya a múlt századi Magyarországon

A magyarországi világi törvények részben az ősi kánonjogi tilalmakra visszanyúlva, részben azon túlmenően úgy rendelkeztek, hogy keresztény nem kereszténnyel nem léphet érvényes há­zasságra. A magyar jogban ezt már Szent László első törvénykönyve, mely az 1092-es Szabolcsi Zsinat határozata­it tartalmazza, kimondja (10. fejezet), igaz indirekt formában, vagyis az ér­vénytelenséget kifejezetten nem említ­ve, ahogyan azt a korabeli kánonjog is tette. II. József házassági nyílt paran­csának 10. §-a viszont már nyíltabban, a kánonjogi tilalomnál keményebben és a nem katolikus keresztényekre szó­ló hatállyal is fogalmaz, mikor kijelenti: „A keresztény és a más vallású között a házasságot semmisnek és érvénytelen­nek nyilvánítjuk”. A hazai magánjogi vi­szonyokra hatással volt az Osztrák Pol­gári Törvénykönyv 64. §-a is, mely ezt a házassági akadályt ugyancsak tartal­mazta. Ausztriában azonban a Birodal­mi Tanács 1876-ban ezt a paragrafust hatályon kívül helyezte. A keresztények és nem keresztények közötti házasságkötés állami engedélyezésére tett indít­ványt a magyar Felsőház 1884 január­jában elvetette. Mivel ekkor még az egyházi és polgári házasság nem külön ült el, ezt az állásfoglalást XIII. Leó pá­pa 1886. augusztus 22-én kelt levelé­ben dicsérettel illette. A kérdés jellege döntően megváltozott akkor, amikor az 1894. évi XXXI. tc. bevezette a polgári házasságot, és ezzel lehetővé vált az egyházi és világi jog szerinti házasság­kötési kritériumok megkülönböztetése a gyakorlatban is. A világi jog szerint, ettől fogva Magyarországon a valláskü­lönbség nem minősült akadálynak.

III. A kánoni házassági akadály működése a polgári házasság megjelenése után

Noha a polgári házasságról szóló tör­vény előtti hosszas vitákban katolikus részről is különféle jogi álláspontok fo­galmazódtak meg, az 1894. évi XXXI. tc. hatályba lépése után is fennmarad­tak az egyes vallási közösségek saját kritériumai a vegyes házasságok meg­ítélésére. A katolikus álláspont szerint katolikus vallású személyt az érvényte­lenség terhe alatt kötelezte a kánoni házasságkötési forma, és vonatkoztak rá az egyházi jogban szereplő házassá­gi akadályok is. Továbbra is kánonjogi érvénytelenítő akadálynak számított a valláskülönbség. Az alóla való felmen­tést lehetségesnek tekintették, mivel ez az akadály nem isteni jog alapján, hanem pusztán az Egyház rendelkezé­séből fennálló akadálynak minősült. A felmentés megadása azonban a pápá­nak volt fenntartva, vagyis nem tarto­zott a megyéspüspökök által öt évre szóló felhatalmazások alapján (facultates quinquennales) megadható felmen­tések közé. A pápa ezt a jogát, ebben az időben az Inkvizíció Kongregációja révén gyakorolta, mely a felmentést ugyanolyan feltételekkel adta meg, mint más felekezetű kereszténnyel kö­tött házasság esetén, vagyis biztosítani kellett a katolikus fél vallásának megőr­zését és az összes gyermekek katolikus nevelését. Általános felhatalmazást he­lyi egyházi hatóságoknak az ilyen fel­mentések megadására ebben az idő­ben a Szentszék csak missziós területe­ken adott; bizonyos megszorítással Észak-Amerikában is fennálltak ilyen le­hetőségek. Az első világháború előtt azonban megkötendő házasságra néz­ve ilyen felmentési jogot a Szent Officium keresztény területen működő püs­pökök számára nem adott. Nagy vihart kavart 1885-ben Párizs érsekének kéré­sére a Szent Inkvizíció által adott fel­mentés, melyet a magyar Popper báró nyert el, de amelyet a kortársak bizo­nyos köreinek megütközésére való te­kintettel visszavontak. Maga Rudolf von Scherer is, aki az Osztrák-Magyar Mo­narchia legtekintélyesebb kánonjogá­szának számított, túlzott enyheséggel vádolta a Szent Inkvizíció Kongregáció­ját, amely a XIX. század utolsó éveiben vegyes vallású feleknek felmentést adott, amikor azok élve az osztrák és német, illetve 1894 után a magyar vilá­gi jog által adott lehetőséggel előzete­sen már polgári házasságot kötöttek.

IV. Felmentési lehetőségek a hatályos kánonjogban

A valláskülönbség akadályának terje­delmét és fogalmát a mai katolikus egyházjogban már bevezetőnkben is­mertettük. A felmentési lehetőség bő­vülését, az eljárás egyszerűsödését a mai helyzetre való kitekintés céljából szükséges megemlítenünk. A felmen­tésnek ugyanis ugyanazok a feltételei, mint a nem katolikus kereszténnyel kötött vegyes házasságok esetén az engedély követelményei. Vagyis a ka­tolikus félnek – és csupán neki – ki kell nyilvánítania, hogy kész a hittől való el­távolodás veszélyeit elhárítani, és meg kell ígérnie, hogy erejéhez képest min­dent megtesz azért, hogy minden gyer­meke a katolikus Egyházban keresztelkedjék és nevelődjék (1125. kán. 1). Ezekről az ígéretekről a másik felet idejében értesíteni kell, de a másik fél­nek nem kell semmilyen kötelezettség­vállalást tennie sem szóban, sem írás­ban (vö. 1125. kán. 2). Az ígéret for­májára nézve a részleteket az egyes püspöki karok határozzák meg. A Ma­gyar Püspöki Konferencia az Apostoli Szentszék jóváhagyásával e formát 1994-ben tette közzé.

A felmentés megadására illetékes hatóság a helyi ordinárius (tehát a me­gyéspüspök, de az általános helynök is), hiszen az akadály nincs fenntartva (1086. kán. 2. §). A püspökök ezt a ha­táskörüket évente megújítandó általá­nos megbízás formájában hazánkban általában nem delegálják körlevéli úton a plébánosoknak, hanem maguk adják meg valahányszor a fenti feltéte­lek teljesülnek. Régebben ezt a fel­mentést sokkal nehezebb volt elnyer­ni. Kereszténynek minősülő területe­ken kb. 1885 óta adott a Szent Officium felmentést akkor, ha már valami­lyen nyilvános formában megkötött há­zasságot kellett rendezni. Ilyen eset fordulhatott elő a polgári házasság be­vezetése után Magyarországon is, ha a felek polgári házasságot kötöttek, majd utólag kívánták ezt egyházilag ér­vényesíteni. Az első világháború után a Szentszék megkötendő házasságok­hoz is megadta előzetesen ezt a fel­mentést. Viszont a helyi ordináriusok csak különleges körülmények között (pl. halálveszélyben) adhattak felmen­tést ez alól az akadály alól (vö. 1917-es CIC 143-145. kán.). Az 1970-ben ki­adott „Matrimonia mixta” kezdetű pá­pai motu proprióig a nem keresztény félnek ígéretet kellett tennie a másik fél hitének tiszteletben tartására és az összes gyermekek katolikus nevelésé­re. Ezen a kötelezettségen a Hittani Kongregációnak a II. Vatikáni Zsinat után kiadott „Matrimonii sacramentum” kezdetű utasítása sem enyhített lényegileg. 1970 óta azonban csupán a katolikus fél teszi az ígéretet.

Összefoglalásul megállapíthatjuk, hogy a valláskülönbség házassági aka­dálya a katolikus egyházjogban ószö­vetségi gyökerekre visszanyúló intéz­mény, melynek konkrét megjelenési formái különösen a középkor folyamán jelentős hangsúllyal éppen a kereszté­nyek és zsidók közötti házasságot aka­dályozták, bár sohasem csupán erre vonatkoztak. A múlt század második fe­létől a szekularizáció folyamatával pár­huzamosan a világi törvények egyre több országban lehetővé tették az ilyen házasságkötéseket. Ezzel párhuzamo­san az egyházi házassági akadály fenn­tartása mellett a felmentések megadá­sának feltételei enyhültek, sőt az utób­bi időben az akadály által érintettek kö­re is szűkült, hiszen az a hitüktől for­málisan eltávolodott latin szertartású katolikusokat már nem érinti.

Ahogyan a katolikus egyházjogban ez az akadály egyre világosabban a hívők hitét és vallási identitását védi, s az egyházi és polgári házasságkötés kü­lönválása óta nem befolyásolja közvet­lenül a civil társadalom nagy folyamata­it, úgy domborodik ki ismét a hasonló­ság a vallási közösség azonosságát óvó hagyományos zsidó felfogás és a katoli­kus egyházjog között.

A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kara Kánonjogi Tanszékének vezetője.

Fenti előadása a zsidó felekezet egyenjogúsí­tása centenáriumán, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége, a Yahalom Zsidó Szabadegyetem és a Szombat szerkesztősége rendezésében megtartott emlékülésen hangzott el.

Címkék:1996-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A „becsületes zsidó”

Zájin Ádár, Ádár hó 7-e (ez évben február 27-ére esik) nevezetes dátuma a zsidó naptárnak. Az ággádá szerint e napon...

A terrorizmus óvodája

A Hamasz palesztin terrorszervezet számottevő támogatást élvez a lakosság körében - csakúgy, mint számos más terrorista csoport az iszlám világban....

Close