Szombat előfizetés 2017

A túlélés szégyene

Írta: Gimes Katalin - Rovat: Archívum, Esszé, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

(Primo Levi: Ember ez? Fegyvernyugvás, Európa Kiadó, 1994, 476 oldal, ára 498 Ft)

Van, aki Auschwitz után elhall­gat, mint aki némasági fogadal­mat tett. Van, aki kiírja magából, emlékezik, és emlékeztet­ni akar, regénybe, memoárba önti az elmondhatatlant – azt tartják, ez a legjobb pszichoanalitikus módszer-, s közben éli normális civil életét, majd egyszer csak – akár 42 évvel a szabadulás után – kiveti magát torinói lakásának ab­lakából, mint tette Primo Levi, olasz ve­gyész és író, aki nem akart felejteni, de nem is tudott.

Túlélők ok mindannyian. Békét nem ta­láló túlélők. Azok megszabadulásuk első percétől kezdve. „A szabadulás – úja Le­vi – az esetek többségében nem volt sem élvezetes, sem gondtalan: többnyire gyászba borult tájon köszöntött be, pusz­tulásén, vérengzésén és gyötrelemén. Ugyanabban a pillanatban, amikor azt éreztük, hogy ismét emberré válunk, vagyis felelős lénnyé, egyúttal az ember kínjai is ránk rontottak ismét: a szétszó­ródott vagy elpusztult család, a belül ha­sogató, soha többé nem orvosolhatónak, véglegesnek tetsző fájdalom, a romok­ból – gyakran egymagunkban – újraépí­tendő élet kínja… szabaduláskor csak­nem mindenkit elfogott a szorongás.”

Ők szoronganak a diadalérzet helyett? Ők szégyenkeznek a bűnösök helyett? Az ártatlanok, az áldozatok? Ők, s ige össze­tett okokból. Ennek a sajátos bűntudat­nak volt valóságas alapja is. Koncentráci­ós tábort túlélni ritkán a véletlen műve. A Fegyvernyugvásból kiderül, hogy a 650 olasz zsidóból, akik az íróval együtt indul­tak, mindössze hárman maradtak élet­ben. nemcsak különleges fizikai és lelki erőtartalékokra és ellenálló képességre volt tehát szükség, hanem ügyességre, ra­vaszságra, lopni tudásra és főleg önzésre.

Nem, nem lelsz szembeötlő bűnre, nem léptél senki helyébe, nem ütlegeltél (de lett volna-e rá erőd egyáltalán?), nem vállaltál tisztséget (de nem is ajánlott sen­ki… ), senki kenyerét el nem loptad… Puszta feltételezés, sőt a gyanúnak is csu­pán árnyéka hogy mindenki a maga test­vérének Káinja, hogy mindenki… kiszorí­totta egy felebarátját a sorból, s annak a helyében él. Merő feltételezés ez, mégis emészt, mélyen belénk fészkelte magát, mint valami féreg…”

Mindezeken túlmenően van egy sokkal megfoghatatlanabb oka a bűntudatnak. Ember ez? Se questo é un uomo? (Vajon ez egy ember?) – ezt a döbbenetes alap­kérdést, amely a hóhérok és az áldozatok oldalán egyaránt felmerült, kérdezi köny­ve első részének szokatlan címében Primo Levi.

Nyilvánvalóan nem volt elég a nevelés, a fasiszta ideológia a mélyen interiorizált xenofóbia és antiszemitizmus a haláltá­borok működtetéséhez, nap mint nap igazolásra is szükség volt. olyan helyze­tekbe kellett hozni a foglyokat, melyek bi­zonyították, hogy az a rongyos, mocskos, csont és bőr lény nem igazi ember, bár­mikor lelőhető. S a másik oldalon is, a stigmatizáció ősi jelenségét ismerve, fel­merült ember vagyok én? A gyötrő szé­gyenérzetet akár évtizedek után is az okozhatja, hogy: „…lealacsonyítottak bennünket. Nem jószántunkból, nem restségből és nem is a magunk bűnéből ugyan, de mégiscsak hónapokon vagy éveken át állati életet éltünk: napjaink te­rét hajnalhasadástól éjszakáig az éhség a kimerültség a hideg a félelem töltötte ki; gondolkodásra, töprengésre, szeretet­te nem maradt hely. Sokkal kevésbé vi­selt meg hogy mocsokban, idegen tes­tekkel összezsúfolva élünk, mint amennyire megszokott életünkben szen­vedtünk volna tőle, mert az erkölcsi mér­cénk megváltozott.”

A szégyenérzet nem csak a túlélőket sújtja: átélték a felszabadító amerikaiak és oroszok, s ötven én után is átéljük mindannyian, akik hallunk, olvasunk, lá­tunk a holocaustról, „mert tűrhetetlen, hogy létezik, hogy visszavonhatatlanul bevonult a létező dolgok világába…” – fogalmaz pontosan Levi.

Levi „ikerkönyve” a tényeket illetően talán sok újat nem mond a témát ismerő számára, de finom megfigyelései, rendkí­vüli emberismerete érzelmi-gondolati sí­kon mindenképpen gazdagítja tudásun­kat. Sokszor meghökkentően egyszerű evidenciákat fogalmaz meg – például ki hinné, hogy nemcsak tökéletes boldog­ság nincs, de tökéletes boldogtalanság sem létezik, még a haláltáborokban sem; hogy törékeny személyiségünk sokkal na­gyobb veszélyben van, mint az életünk; hogy az elszenvedett fájdalmak nem összegeződnek bennünk, hanem a kiseb­bek mindig a nagyobbak mögé rejtőznek és így tovább.

S ami a legmeghökkentőbb, Levi újra és újra rácáfol vezérgondolatára arra, hogy: „Akikről ezeken az oldalakon szó van, nem emberek.” Hogyne lenne em­ber a mindvégig hűséges és önzetlen társ, Lorenzo, de ember az önző, ravasz üzletember, a görög is. S sorolhatnánk az igaz embereket, akik – ha csak egy pilla­natra is, ha csak apró gesztus erejéig – se­gítenek a társukon.

S hogyne lenne ember maga az író, aki hol egy álommal ajándékozza meg sze­gény buta Kraus Palit, hol olaszra tanítja Jeant, az elzászi fiút. Lehet, hogy Ausch­witz után nem lehet verset írni, de a könyv tanúsága szerint ötvenkilós üstöt cipelve is lehet hosszú versszakokat idéz­ni az Isteni Színjátékból, bonyolult francia nyelvű értelmezésekkel magyarázni a ne­héz, régi szöveget, s van hallgató, aki tu­dásvágytól hajtva, érdeklődve figyel.

Maradéktalanul nem lehet kiirtani belő­lünk az embert – ez a könyv egyik legfon­tosabb üzenete.

 

Címkék:1995-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A Szivárvány barokk hangjai

Ki érti meg hogy szeptember 5-én délután a MERLIN SZÍNHÁZ­BAN miért van fogadás, miéit azon jelenik meg a zsidó köz­ős...

Ambivalens érzés-zacc

Vajúdtak a hegyek - s egér született. Túl­habzó beharangozás után igen ambivalens érzés-zaccot hagyott maga mögött a szep­tember elején az...

Close