Szombat előfizetés 2017

A törvény szigora

Írta: Joszef Burg - Rovat: Archívum, Hagyomány

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Teste tüzelt, gennyes sebeit lángoló dárdák hegyei nyaldosták, mintha több ezer tűn feküdne. A határtalan fájdalomtól meggörnyedt, s ez rettenetesebb volt még az áhított halálnál is.

Tűznyelvek mardosták mindenfelől, fejét, lábát izzó szikrák hasogatták.

Élet és halál, álom és valóság között lebegett, vívódott. Úgy rémlett neki, hogy nemcsak körülötte tombol a tüzes lavina, hanem a kinti hűvös, őszies levegőt is valami hatalmas tűzvész lobbantotta volna lángra, amelytől meggyulladt a szürke, alacsony égbolt.

És a tüzekből váratlanul egy nő alakja tűnt elő. Gyöngéd, kicsit hegyes arca sápadt, vértelen és ijedt volt. Látja fekete, összekarcolt szemeit, amelyeket szintén remegő félelem áraszt el.

Hol is találkozott vele, melyik úton? – kérdezi önmagától.

A nő teste reszket, himbálják a lángnyelvek. Tüzet okád a haja, a szeme, a kicsi szája. És minél inkább szeretne megszabadulni ettől az alaktól, az annál konokabbul nem akar tőle elszakadni.

Óriási hőségbe merülve feküdt a férfi. Lázas testét már kezdték elhagyni az élet utolsó lehelletei. A fiatal nő pedig állandóan körülötte remegett, és nem hagyta őt meghalni.

– Hol látta ő ezt a nőt? – merült fel benne újra a kérdés.

És egyszeriben, szinte halála előtti utolsó percében, feltámadt az emlékezete. De ekkor már nem tudott gondolkodni. Csak látni tudott. Képek villantak fel előtte. Üres képsorok. A látomás úgy hatott rá, mintha fojtogatták volna. Mintha a nyelvét tépték volna ki sós szájából. Erősen kiáltani szeretett volna…

És a levegő is kiáltozni kezdett.

… Egy régi imaház jelent meg előtte, amelyben odakergetett zsidók szorongtak, fejük egymáshoz ért, a nyomor és ijedelem tompa halálfélelemmel töltötte el őket. Férfiak, nők és gyerekek bolyongtak a szűkös, ködös pusztaságban, egymást keresve eredménytelenül.

És mikor beesteledett, hirtelen, mint egy félelmes kürtből, valami eget rengető jajveszékelés búgott fel:

– Zsidók, égünk!

És valóban, nemsokára minden oldalról összedőltek az égő falak, nehézzé vált a lélegzés, mérges füst fojtogatta az embereket, és függő csillárok himbálóztak a rettegett félelem közepette.

Kétségbeesett kiáltások és jajveszékelések hangzottak és a tűzvésszel együtt az esti égbolt felé törtek. S minél erősebben égett az imaház, annál fojtóbbá vált a zaj. Az emberek pedig kigúvadt szemekkel, göcsörtös karjukat kinyújtva kezdtek kiugrálni az ablakokból.

De a közelben már ott álltak automata fegyvereiket tartva a hitleristák, élükön Kurt Braunnal, akik felgyújtották az imaházat.

Kurt Braun akkor még egészen fiatal, világos szőke hajú tiszt volt, akinek farkasszemeiben foszforeszkáló tűz lobogott. Szorosra fűzött fekete egyenruhát viselt, karján széles horogkeresztes szalag díszlett, fennhéjázva suhogtatta lovaglóostorát, kiadta a parancsot: mindenkire lőjjenek, aki megpróbál kiugrani az égő házból.

Egyszer csak az egyik fekete, nyitott ablakon megpillant egy fiatal nőt, aki mintha gyászkeretbe volna bepréselve. Tűzcsóvák burkolják be, egy kisgyermeket szorít a melléhez. így szorítja magához gyerekét a világon minden anya, ha bajban van. A géppisztoly csöve már feléje fordul, maga Kurt Braun célozza meg.

Gyilkos, vadállati tekintettel nézi a nőt. Hallja vészes jajongását. Úgy zokog, jajong a nő, ahogyan csak egyetlenegyszer tud jajongani az ember életében. És zokogása nyomorúságosan, izgatottan sikolt a naplemente csodálatos fényében.

– Ugorj! – kiáltja felé a fenevad.

És mialatt Kurt Braun sötéten ráncos homloka alól kiugró tekintetével rászólt, ebben a gyönge lényben, akit hetek és hónapok szenvedései már teljesen összezúztak, felvillant egy halvány reménysugár. És a nő kiugrott, a rázúduló lövedékek sorozata pedig rögtön szitává lyuggatta az asszonyt a gyerekével együtt.

Ott feküdt a nő a véres tócsában, magához ölelve gyermekét, aki beléje kapaszkodott, mintha csak oda lett volna szegezve. És az alkony utolsó sugarait szórta a földre.

Az ódon imaház pedig lángolt, száz és száz ostor pattogásával, s égtek a tóratekercsek, amelyeknek szent betűi fájdalmasan sírtak, úgy, mint mikor vasfésűkkel fésülték Rabbi Akiba testét, s a lángok játszadoztak a kialvó rőt alkonnyal, és betöltötték a levegőt a megpörkölt testek fanyar illatával.

* * *

Kurt Braun nem tudott meghalni.

Ő, akinek az útjait vér festette be és emberi csontokkal volt kikövezve, súlyos sebbel feküdt most, és még a halál sem akarta magához ragadni, nem akarta megszabadítani borzalmas szenvedéseitől.

Magányában hirtelen felvillant előtte egy szikra, életének utolsó szikrája. Vad ötlete támadt: csak zsidó segíthet neki meghalni. Csak zsidó bocsáthatja meg neki bűneit… s bár rövid ideig dühbe gurította a gondolat, de minél mélyebbre vált szíve körül a meztelenség, annál inkább lángra lobbant parázsló agyában ez a szikra, míg végül határozott és vad dühvel így kiáltott fel:

– Hozzatok ide egy zsidót!

A két világháborút végigszolgált ügyeletes orvos nem szállt szembe a haldokló utolsó kívánságával, és a közeli gettóból, ahol nap mint nap tombolt a halál, odavitetett egy zsidót. Egy meggörnyedt, agyonkínzott zsidót, aki alig vonszolta már magát a folyosókon, és akit félelemmel töltöttek el még a saját léptei is.

A zsidó előtt kinyílt egy szigorúan őrzött fehér ajtó, és bebocsátották egy fényes terembe, ahol minden ragyogó fehérségben tündöklött, s a nyomasztó némaságot a jódos gyógyszerek nehéz bűze árasztotta el, mint a hirtelen leszállt fehér köd.

A zsidónak úgy tetszett, hogy az ágyon egy fehér kötszerekbe bugyolált nagy csomag hever, amelyet száraz, sötétvörös foltok borítanak. A fehérlő némaság csendjét megtörték az agonizáló arcáról legördült hideg verejtékcseppek, és a zsidó úgy vélte, hogy még a nap is valami halott fehérséggel süt be a kórterembe.

A zsidó közelebb lépett a beteghez.

A hosszas nyomortól megnyúlt arcán a kiszögellő kemény csontok most mintha még hosszabbakká váltak volna, és véreres rőt szemeivel rápillantott a vergődő haldoklóra.

A beteg megérezte, hogy egy zsidó áll mellette.

Lassan felcsúszott a szemhéja, égő ajkai elgörbültek, forró lélegzete fölparázslott és nem is a szájából, hanem bensejéből hatalmas erővel kilökött szavak szólaltak meg:

– Jude, rosszul vagyok… segíts nekem meghalni…

Csodálkozva és ijedten állt meg a zsidó. Megnyúlt szenvedő arca zavart fejezett ki. Belenézett a kék szemekbe, melyek könyörögve fordultak feléje. Egy őr­jöngő farkas szenvtelen fénysugarai csillogtak bennük. És a haldokló a meggyötört zsidó arcán látta a kialvó parazsat, amelyből letöredeztek a tüzes szilánkok.

A zsidó végighallgatta a haldokló szörnyű bűnvallomását. Odafigyelt minden szavára, mintha gyónását egybe akarta volna vetni az emlékezetében most felbukkant régi eseményekkel.

– És most bocsáss meg nekem, te zsidó, suttogta Kurt Braun, az egykori tömeggyilkos.

Csak a másodperc egy töredékéig gondolkodott el a zsidó. Nem szabad eltaszítani magunktól azt a kezet, amely felén nyúl segítségért. Jámbor fennköltség árasztotta el a szívét. Azonban éppen csak hogy eljutott tudatáig a most elhangzott bűnvallomás visszhangja, máris figyelmeztette egy belső hang ne feledkezz meg azokról az éjszakákról és hajnalokról, amikor még mozgott a talaj az élve eltemetett emberek vergődésétől, a szelek még nem hordták el az elégett mártírok hamvát, az eső még nem mosta el a kiontott vértócsákat és a szent sírokból még fel-feltört az ártatlanok hörgő hangja.

És most bocsánatért esedezik a könyörtelen szörnyeteg.

A zsidó szeme előtt a mérleg két serpenyője ringott fel és alá. Az egyikben a könyörület, a másikon a törvény szigora. Hol jobbra, hol balra lendült a mérleg… A percek pedig nyúltak, mint az órák, mint az örökkévalóság.

– Mondj legalább egy szót, te zsidó! – hangzott a haldokló suttogása…

De a zsidó néma maradt. Hallgatásában ott rejteztek nemzedékeken át halálra gyötört, üldözött testvéreinek a jajkiáltásai.

A zsidó még egy utolsó pillantást vetett a haldoklóra, sarkon fordult és szótlanul elhagyta a kórtermet.

Bihari József fordítása

Joszef Burg a ma még élő jiddis írók között a legidősebb. 1912-ben született Bukovinában, Vizsnyic városában. 1934 óta publikál, ugyanez évben Bécsbe ment, s az ottani egyetemen germanisztikát tanult 1938-ig. Több kötet elbeszélése s tanulmánya jelent meg. Műve­it számos nyelvre lefordították. Jelenleg Csernovicban él. Fenti elbeszélése a Ahaspetikter eho (Az elkésett visszhang) című kötetében jelent meg 1990-ben Moszkvában, a Szovjet írók Kiadó gondozásában.

Címkék:1992-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Levél Istenhez

Varsó, 1943. április 28. Én, a tarnopoli Josszel Rakover, geri hászid, a nevezetes Rakover és Meisel családhoz tartozó szent és...

Az ,,elkerülés” ünnepe

Noha tudjuk, hogy Ros háSáná - újév napja - az őszi tisrí hónapra esik, niszánt, ezt a tavaszi hónapot is...

Close