A történelmi emlékezetről

Írta: Gadó János - Rovat: Archívum, Emlékezetközösség, Esszé, Hazai dolgaink

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

 Az 1994-es esztendőben, a magyar holocaust ötvenedik évfordulóján, a mi zsidó közösségünk maradéka is megkapta Magyarország különböző szintű hivatalos fórumaitól azt az együttérzést, amelyet hitünk szerint megérdemel. Az emlékév eseményei késztettek az alábbi sorok megírására, azonban a törté­nelmi emlékezetnek elsősorban nem a magyar, hanem a nyugati társadalmakban látható működéséről.

A DEMOKRATIKUS világban a holo­caust az abszolút rossz szimbóluma. A szimbólum erejére jellemző, hogy ez a szó ma már metaforaként önálló életre kelt a különösen súlyos, jóvátehetetlen pusztítások szinonimájaként. Aki a humanisták közös­ségében magának helyet kér, az mindenkor készen áll ennek teljes és fenntartás nélküli elítélésére. Ennél fogva nem véletlen, hogy ép­pen a washingtoni holocaustmúzeum megny­itója volt az az alkalom, amelyre az Amerikai Egyesült Államok elnöke és a világ számos más állam- és kormányfője is szükségesnek tartotta elmenni, tanúságot teendő a humanizmus mellett a barbárság el­lenében.

Aki érett fővel élte meg az 1989 előtti éveket, az jól tudja, hogy a holocaustról való megemlékezés egyáltalán nem volt természetes az elmúlt negyven évben. Magyarországon – amely a 60-as évektől kezdve az összes „népi demokráciák” közül a legnagyobb toleranciát mutatta zsidó ügyekben – még a Kádár-rendszer legliberálisabb utolsó éveiben is rendkívül visszafogottan kezelték a holocaust témáját, a zsidókérdést magát pedig rengeteg tabu szőtte át. (A szovjet blokk többi országában pedig többnyire elhallgatták azt a tényt is, hogy a náci megsemmisítő-táborokban éppen a zsidóság és nem más népcsoport módszeres kiirtása folyt. Ily módon ezen országok propagandája gyakorlatilag a revizionizmus vagyis a holocaust tagadásának útjára lépett.)

De nem csak a létező szocializmus országaiban tűnt el a holocaust a nyilvános diskurzusból vagy süllyedt a cseké­lyebb fontosságú tények közé, hanem a nyugati demok­ráciákban is, amelyekben (természetesen Németország kivé­telével) az országot magát és annak népét tüntették föl a fasizmus áldozataként, a zsidókat összemosva a francia vagy holland áldozatokkal.

Az alábbiakban arra keresek választ, hogy – az elhallgatás korszaka után – mégis

miként vált a holocaust egyetemes szimbólummá

a nyugati világban.

A náci megszállók uralma alól felszabadult nyugat­-európai országokban – a megtorlás egy rövid és zavaros korszaka után – igyekeztek fátylat borítani a múltra azzal az egyszerű és gyönyörű magyarázattal, hogy egy maroknyi kollaboránstól eltekintve a nép egységesen és bátran szembeszegült a megszállókkal. Ez a hamis történelemkép majdnem mindenkinek kedvére való volt. Kedvére volt a lakosság döntő több­ségének, amely a megszállást passzívan, el­lenállás nélkül eltűrte; a kollaboránsoknak és a megszállásból egyéb módon hasznot hú­zóknak, akik ily módon elkerülték a felelősségre vonást; a háború után hatalomra került antifasisztáknak, akik az „ellenálló nép” mítoszából merítettek legitimációt (és akik hamar belátták, hogy nem lehet minden kollaboráns hivatalnokot elbocsátani, hiszen akkor megbénulna az egész adminisztráció). A zsidók belevegyítése a háború többi áldozata közé kedvére való volt sok zsidónak is, akik ezáltal végre megszabadulhattak a zsidó lét nyomasztó terhétől. Azok a kevesek, akik ragaszkodtak a bűnösök megbüntetéséhez és a társadalom bűnbánatához, lehetetlen helyzetbe kerültek: felhánytorgatni a többség csen­des kollaborálását és a zsidók kiszolgáltatását, az ebben részeseket megbüntetni – ez elviselhetetlen morális teher lett volna a társadalom számára. Ezt a maximalista fellépést ezért az üldözéseket átélt zsidók – legalábbis testületileg – nem vállalták. (A maximalista számonkérés eredménytelenségét mutatja az 1945-48 között zajlott vita az – akkor még demok­ratikus – Magyarországon Zsolt Béla és egyes népi írók között: csak a vita hallatlan eldurvulását eredményezte mind­két részről.)

1948 UTÁN AZTÁN új ellenségkép lépett érvénybe mindkét oldalon. Ahogy elkezdődött a hidegháború, a vasfüggöny nyugati oldalán maradt országokban a kommunizmus lett a fő ellenség (a fasizmus háttérbe szorult), keleten pedig a teljesen torz sztálini történelemszemlélet tette lehetetlenné az 1945 előtti események tényszerű feltárást.

Ez az amnézia nyugaton a 70-es évekig tartott. Akkorra már felnőtt egy új nemzedék, amelyet nem nyomasztott személyes felelősség a történtekért, és vizsgálni kezdte azt, amiről addig a nyilvánosság előtt nem szívesen beszéltek. Hogy azonban a fiatalabb nemzedék által föltett kínos kérdések ne ütközzenek az elzárkózás tömör falába, ahhoz az a jóléti társadalom is kellett, amelyben a napi gondok nem töltötték ki a polgárok életének minden percét, amikor már moralizálásra is maradt idejük. Saját felelősségéről a nyugati polgár csak akkor kezdett gondolkodni, amikor már büszkén tekinthetett a felépült jóléti társadalomra, amely valóban adott okot az öntudatra, a harmadik világ mérhetetlen zűr­zavarával és a létező szocializmus kietlenségével szemben. Meglévő öntudatából ekkor már letörhetett egy darabot a zsidók emlékére. Aztán 1989 után megszűnt a kommunista ellenségkép, ami addig a politikusokat lekötötte és ugyanak­kor a kommunista ideológia minden maradék legitimációja is összeomlott, magával rántva az „ellenálló nép” míto­szát is.

De miért éppen a zsidóság szenvedései találtak utat a nyugati demokráciák történelmi tudatába?

Ami a zsidósággal történt, az valóban páratlan az emberi­ség történelmében, ám

a holocaust nem előzmények és „ utójáték” nélkül való

Márpedig a XX. század más genocídiumairól összehason­líthatatlanul kevesebb szó esik a nyugati közvélemény mértékadó fórumain.

Az örmények kiirtása 1915-ben, a sztálini kollektivizálás feltehetőleg szintén több millió halottja az 1929-et követő években, a kambodzsai népirtás: mindezekről tud a nyugati közvélemény, de e bűnök inkább tudatának perifériáján élnek.

És a fentiek (örmények, oroszok, ukránok, kambodzsaiak) mind olyan népcsoportok, amelyeknek van nemzeti tudatuk és ennek közléséhez szükséges kommunikációs infrastruk­túrájuk. Szinte a teljes névtelenségbe fulladnak azok a har­madik világbeli százezrek és milliók, amelyek a gyarma­tosítók politikája következtében pusztultak el avagy már a függetlenné válás után országaik vezetőinek őrült politikája következtében éhen pusztultak avagy tudatosan legyilkolták őket.

E sorok írójához az elmúlt év megemlékezései közül az állt a legközelebb, amelynek során a Radnóti Színpadon több mint száz színész olvasott föl az elhurcolt százezrek nevei közül egy töredéknyit. Egy jó közösségben minden egyesnek megadatik, hogy valamivel hozzájáruljon az egész boldog­ságához. A zsidóságnak nem adatott meg, hogy a közösség egésze és annak egyes tagjai között az élő organizmus lüktető árama buzogjon, mert annyi tagját pusztították el, hogy abba kis híján az egész közösség belehalt. A maradék azonban nem tud belenyugodni a pusztításba: ha elhurcolt tagjai el­enyésztek is, legalább nevüket és arcukat megpróbálják visszaperelni a történelemtől. Megpróbálják – legalább az emlékezet számára – a legyilkoltak szürke masszáját névvel és egyéniséggel rendelkező emberekké visszaváltoztatni. Ez a legtöbb, amit tehetnek. Ehhez a visszaperléshez segítséget nyújtott a magyar művészvilág színe java, akik a színpadon a neveket olvasták.

EZT AZONBAN CSAK az a közösség teheti meg, amely ura múltjának és jelenének és csak olyan közeg­ben teheti ezt, amelyik társ ebben a tudásban. Hogyan volt képes erre a zsidóság? Hogyan tudta a világ színe előtt visszaperelni halottak a történelemtől? Hogyan tudta elérni azt, ami az egyes ember számára természetes, de egy nép számára nem az: gyászát megosztani másokkal, hogy fájdalma enyhüljön?

A válasz e kérdésre sok szálból szövődik össze.

– Kertész Imre írja a „Táborok maradandósága” című igaz esszéjében, hogy a nácizmus volt a legalkalmasabb

a pőre gonoszság

megtestesítésére. Ez a rezsim ugyanis nyíltan, alakoskodás és szégyenkezés nélkül hadat üzent az európai humanista hagyománynak, annak a szerződésnek, amelyen a modern civilizáció nyugodott.

Hogy ezt mennyire komolyan gondolta, annak a holocaust világos példája. Ez – tekintve egyfelől méreteit, technikai kivitelezését, másfelől a mögötte meghúzódó ideológia erkölcstelenségét – valóban egyedülálló a történelemben. A történelem nagyszámú genocídiumait általában abból a megfontolásból hajtották végre, hogy a célba vett em­bercsoport ellenállását megtörjék, hogy az ne akadályozza többé a gyilkosok politikai céljait. Miután a politikai célt elérték, a megkímélt maradék már nem volt érdekes: erejétől megfosztva tengethette tovább életét vagy nyom nélkül beolvadt. Ha egy népcsoportot az utolsó emberig kiirtottak, ez rendszerint a gyarmatosítások során következett be, a fehér hódítók roppant technikai fölényéből, mindenfajta ellenőrző tekintet hiányából és az áldozatok kicsiny számából adódóan. A fenti esetekben is általában az ellenállásra képes felnőtt lakosság volt a gyilkosok célpontja. A szándék – egy nagy hagyományú és milliós létszámú embercsoportot, a civilizált világ közepén, az utolsó emberig, előre kitervelten el­pusztítani, a csecsemőket éppoly ellenségnek tekintve, mint a felnőtt férfiakat – és a modem technika, valamint a haté­kony államigazgatás minden vívmányát felhasználó, majd-nem tökéletesen sikerült kivitelezés: ez az emberiség törté­nelmének általunk belátható részében példa nélkül való.

A zsidóságot más csoportoknál több tényező emeli ki, különbözteti meg és választja el másoktól a külvilág tu­datában. Külön nép, külön vallás, külön kultúra (ezek mind együtt avagy különböző kombinációik) és a mérhetetlenül sok üldözés, amit a történelem során elszenvedtek: e tények mind hozzájárultak a tömegkommunikációból ismert „Jews are news” jelenség kialakulásához. Ezzel szemben a huszadik század egy másik nagy tömeggyilkosságának, a sztálini kollektivizálásnak (feltehetőleg szintén milliós nagyságrend­ben mérhető) áldozatai sokkal kevésbé körülhatárolhatóan jelennek meg a köztudatban. Ukránok ők és oroszok? De hisz gyilkosaik is nagyrészt azok voltak! Ha viszont osztály­kategóriákkal kívánjuk őket meghatározni (parasztok), a külvilág szeme előtt nem jelennek meg olyan elementáris erővel összetartozó csoportként, mint az egy néphez tartozók. A fentiekből következik az, amit Kertész Imre említett írásában úgy fogalmazott meg: „Auschwitzban egyetlen pil­lanatra sem mosódik össze a jó meg a rossz.”

A zsidó nép életében a tudás és annak közlése kétezer éven keresztül központi szerepet játszott, ez biztosította megma­radását. Talán azt is merhetjük mondani, hogy a zsidóság már a premodern korban modem kommunikációs infrastruktúrát teremtett magának. így hatalmas távlatok nyíltak meg előtte egy olyan világban, amelyben a tudás szerepe meghatározó. A zsidóság a XIX-XX. században nagyon erősen összefor­rott a modernizáció, a haladás fogalmaival. Így a zsidó nép mártíriuma volt a legalkalmasabb, hogy jelképpé változzon: nemcsak a tömeggyilkosság nagyságrendje, egyedülállóan megtervezett és kivitelezett volta miatt, hanem amiatt is, hogy a modem európai kultúrájú ember szemében

az elpusztított zsidókkal maga a Tudás pusztult el,

amely az embert az állatvilágból kiemeli. De szempontunk­ból nem csak a tudás szimbolikus jelentősége a fontos. A nagy szellemi felkészültségű ember óhatatlanul fontos szerephez jut a társadalomban, így állandóan szem előtt van. (A magyar holocaust annál is megrázóbb volt, mert a magyar szellemi és közélet számtalan kiválósága veszett oda: a veszteség mindenkinek feltűnt. A cigányság veszteségeit nem tartották számon, mert a cigányok a társadalom peri­fériáján, annak látóterén kívül éltek.)

A fentieket ki kell egészíteni az alábbi fontos tényezőkkel:

A holocaust itt történt Európa szívében, a világ köz­véleményét jelentő európai közönség orra előtt, az ő lelkiis­meretét is megterhelve.

A bűnök elkövetője egy olyan nép volt, amelyet a kultúra, a tudomány, a haladás egyik letéteményesének tartottak Európában; ezáltal

alapjaiban rendült meg a „haladásba” vetett optimista hit,

amely a felvilágosodás óta töretlenül tartotta magát. A le­gitimációját erre építő európai civilizáció ezáltal akkora sok­kot kapott, amekkorát azelőtt talán még soha.

A genocídium után közvetlenül az ezt véghez vivő rezsim vereséget szenvedett, és nem volt ideje a nyomokat el­takarítani. Nem volt ideje még évtizedekig hatalmon ma­radva (mint a Szovjetunióban) az emberek tudatából állami­lag irányított agymosással kilúgozni a bűntettet, elfeledtetni velük saját maguk vagy szüleik sorsát.

A válasz további része magában a zsidóságban keresendő.

Aki megment egy életet, az egy egész világot ment meg. Ez a szállóigévé lett talmudi mondás csak egy olyan közös­ségben születhetett meg, amelyben az önreflexió igen magas fokon áll, amely ezért minden tagját, mint egyént tekinti. A zsidó közösség egyes tagjai a világról és saját magukról összegyűjtött tudás hatalmas mennyiségét hordozzák, amely kétezer éven át fennmaradását biztosította. Ily módon minden ember mintegy a világegyetemet hordja magában. Egy ilyen közösség számára az egyén halála talán még fájdalmasabb, mint más – hagyományos kötelékben élő – közösségekben, mert nemcsak a szeretett személy elvesztése fáj neki, hanem az emberben felhalmozott tudás, a benne összesűrűsödött világ. Ebben a közegben talán még inkább él John Donne ama híres mondása: „Sose kérdezd, kiért szól a harang. Érted szól.”

Az emlékezet megölésének legjobb módja az, ha létre­hozunk egy emlékbizottságot – írta 1994 elején Ungvári Tamás a holocaust emlékbizottság létrehozatalára reflek­tálva. Ám ami az egyén szempontjából valóban groteszk, az egy egész nép esetében szükségszerű. A modern tömegtár­sadalomban minden csak bonyolult intézményrendszerek közvetítésével működik: az élelmiszersegély elosztása és a népakarat megismerése éppúgy, mint az emlékezés.

Akik e modern technikákat magas fokon művelik,

azoknak több esélyük van arra, hogy véleményük, állás­pontjuk – vagy éppen fájdalmuk – eljusson a közönség széles rétegeihez. Hogy a zsidóság szenvedése Nyugat-Európa és az angolszász világ kultúrkörében a mártírium egyetemes szimbólumává vált, az kétségkívül nehezen választható el attól a jelentős szereptől, amelyet a zsidók a tömegkommu­nikációban – e pár excellence modern technikában – betöltenek.* Hogy az emlékezés szempontjából milyen jelen­tős a kommunikációs ipar, annak legjobb példája a Schindler listája című film. A film világsikere – kétségtelen erényei ellenére – nem választható el attól a ténytől, hogy a szuper- produkcióival világhírűvé vált Stephen Spielberg rendezte.

AZ EGYRE NÖVEKVŐ jelentőségű társadalomtu­dományok terén is páratlan az az erőfeszítés, amellyel a zsidó közösség a holocaustot megpróbálja feldol­gozni. Talán nincs még egy ilyen alaposan dokumentált és elemzett esemény a történelemben. Ehhez pedig feltétlen szükséges volt a zsidóság morális és intellektuális kultúrája. A diktatúráktól, idegen elnyomástól sújtott közép-kelet- európai népek mindegyike súlyos sérelmeket hordoz, tör­ténelmük legutolsó száz évében sok méltánytalanság érte mindegyiket. Ezek az elszenvedett méltánytalanságok azon­ban gyakran – avagy egyes országok, nemzetek esetében szinte kizárólag – a nacionalisták kezében váltak politikai fegyverré, amellyel ők támadnak rá mindenkire, aki az ő népük által másokon elkövetett méltánytalanságokat próbálja említeni. A sovinizmusnak mindig központi eleme a már­tírium. Ilyen légkörben a nemzeti történelem nem vizsgálódó elemzés tárgya, hanem mindenekelőtt mozgósító katekiz­mus. A szent katekizmust objektív, kritikai szemlélettel megközelíteni pedig bűn. Az adott nemzeten kívül állók, a nemzetközi közvélemény viszont az ilyen magatartásban csak agresszív nacionalizmust lát. A nemzeti történelem ilyen légkörben fölemlegetett tényei még akkor sem indítanak mély együttérzésre és megértésre, ha valóban igazak. A zsidóság viszont a holocaustban elszenvedett traumát nem sérelmi politikára használta föl (legalábbis az ilyen tendenciák a zsidó közösségek egészében soha nem váltak meghatározóvá), hanem hatalmas intellektuális erőfeszítésbe szublimálta, amelynek legfőbb célja volt megérteni a megérthetetlent, megmagyarázni a meg- magyarázhatatlant. A mai világunkban meghatározó jelen­tőségű nyugati demokráciákban az ilyen erőfeszítést méltá­nyolják a sérelmi politikával szemben. Így a holocaust ku­tatói által felhozott tengernyi tényanyag megtalálta az utat a nyugati világ mértékadó közvéleményébe. Olyannyira, hogy Kertész Imre elmondhatta: „Auschwitz tökéletesen feltárt, éppen ezért zárt és immár érinthetetlen struktúra.”

A zsidóság mértékadó csoportjai, amelyek ma a zsidó világ kommunikációs rendszerének középpontjában (Amerika, Izrael, Nyugat-Európa) élnek, olyan körülmények között élték le a háború óta eltelt ötven évet, amelyek (még az önvédelmi harcot folytató és így az önigazoló indokt- rináció veszélyének erősebben kitett Izraelben is) alkalmasak voltak a holocaust eseményeinek reflektálására, feldol­gozására, mert a szabad kommunikációt nem gátolták ad­minisztratív akadályok. (Jellemző, hogy a volt Szovjetunió­ból kivándorló zsidóság nem jelentéktelen része éppen Né­metországban kíván letelepedni a magas életszínvonal miatt, tanúságot téve ezáltal arról, hogy történelmi tudás és/vagy öntudat dolgában meglehetősen gyengén áll. A szovjet zsidó­ság számára a holocaust tényei korántsem olyan magától értetődők, mint Nyugaton élő testvéreik számára.) A fentiek nem mondanak ellent az I. fejezetben elmondottaknak: a tudományos feltáró munka akkor is folyhatott, amikor a közvélemény erről még nem kívánt tudomást venni.

A többi XX. századi genocídiumot elszenvedett népcsoport

mértékadó része az elmúlt fél évszázadot nem a racionális megközelítés számára kedvező légkört kínáló nyugati világ­ban élte végig. Itt a népirtások emlékének zavarosságát tetézik az ezt elszenvedett népek történelmi tudatának súlyos zavarai, kezdetleges politikai kultúrájuk, és az ebből követ­kező – már említett – dühödt nacionalizmus. Mindez el­választhatatlanul összefonódik ezen országok gyakran kilátástalan gazdasági helyzetével. Ilyen körülmények között kevés az esély arra, hogy e kérdésben az egész társadalom konszenzusra jusson. Az áldozatokat a kiegyensúlyozatlan helyzetben különböző érdekcsoportok használják föl gyak­ran efemer politikai céljaikra, miközben a lakosság a napi betevő megszerzésével van elfoglalva, helyenként háborútól szenved és hamar kiábrándult a rivalizáló elitekből. Ekkép­pen tehát kicsiny az esély arra, hogy a hiszterizált nemzeti tudat, kollektív emlékezet összhangba kerüljön a társadalmi stabilizációval.

Az elpusztított európai zsidóság, amelyet sem népként, sem vallásként, sem nemzetként, sem kultúraként, sem más kategóriák szerint nem tudtak soha megnyugtatóan helyre tenni, viszont kiemelkedő teljesítményével (vagy ha ebben gátolták, csak másságával) és koronként ebből következő befolyásával folyamatosan irritálta környezetét, halálában és emlékezetében is megmaradt rendkívülinek, besorolhatatlannak, nyugtalanítónak. Az életben maradtak pedig legyilkolt testvéreik emlékét úgy igyekeznek őrizni, ahogy ezt közös­ségük hagyományai diktálják: ebben is (nem tudok rá jobb szót) kiemelkedő teljesítményt nyújtva, a világ számára meg­kerülhetetlenül.

*A zsidóság kulcsfontosságú szerepe a XIX-XX. századi modernizációbanígy tehát jelentős szerepvállalásuk a modernizáció kulcságazatában, a tömegkommunikációban – csak annyiban képezi ezen írás tárgyát, amennyiben annak szerepe van a holocaustra való emlékezésben. E lábjegyzetben csupán azt kívánom leszögezni, hogy mi sem áll tőlem távolabb, mint az a szélsőjobb oldalon gyakran hangoztatott – állítás, amely szerint a zsidók, kihasználva uralkodó pozícióikat a tömegkommunikációban, csak a saját szenvedéseikről beszélnek és a magyarság szenvedését, saját felelősségük­kel egyetemben elhallgatják.

Címkék:1995-02

Köszönöm az információt

Pesti rokonom negyedévenként küldi nekem a Szombat számait. Azokból megtudom a magyarországi zsidóság eseményeit, hogy mi jó és rossz történik....

Írjanak a Nobel-díjasokról

Az első számtól olvasom a Szombatot, ezért kritizálom az utóbbi számokat. Kezdet-kezdetekor volt egy nagyon érdekes sorozatuk a zsidó Nobel-díja­sokról....

Close