A tiltakozások és ami mögöttük van

A tiltakozások és ami mögöttük van

Egyesek egy ideje már élnek a gyanúperrel, hogy a telepeseknek az egyoldalú kivonulás elleni élénk tiltakozása mögött valójá­ban sokkal több rejlik, mint a hatnapos háborúban megszerzett területekről való lemondás egyszerű visszautasítá­sa. Ennek bizonyítéka nemcsak az az elképesztő energia, amivel a júdeai, szamáriai és gázai telepek Jesa Taná­csa belevetette magát az egyoldalú ki­vonulás elleni küzdelembe és a töme­gek mozgósításába, hanem (és főként) az a tény, hogy a kampányhoz jól is­mert rabbik is csatlakoztak. Otthagy­ták a bét midrást, ahol egész nap a Talmudot tanulmányozták, csak azért, hogy részt vegyenek egy politikai hadjáratban. A küzdelem minden frontján halachikus támogatást bizto­sítanak a tiltakozóknak, azt állítva, hogy a kormány és a Knesszet dönté­sei nem „Tóra-konformak”. Ilyen mó­don elkerülhetetlenül konfrontációba sodorják a tiltakozókat az ország tör­vényeivel és biztonsági erőivel szem­ben. Ráadásul arra buzdítják a hadse­regnél és a rendőrségnél szolgáló jesiva-hallgatókat, hogy ne engedelmes­kedjenek a kiadott parancsoknak.

Az ország nem vallásos többsége – gyengeségből – évtizedek óta tűri, hogy a vallásos közösség egyszerűen „világinak” titulálja őket, mintha az izraeliek többségének semmi sem len­ne szent. A vallásos cionizmus és a nem vallásos többség között kialakul­ni látszott egy modus vivendi, érzé­keny egyensúly a modern demokrati­kus állam szükségletei és a Tóra-követő zsidók vallásos igényei között. Időről időre persze voltak viták, de ezek többségét konszenzus útján sike­rült megoldani, kisebbik, megoldha­tatlan részük esetében pedig az egyik oldal toleráns módon elfogadta a má­sik oldal véleményét, és az élet ment tovább.

De a vallásos cionizmus soha nem mondott le a Nagy Alomról: arról, hogy Izrael Állam egy halachikus ál­lammá váljon, és így a hívő ne kerül­jön olyan helyzetbe, mint ma, amikor látnia kell, amint a Tóra elvei és pa­rancsolatai nap mint nap összeütkö­zésbe kerülnek a világi valósággal, és az összeütközésből többnyire veszte­sen kerülnek ki. A vallásos cionisták úgy vélik, hogy a cionizmus az a plat­form, amelyen idővel létrejöhet a ha­lachikus állam, még a világi 1948-as Izrael Állam alapjain is – szöges el­lentétben a haredikkel (a nem cionista ultra-ortodoxokkal), akik szerint a ha­lachikus állam csakis a Messiás eljö­vetelével valósulhat meg.

A vallásos cionisták a hatnapos há­borúban lehetőséget látták arra, hogy a Nagy Álom megvalósulását fel lehes­sen gyorsítani, és a Területek betelepí­tése megteremtette azt a hídfőállást és emberi-ideológiai alapot, amelyre egy napon az új, a hiten alapuló Izrael Ál­lam követelését megcélzó kampányt fel lehet majd építeni.

Ez egy olyan történelmi küldetés, amelyhez rengeteg idő és türelem kell, de az egyoldalú kivonulás keresztül­húzta a vallásos cionisták számításait. A Tóra Államának víziója, amely már olyan közelinek látszott, hirtelen szer­tefoszlott: a gázai hídfőállást felszá­molják, ami már maga is katasztrófa. De ami a legrosszabb, az egyoldalú ki­vonulás éppen csak elkezdődött; ha ez így megy tovább, akkor a nagy júdeai és szamáriai hídfőállások is veszélybe kerülhetnek. Nem elég, hogy a Nagy Izrael elnevezésű álomból nem lesz semmi, de az 1948-as Izrael alapjain felépítendő halachikus állam is a jövő ködébe vész.

Ez az első alkalom, hogy a telepes ­mozgalom valódi célja napvilágra ke­rül: nem a mozgalom fizikai megjele­nése (föld, telepek, telepesek) a lé­nyeg, hanem a mögötte húzódó ideo­lógia, azaz a Tóra tanításain alapuló új zsidó állam létrehozásának gondolata, persze ide értve a Tórának azt a paran­csolatát is, amely szerint az egész föld benépesítendő – természetesen zsi­dókkal. Amikor a nagy terv hirtelen veszélybe került, nem volt más kiút, fel kellett lebbenteni a fátylat a titok­ról: Kfar Maimonban Jehosua Sapira, Smuel Elijahu és más rabbik, akár közvetve, akár közvetlenül, de végre kimondták a lényeget. Az egyik rabbi a következőket mondta: „Ezt a csatát lehet, hogy elveszítjük. De az egész küzdelmet biztosan megnyerjük.” És a küzdelem az egész ország feletti hege­móniáról szól, arról a követelésről, hogy a világi cionista vezetést vallá­sos cionista vezetés váltsa fel.

Ha a telepek teljes kiürítése kerülne sorra, a vallásos cionizmus vezetői, például Jakov Meidan rabbi, készek „a demokratikus megelőzés” módszerét is alkalmazni. Más szavakkal: „Rákényszeríteni a Kneszetet és a kor­mányt arra, hogy még egyszer átgon­dolják a kérdést.” Hogyan? Telepesek és jesiva-hallgatók ezrei vonulnának a helyszínekre és az utcákra, megakadá­lyozva a kiürítést, és arra kényszerítve a Kneszetet és a kormányt, hogy visszavonják döntéseiket.

És mi lesz a demokráciával és az ál­lam törvényeivel? Meidan rabbi sze­rint ezek másodlagos kérdések: ő ugyanis soha nem ismerte el az állami törvények elsődleges voltát.

Ma a demokratikus és zsidó Izrael kettős fenyegetettségben él: a demokra­tikus Izraelt a Tóra államának pártolói fenyegetik, a zsidó Izraelt pedig azok, akik a demokrácia nevében „Izrael va­lamennyi állampolgárának államát” kö­vetelik. Nehéz eldönteni, melyik fenye­getés jelenti a nagyobb veszélyt.

A Ha’arec cikke nyomán (Avraham Tal)

Rajki András