Szombat előfizetés 2017

A tények…

Írta: Szántó T. Gábor - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

(Philip Roth: A tények. Egy regényíró önéletrajza. Szűr-Szabó Katalin fordítása. Európa Könyvkiadó, 1993, 234 oldal, 320 forint.)

…persze szárazak és unalmasak. Elvégre ki kíváncsi a valódi hét­köznapokra, a valóban megtörténtekre, ha nem sziporkázó stílben, nem érdek­feszítő mese bontakozik ki előtte? Feltéve, ha nem azé az emberé, akit egyébként sziporkázónak, érdekesnek – horribile dictu: botrányhősnek – ismert meg, legalábbis korábbi opuszai alapján.

A szerző szétrántja hosszú köpenye szárát, s nincs alatta semmi, senki. Többi műve szempontjából irreleváns, hogy „igaz-e” A tények tényanyaga, legfeljebb voyeurségünk kielégülé­sének ad némi esélyt. Önmagában való sikerültségét megint csak nem lehet az­zal méregetni, mennyit merített egy 1933-ban Newarkban született, majd világszerte ismertté vált amerikai-zsidó regényíró életének megtörtént eseményeiből. Merített, és kevésnek találtatott.

Milan Kundera szerint a jó regény okosabb szerzőjénél. Többet tud és mond nála a világról. Az író ábrázol, arányokat tervez, satírozgat, hús-vér figurái átveszik a szót, az egymás után kopogtatott szavakból sorsuk kere­kedik, s a jól leütött alaphangot elvezetik a kompozíció beteljesüléséig. Roth regényeiben merít (vagy kitalál), és tele a szák. Itt azonban jórészt időrendben sorakozó információ­mozaikokat kapunk – melyek egy része korábbi interjúkból (Reading Myself and Others, Penguin, 1985) visszaköszön, illetve azokkal egy bevethető – másrészt a nem közvetlen irodalmi működés sohasem bi­zonyítható vagy cáfolható, memoárszerű közléseit. Persze a MŰ inter­pretációja szempontjából izgalmas az is, amiben forrást vélünk felfedezni, ami által dekódolható a fikció.

A betétnovellaként is felfogható részletek között számos karakteres darab olvasható, ám ezek füzéréből nem áll össze élvezhető egész, ami a több mint kétszáz oldalnyi terjedel­met indokolná. Irodalomtörténeti érdekességek, befogadási – értelmezési segédanyagok.

A csámcsognivaló kulissszatitkokról nem hull le a regényíró által rájuk – lebbentett többrétegű fátyol.

A tények imponáló kudarc. A regény­író önéletrajza írása közben rájön (rádöbben), hogy életműve mások által már dekódolt üzenete az igaz: képtelen őszinte lenni önmagához, ha saját sorsáról van szó. Ezért kell egy alteregó, egy kreált lény, karakter, sors, abszurdumig karikírozott mutáns, mint volt Portnoy, Zuckerman, Kepesh, Tarnopol, s mint lesz A tények utáni ál-Roth, hogy eljátssza velük, rajtuk, ál­taluk a saját életében megszenvedett, vagy mások életéből leszűrt törté­neteket, tapasztalatokat. Hogy beszél­tesse őket különféle zavaros léthelyzetek károsultjaiként, netán megte­remtse saját félelmei (vagy elvárásai) szerint fazonra igazított önmagát. Kiderül, hogy élete, melyből oly sokat engedett át az irodalomnak, már csak regényhőse nézőpontjából szemlélhető téma, csak ezáltal eladható sztori, ezért kerettörténetbe ágyazza regénytrilógiája főhőséhez intézett levelével, s annak hozzá írott válaszával. Ettől nem bukás a könyv, mert e két pillér meg­tartja valahogy a közöttük imbolygó, unalmasan terjengős önéletrajz-hidat.

Lehet persze, hogy mindezt eleve tudta, s ezért keretezte bi­ográfiáját fikciós hőse meg­szólításával és megszólaltatásával.

Felizzik a szöveg, ahogy erőteljes invokációban beszél Nathan Zuckermanhoz. Először két drámai bejelentést tesz: anyja halálát, s elaggott apja lassú leépülését nevezi meg könyve megírása egyik okaként, tudniillik, hogy ifjúkora felidézésével visszavarázsolja az egy­kori családi idillt, másrészt a könyv munkálatai előtt egy évvel lezajlott idegösszeomlásáról ad hírt, s terápiaként állítja be a tények rekapi­tulációját.

S felizzik a szöveg akkor is, amikor zárlatként közli Náthán Zuckerman hozzá írott „válaszlevelét, afféle lektori jelentését”. Itt újra az „igazi Roth” hangfekvését élvezhetjük, érdes iróniáját, ahogy kétségbe vonatja hősével saját – talán korából, talán betegsége nyomán végzett önvizs­gálatából eredő – szemléletváltásának (nosztalgia, érzelmesség, szánalom) jogosságát. Vagy éppen ismét átejt ben­nünket, mert az egész erre a slusszpoénra épül, hogy teremtménye ítéljen felette, hogy létének ezáltal adva nyomatékot, önmagával szemben olyan érveket adjon annak szájába, melyek fordulatai az olvasó előtt saját írói tevékenységének savát-borsát adják. Szántszándékkal veszít az önéletírás­ban, hogy műve győzedelmeskedhessék.

Amikor pedig Roth Zuckerman – a trilógia utolsó regénye óta eltelt idő alatt feleségét is bevonja az utószó „keletkezett” történetébe, hogy ő is véleményt for­máljon a memoárról, s „kettesben hagyja” szereplőit, hogy végső fokon saját életükről beszéljenek, megelőlegezi Deception (Simon & Schuster, 1990) című munkáját, mely az író (egy amerikai-zsidó író) és angol keresztény felesége közötti dialógus a férfi komplexusairól.

Roth A tények végén játszik Zuckermannal, aki arról beszél, arra kérdez persze rá, amit Roth egyes szám első személyben nem kíván, vagy nem képes elmondani. Roth profi, s személyisége megkettőzésével ugyan­annak a dolognak a fonákját is megmu­tathatja, anélkül, hogy morálisan ítélkezne. S elrejt egy kulcsmondatot Zuckerman levelében, mely minden bi­zonnyal ars poeticájaként is felfogható, ezért kerekedik e könyve ilyen felemássá: ”a regény szerzőjét asze­rint ítéljük meg, hogy milyen jól mondja el a történetet, míg egy önéletrajz írójánál erkölcsi alapon hozunk ítéletet, hiszen nála az esztétikai vezér­motívummal szemben főleg az etikai indíték az irányadó” (195-196. old.)

Morális igazság és esztétikai érvényesség a modernitásban nem feltétlenül fedi egymást. Zuckerman sorsa bizonytalan: levágatja-e vele regényíró-atyja „zsidós” szakállát vagy sem, „…létéből látszólag szükség­szerűen fakadó drámai helyzettel folytat-e véget nem érő küzdelmet, vagy valójában áldozatul esik a szerző részéről törvényesített neurotikus ri­tuálé indokolatlan és kegyetlen zsar­nokságának.” (234. old.), nem tudjuk.

Nathan Zuckerman sorsa Philip Roth kezében van. Roth ellenben kreatúráinak túsza. Alexander Portnoy, Nathan Zuckerman, David Kepesh, Pe­ter Tarnopol, vagy Jeruzsálemben feltűnő, s a diaszpórizmus igazát hirdető alteregója nélkül immár ő sem létezhet.

*

Szűr-Szabó Katalin fordító olykor képtelen megbirkózni Roth angol szövegének stiláris buktatóival. Így lesz több féloldalnyi kusza magyar mondat Roth eredetiben élvezhető textusából, bár kétségtelen, Roth választékos nyelvét nem könnyű tolmácsolni, s e könyvében – talán a csevegő-fecsegő, monológ-dialóg váltakozás felől, – a gondolati jelleg, elemző-esszéisztikus indíttatás miatt, még inkább e felé tolódott hangvétele. A korábbi fordítások döntő többsége Nemes Anna munkája volt, aki az amerikai nagy­városi zsidó szövegáradatot hajléko­nyán fordította át pesti szlengbe-argóba. Roth mondatait inkább újra­csíráztatta, átültette és belegyökereztette a magyarba, hogy eredeti hangon, s ne a szöveg szövetén áttüremkedő idegenséggel szólaljanak meg. Rothnak tu­catnyi könyve lefordítatlan még. Ismerve a honi könyvpiac viszonyait, van még idejük az illetékeseknek átgon­dolni, érdemes-e a jövőben egy, a szer­zőt oly igen érzékletesen tolmácsolót felcserélve kísérletezni, vagy haszno­sabb alkalmazni a ,,bevált receptet”.199

Címkék:1994-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„Philip Roth válasza”* egy el nem küldött levélre

Tisztelt Főszerkesztő úr! London, 1994. április 28. Megkaptam nyersfordításban elküldött írását. Őszinte örömmel tölt el, hogy a közelmúltban Kelet-Európában lezajlott...

Júdea – Amerika – Anglia

Shuki, amikor megtaláltam a szerkesztőségben, először azt sem értette, ki van a vonal túlsó végén. Amikor aztán felfogta, elképedést színlelt....

Close