A tehetetlenség diszkrét bája

(Helyreigazítás)

Elöljáróban: nincs időm, s főleg kedvem annak a közösségnek a vezetőivel perlekedni, ahova magam is tartozom. Hogy ezúttal mégis felveszem a kesztyűt, annak az alapul szolgáló ügy fontossága az oka. Ismétlem, az ügy fontosságáért, s természetesen a szavam hiteléért teszem. Ha tetszik: a tollamért.

Az Új Élet július 15-i számában jelent meg “Az ötezer márkás kacsa – dióhéjban” című közlemény (az ötezer márkás szóösszetétel egyébként külön írandó), mely – úgy tudják – azt állította, hogy a deportáltak jóvátétele kapcsán a Magyar Nemzetben közzétett “felhívásom” “5000 márkás kárpótlást ígért” az egykori üldözötteknek. “Bizonyos orvosi igazolványok”-ról sem írtam, én egy 1980. október 14-én kelt nyugatnémet pénzügyminiszteri rendeletet idéztem cikkemben, annak kapcsán jeleztem az orvosi igazolás beszerzésének szükségét. Meglehet, a MAZSIHISZ vezetősége utánajárt a dolognak – épp ideje volt már – de nem jutottak eredményre. Tehetetlenségük diszkrét bája érinti meg legfeljebb az olvasót, oly szűkszavúan zárják le az ügyet, mondván: “a német illetékesek semmit sem tudnak erről a témáról”. Én másként értesültem!

A fenti jogszabályra történt hivatkozásra egy másikkal riposztoztak a németországi illetékesek a Munkaszolgálatasok Országos Egyesülete megkeresésére a Magyar Nemzet értesülése szerint, mondván: a kárpótlás anyagi fedezete megvan, ám Magyarország, s a többi kelet-európai államok lakosai – bizonyos korábbi szerződések hiánya folytán – ebből nem részesülhetnek. Európa megváltozott politikai légkörében már ez is támadható álláspont, talán nem lenne célszerűtlen tárgyalást kezdeményezni erről. Ami azonban bizonyos: a maradandó egészségromlást elszenvedettek, akiknek szervezetében négy évtized múltán is kimutatható az üldöztetés okozta károsodás, annak idején pedig lekésték a kárpótlásra jelentkezés határidejét, a Bundesanzeiger című német jogi közlönyben fent említett dátum alatt publikált jogszabály alapján igenis folyamodhatnak egyszeri segélyért, amint akadt, aki ezt tette, s meg is kapta az összeget. (A MUSZOE mai álláspontja szerint egyébként ez az egyszeri segély célszerűtlen, mert kizárja egy nagyobb kárpótlás lehetőségét.)

A “fantomcím”, s az azon székelő szervezet egyébként él, ezt a budapesti német követség jogi osztálya is megerősítette, ám – talán – jól felfogott érdeke, hogy az ügyben kivárjon. Ez utóbbi csupán feltételezésem, bizonyítékkal alátámasztani nem tudom.

“No comment” – írja az aláírás nélkül megjelent cikkecske végén a névtelenség homályát választó szerző. Én is eltekintek a kommentártól. A MAZSIHISZ vezetői, s az Új Élet szerkesztője pontosan tudja monogramomból, ki vagyok (ha másért nem, mert előbbiekkel beszéltem ez ügy kapcsán), s választhatták volna újra a szóbeli formát információ szerzésére, mert engem ebben az ügyben is ez vezérel. Nem tették. Ők talán tudják miért nem. Lelkük rajta.

Az ügy – mármint a kárpótlás ügye – remélhetőleg itt nem ér véget, ám ahhoz, hogy előrehaladjon, tenni kéne, akár kilincselni, ha szükséges. A Negyedik Perek Ben Zómájával mondom: “Ki a bölcs? Aki tanul minden embertől.”, s teszem hozzá: minden kellemetlen ügyből. Mert nem elég hápogni – már ahogy azt az Új Élet cikk címében említett kacsa teszi.

Szántó T. Gábor