A tébolyult Mose
A gyerekkoromat végigkísérő arcok közül a tébolyult Mose maradt meg legtisztábban emlékezetemben. Mintha egyedül én kötném össze a valósággal, engem pedig ő.
Az évek múlásával elfelejtettem néhány egykori játszótársamat és a legtöbb háború előtt és alatt megismert társamat. Őt nem. Mintha egymás foglyai lennénk. Akárhová megyek, ő előttem halad, néha már azt sem tudom, melyikünk üldözi a másikat.
Pedig tudom, hogy már régóta halott; a valóságban az én gyerekkorom az ő halálával zárult. Ő azonban nem hajlandó ezt beismerni. Úgy tűnik, visszaél a halál és a tűz kiváltságaival, hogy tagadja a tényeket.
De a tények cáfolhatatlanok: zsidósága és elmebetegsége kettős bélyeget sütött rá, semmiféle segítséget nem kapott, az első transzporttal vitték el a gettóból. Első megálló: a régi zsinagóga. Mose kihasználta az alkalmat és ő vezette az imákat, nevetett. Élete legnagyobb napja volt: még álmodni sem mert róla, hogy valaha is énekelni fog ezen a híres helyen, háromezres gyülekezet előtt. Második megálló: a vasútállomás. Mose énekelt és táncolt, talán hogy átérezze a többiek bátorságát, talán csak azért, mert még soha nem utazott vonattal. Harmadik megálló: egy másik kis elhagyott, használaton kívüli állomás peronja. Mose a csöndes menet élén még mindig énekelt, egyre hangosabban, mindvégig, mintha valami ellenséget akarna kigúnyolni, akit csak ő ismer.
Ennek az ellenségnek nem sikerült elnémítania Mose mély, zavaró hangját. Ez a hang bejárja a világot, ezt hallani és nem hallani egyformán veszélyes. Éjszaka gyakran riaszt fel álmomból. Még egyszer átélem a gyermek félelmét, aki nem mer egyedül aludni. Érzem jelenlétét, a szobában, a sarokban a tükör mellett vagy a folyóra néző ablaknál. Összekucorodom és ébren maradok reggelig; csak akkor merek mozdulni, amikor meghallom a város korareggeli zajait.
Régen féltem tőle. Gyakran jött hozzánk. Apa a barátja volt, a bizalmasa. Engem figyelmeztettek: „Légy hozzá kedves, mert tébolyult.” Nem tudtam, mit jelent ez a szó. Ő maga is azt mondogatta: Jól nézz meg magadnak, tébolyult vagyok.” Megnéztem, de nem értettem. Ha valakivel naponta tízszer találkozott, minden egyes alkalommal ugyanúgy mutatkozott be neki:
Nem ismer engem, én vagyok a tébolyult Mose.
Tudjuk, tudjuk – válaszolta neki mindenki és félretolták az útból.
Nem, ez nem elég, ezt soha nem lehet elég jól tudni.
Engem lenyűgözött. Az emberek sajnálták, pedig Mose irányította őket. Mindenütt ő volt a központ, az orákulum; egy másik világban mozgott, amelynek mi csak általa válhattunk részévé. Megéreztük, hogy erejével össze tudna minket zúzni.
Zavaró merev tekintete ravasz, gonosz külsőt kölcsönzött neki; velem mégis mindig kedves volt, barátságos. Boldogan felálltam a könyv mellől hogy az ő szívszaggató énekét hallgassam. Gyakran mesélt nekem furcsa, befejezetlen történeteket.
Csak az eleje fontos – mondta ilyenkor. – Kit érdekel a vége, úgyis tudom, mi lesz.
És az eleje? – kérdeztem.
Azt is tudom, csak próbálom megváltoztatni.
Nem számított bűnnek még a Talmud olvasásának félbeszakítása sem, ha vele töltöttem egy órát. Többet tudott a Talmudról, mint a kétezer év előtti bölcsek és tanítványaik. Messzebb látott, mint ők, hallgatásai sokkal rejtettebb igazságokat tártak fel. Talán ilyennek képzelte az első tébolyultat, akit Isten teremtett, és akire ő maga is hasonlított. Ebből a nagy gyűjteményből nem tényeket és állításokat merített, hanem látomást és inspirációt. Ő érttette meg velem először, hogy saját magamat is tekinthetem idegennek, sőt, annak kell tekintenem; és hogy meg kell – és meg is tudom – ölni ezt az idegent, különben elpusztít engem.
Mose ahelyett, hogy elutasította volna tébolyultságát, inkább előhívta azt. Ez volt a menedéke, az otthona, és ha nagyritkán ellátogatok egy elmegyógyintézetbe, minden beteg jelenlétében ugyanazt a tiszteletteljes félelmet érzem, amelyet Mose keltett bennem egykor. Int egy próféta: ő az. Az üldözött, aki megvetően elutasít: megint ő. Egy fiatalasszony békésen ringat egy láthatatlan kisbabát: Mosét próbálja megnyugtatni. Mindannyiuknak olyan a tekintete.
El tudok menni mellette az utcán. Vagy ülni mellette étteremben, színházban vagy repülőgépen, néha azt hiszem, az egész világot egyetlen ember népesíti be, hogy az összes arc egybeolvadt. Hirtelen rájövök, hogy a fiatal hölgy, akivel sétálok, buta; az áhított szavak tompán csengenek; barátságok terhessé válnak. El akarok szaladni, de Mose eláll minden kijáratot. Ismeretlen erővel felruházva parancsol nekem, én pedig engedelmeskedem: az én életem az övével szemben. Ahhoz, hogy elmeneküljek előle, el kellene pusztítanom. De hogy lehet megölni egy tébolyodott angyalt?
Egy napon azt hittem, megtaláltam a megoldást. Bebörtönöztem egy regénybe. Azt hittem, ha tető lesz a feje fölött, lesz lakcíme, otthona, kedveskedő emberek veszik körül, akkor békén hagy majd. Csak később, a mű befejezése után vettem észre, hogy jól megtréfált: tudtom nélkül, tolvaj módjára becsempészte magát a többi szereplőbe – korra, nemre és vallásra való tekintet nélkül. Felváltva mondta, hogy „én”, „te”, „ő”. Két ember beszélgetett egymással: mindkettő ő volt. Kínozták egymást: szenvedéseiknek ő volt oka és kifejeződése. Teljes pánikban újraolvastam korábbi elbeszéléseimet: ott is ő uralkodott. Ott is ő járt előttem. Sőt, még súlyosabb dolog történt: látogatónak tekintette magát, aki akkor jön-megy, amikor neki tetszik. Alighogy lelepleződött, már ott se volt, új kalandokra vadászott és engem erővel kényszerített ezekbe.
Néha az jut eszembe, hogy én magam is csak tévedés vagyok, félreértés: azt hiszem, hogy a saját életemet élem, pedig csak az övét közvetítem.
Egy reggel egy ismeretlen telefonált. Jiddisül beszélt és nyújtott, dallamos beszéde elrejtette magyar származását. Megütött a hangja, mert ismerősen csengett.
– Kivel beszélek? – érdeklődtem udvariasan.
Mintha szégyellte volna a nevét, mégsem vette a fáradságot, hogy másikat találjon ki. Helyette addig ügyeskedett, míg eltűnt az általánosságokban.
Hogy mi a nevem? Miért kérdezi? Nem ismer engem. És egyébként sincs jelentősége. Mi a név? Konvenció, csapda. Ugyan mi megtévesztőbb a névnél? Még Istennek sincs, mint tudja.
Ő megengedheti magának – mondtam félig humorosan, félig dühösen. – Senki sem fogja összekeverni valaki mással.
– Ugyan mit tud maga róla! Egyébként ki mondta, hogy ugyanez nem érvényes énrám? Hisz engem az Ő képére teremtettek, nem?
Hallottam már ezt a durva, zavart, zavaró hangot: De hol? Mikor? Milyen körülmények között? Lehet, hogy egy rég elfelejtett barát? Egy barát, aki visszatért az életbe? Egy szomszéd, aki békülési szándékkal jön?
Ismerjük egymást?
Ez bámulatos: hát lehet egyáltalán valakit is ismerni?
Elvesztettem a türelmemet.
Csak az idejét vesztegeti, uram. Tulajdonképpen mit akar?
Már megmondtam: találkozni magával.
Milyen célból?
Ó, semmi különös. Csak látni szeretném önt, beszélni önnel, megérteni önt.
Ez bámulatos – válaszoltam hát lehet egyáltalán valakit is megérteni?
Nem hajlandó? Erre nincs joga.
Kegyeskedett magyarázatot fűzni hozzá: hogy ő nagy tisztelőm. Azt állította, hogy olvasta néhány művemet. Meg akar velem beszélni egy bizonyos aspektust, amely őt személyesen érinti.
Én nem szívesen vállalom a bölcs szerepét. Nem lakom a kastélyban, nem vagyok a herceg bizalmasa.
Akkor hát visszautasít? – kérdezte az olvasóm. – Csak azért nem hajlandó találkozni velem, mert a nevem nem mond önnek semmit?
Hallottam már ezt a hangot, ezt az akcentust.
Adjon egy órát. Feltétlenül találkoznom kell magával. A szülővárosáról van szó. Azt hiszem, felismertem.
Nem tévedtem. Egy kisvárosból származott, ugyanarról a vidékről, ahonnan én is. Emlékezett szülővárosomra, ahova évente többször is ellátogatott. A tébolyult Moséra is emlékezett, aki kétszer volt hivatalos kántor az őszi ünnepek alkalmával az ő városkájának egyetlen zsinagógájában. Felugrottam: a tébolyult Mose? Az egészen más.
Tényleg? – kiáltottam izgatottan. – Ismerte őt? Hallotta énekelni? Mikor? Milyen volt, milyen kedve volt? Beszélt vele? Mit mondott magának? Mikor látta utoljára?
Sokat kérdez egyszerre. Ezt nem beszélhetjük meg telefonon. Én is róla akartam kérdezni magát. De önnek drága az ideje. Nagy kár. Sajnálom.
Mi? Ezt nem mondtam!
Azt hittem…
Felejtse el, amit eddig mondtam. Most már én akartam mindenáron találkozni vele. Mikor? Amikor csak tud. Most rögtön? Nem ér rá. Ma dél után? Dolga van. Ma este? Más programja van. Kérette magát: nem tud velem találkozni, csak jövő héten. Könyörögtem, s hagyta magát meggyőzni: csak az én kedvemért szabaddá teszi magát másnapra. Munka után, hétkor. Meghívtam magamhoz. Túl messzi van: ő Brooklynban lakik. Jobb helyet akartunk, ezért végül megegyeztünk, hogy a 42. utcai könyvtár előtt találkozunk. A főbejáratnál. Kendben? Rendben. A biztonság kedvéért azt ajánlottam, elmondom, hogy nézek ki. Fölösleges, mondta.
Nevetve tette le a kagylót, és a nevetése még a hangjánál is ismerősebbnek tűnt.
Így hát megtudtam, hogy ebben a kőarcú városban van még valaki, aki megőrizte annak a kántornak az emlékét, aki a főbolondot játszotta egykor, a bukott bolondot, hogy provokálja az égieket és megnevettesse a gyerekeket.
Ki lehet ez az ember? Egy öreg, aki mielőtt elhangzik a végítéletet, utoljára még megpróbálja felidézni a múltját? A fia, aki a múltat, régi sebeket fürkészi? Holnap már tudni fogom. Egyelőre elég a várakozás. Máris kevésbé éreztem magamat egyedül: az emlékezetem nem lesz többé börtön, amely egyre szűkebb és fojtóbb börtönöket rejt magában. Az ajtókat kívülről nyitja ki valaki. Végre valaki igazolja, hogy a tébolyult Mose tényleg, igazán létezett, nem csak az én képzeletemben tört magának utat.
Nagy szükségem volt erre a kézzelfogható tényre, a bizonyságra. Mert hívására reagálva, lélegzetének hallatára elkezdtem kételkedni létezésében: azt hittem, csak az én létem visszatükröződése, sőt már-már meghosszabbítása. Olyan gyakran és olyan messzire elkísért, hogy a végén már összekevertem a sorsunkat, a hajtóerőt; úgy énekeltem, ahogy ő, úgy imádkoztam, ahogy ő, megpróbáltam kifürkészni a többiek csendjét, szembeállítani az enyémmel. Ő voltam.
Ismeretlen brooklyni barátomra meleg hálával gondoltam: neki köszönhetően ismét önmagam leszek. Ha nem történik vele semmi, ha nem hal meg előbb, ha nem veszti el emlékezetét…
Később, munkából hazafelé menet kényelmetlen érzés lesz rajtam úrrá: mi van akkor, ha a brooklyni magyar zsidó nem ismeretlen? Az út közepén meg kell állnom, nekitámaszkodom egy felhőkarcolónak. Felidézem beszélgetésünket, ami most sokkal furcsábban hat, mint reggel: miért nem volt hajlandó megmondani a nevét? Miért nem volt hajlandó eljönni hozzám?
Miért nem említette a kántor nevét egészen az utolsó percig? És mitől kezdett nevetni? Rejtélyes veszély tudatára ébredtem. Ha nem egy ismeretlen, akkor ki ő? Mit akar tőlem?
Megrázom magam és ismét elindulok. Későre jár, kimerült vagyok. A folyó mentén haladok. Egy lelket se látni. Mégis megállók minden saroknál és visszanézek: követnek? Visszatartom a lélegzetem: semmi. Csak az idegeim. Jön egy autó, fényszórója elvakít. Hátraugrom. Elment mellettem. Ki vezeti? Nem gondolok semmire. Végre a ház előtt. A portás kinyitja az ajtót és kérdőn néz rám. Azt hiszi, részeg vagyok, van velem valaki. Felmegyek a huszonnegyedik emeletre. A szobám. Félek felkapcsolni a villanyt. Tapogatózva az ágyhoz megyek, sötétben vetkőzöm le. Úgy érzem, valaki bámul. Aludni. Elbújni az álomban. Ezer kéz nyúl felém, szólítanak. Félek, de engedem, hogy magukkal ragadjanak. Át akarom adni magamat annak a hangnak, hogy megtudjam, miért csengett olyan ismerősen; félek, de meg akarom érteni, miért félek… ez kavarog bennem, míg el nem alszom.
Egy órával a megbeszélt idő előtt odaálltam a könyvtár bejárata elé. Az áruházakból özönlöttek az emberek az utcára, hullámokban lepték el a járdákat. Gyalogosok és autósok vívták mindennapi csatájukat. Nem volt vége az emberáradatnak. A hőségtől elcsigázottság, unalom ült ki az emberek arcára. Férfiak és nők, Fiatalok és öregek, mind kéz a kézben mentek. Ki megszokásból, ki hogy ne veszítse el a másikat. A tömeg percről percre nőtt.
Mozdulatlanul álltam az egyik oldalon és tanulmányoztam az izzadt arcokat: vajon megismerem-e, akire várok?
Pontban hétkor egy férfi jött felém és rám bámult. Nem ismert meg. Én azonban megismertem őt. Az a parázsló szempár, a duzzadt ajkak. A többi szinte nem is számított. A külseje nem volt fontos. Régen mindig rongyokat hordott. Most elegáns volt, világosszürke öltönyt viselt, hozzá illő nyakkendővel. Régen megjátszotta a koldust; most úgy tett, mintha gazdag ember lenne.
– Mose – mormogtam elcsukló hangon.
Kezet nyújtott:
– Üdvözlöm. Örülök, hogy találkoztunk. Hogy van?
Hangja komoly volt és dallamos. Mozdulatai bizonytalanok. Arckifejezése zavart, esedező és ugyanakkor gúnyos.
Nem hittem a szememnek. A fejem majd szétrobbant. Szorította a kezemet, és nem volt erőm visszahúzni. Azt gondoltam: Gondolkodnod kell, mégpedig gyorsan. De nem volt mer- szem gondolkodni: ki tudja, hová vezetnének gondolataim. Ha a tébolyult Mose életben van, akkor mindazok, akik eltűntek, elvesztek a ködben, szintén élnek; az éjszaka ismeretlen birodalmában történt valami, ami teljesen idegen gondolatainktól.
Elengedte a kezemet, és kíváncsian nézett rám, szinte méregetett.
Mosénak hívott: miért?
Nem tudom. Véletlenül, megszokásból. Szeretem ezt a nevet, benne van népünk egész történelme.
Semmi kétség: ő volt az. A barátom, a tébolyult kántor bámult rám. Láttam őt, amint a saját halála felé megy, és épp ez a bizonyíték arra, hogy él: mindazok, akik éjszaka átmentek a halál tűzpróbáján, reggelre egészségesebben, megtisztulva tértek vissza, nem úgy, mint a többiek, akik nem követték őket.
Hirtelen megértettem, miért üldözött engem a felszabadulás óta: azért láttam mindenütt őt, mert mindenütt ő volt, a szemekben, a tükrökben. A halottak az ő képében tértek vissza a földre; ő volt az első láncszem a tébolyultak dinasztiájában, ő testesítette meg a sorsot.
Már nem volt nagy hasa, sem vastag szakálla. Toldozott-foldozott ruhája alatt már nem hordott ciciszt.
De ugyanaz a Mose volt, aki valaha imaidőben azt kiáltozta az utcán, a zsinagóga előtt: Égek, gyerekek,
égek, mint a tűz. Jöjjetek és lássátok, hogy mindenki éghet, anélkül, hogy elhamvadna. Az emberek azt hitték, részeg. Szeretett inni. Az volt a szokása, hogy ünnepek alkalmával végiglátogatta a különböző haszid közösségeket, az ünneplést megszakítva felugrott az asztalra, és egy hajtásra kiürített minden neki nyújtott üveget. Ő volt a bohócok királya, a jövőbelátó bolond, aki bármit meg mert tenni. Minél többet ivott, annál inkább nőtt látnoki képessége. Igen, gyermekeim, égek! – üvöltötte. – nézzetek rám és értsétek meg, hogy a tüzet csak tűzzel lehet lángra lobbantani, és a lángot eloltani is tűzzel lehet: de jaj annak, aki kioltja a tüzet, jaj annak, aki elmenekül előle. Gyertek gyerekek, és lássátok, hogyan vetem le magamat fejjel lefelé.
Menjünk, üljünk be valahova – javasolta.
Találtunk egy kóser éttermet a 46. utcában. A pincér egy üveg Slivovotzot tett az asztalra. Koccintottunk. Azt mondtam:
Mose mindig egyedül ivott. Vele kellett volna innom, de túl fiatal voltam. Vajon most már késő?
Másodszor is töltöttem. Harmadszor is. A saját poharamat egy hajtásra ürítettem ki; ő lassan szopogatta a magáét. Azt gondoltam: Tulajdonképpen nagyon megváltozott. Régen biztosan türelmetlen lett volna, sürgetni akart volna. Lehet, hogy elérte saját útja végpontját?!
Olvastam, amit a tébolyult Moséról írt – mondta arcát kicsit elhúzva. – Úgy látom, maga jobban ismeri őt, mint én.
Jobban? Talán másképp.
nem, jobban. Bizonyíték is van: maga róla beszél, ő eleveníti meg az írásait. Ezért határoztam el, hogy találkozom magával. Mit tud róla? A hátteréről? Az ambícióiról? Titkos terveiről? Biztos benne, hogy olyan volt, amilyennek lefesti? Vajon nem arra használta a tébolyultságát, hogy elérjen egy célt, amelyet csak ő maga ismert? És végül, biztos benne, hogy megölték Auschwitzban?
Félbe akartam szakítani: Félreértett, rosszul fejeztem ki magam, rosszul fogalmaztam, maga pedig nem jól értette. Most már tudom az igazságot, és az igazság az, hogy a tébolyult Mose nem halt meg, és soha nem is fog, ahogyan a látomása sem fog soha elenyészni. De nem szóltam egy szót sem, hagytam, hogy szavai lecsurogjanak rajtam, mint egy megérdemelt büntetés.
Végül, amikor már nem bírtam tovább, felkiáltottam:
Mit akar tőlem? Mit ártottam magának? Ki jogosította fel arra, hogy ítélkezzék felettem, hogy megvádoljon? A tébolyult Mose? Ő nem ítélt el senkit, de maga azt teszi. Kinek, minek a nevében teszi ezt?
Kezét nyugtatólag az enyémre tette.
Nagyon belelovallta magát, kérem, ne haragudjon. Megtámadtam önt: bocsánatot kérek.
Azt gondoltam: Igen, tényleg nagyon megváltozott. Mose soha nem kért bocsánatot senkitől, még Istentől sem, tőle aztán a világért sem.
Nyelt egyet és folytatta, kicsit halkabban.
Olyan kíváncsi voltam, hogy ki akartam használni a maga kedvességét, érti?
Ne beszéljünk erről többet. Ürítsük poharainkat. A kántor emlékét leginkább ivással eleveníthetjük föl.
Úgy akart bocsánatot nyerni, hogy egyszerre felhajtotta poharának tartalmát. Aztán rövid habozás után így folytatta:
Még egy utolsó kérdés. Lehet, hogy támadásnak érzi majd. Maga szeretettel beszél róla. Mindig. Maga úgy beszél róla, mint én az apámról. Ez miért van?
El akarta nekem mesélni az élete történetét,, élményeit a háború előtt, alatt és után. Engem mindez nem érdekelt. Kezdtem összezavarodni, elveszíteni a türelmemet, gondolataim összegubancolódtak, nem találtam a helyem.
Térjünk vissza a maga kérdésére. Miért emlékezem meg róla szeretettel? Azért, mert senki más nem teszi ezt. Mert ő nem volt senkinek az apja, senkinek a fia. Nem volt se otthona, se gyökerei, se állása: szabad ember volt, úgymond. Külső kísértés vagy veszély nem fenyegette. Megbízhatatlan, magányos, tébolyultsága olyan volt, mint a ragadós nevetés, mindenki szórakozása. Ő irányított, mutatta az utat. Látnok volt, soha nem ivott kétszer ugyanabból a pohárból, nem érte kétszer ugyanaz az élmény. Hogyan is idézhetném fel őt szeretet nélkül, sorsát vágyakozás nélkül?
Folytathattam volna reggelig, de hirtelen elhallgattam. Az jutott eszembe, hogy valójában nem tudunk róla semmit, csak amit ő maga akart, hogy lássunk. Talán volt családja egy közeli faluban, talán szeretett egy asszonyt, felnevelt néhány gyereket? Mit tudtunk róla biztosan? Hogy tébolyultnak nyilvánította magát, hogy összekeverte a szegénységet a boldogsággal, a tisztánlátást a hallucinációval. És a többi? Az az oldala, amelyet nem volt hajlandó megmutatni? Kétségek gyötörtek. Még egyszer végigmértem a brooklyni zsidót.
Az igazságot – suttogtam -, mondja meg az igazságot. Maga tudja azt, amire én kíváncsi vagyok. Mondja meg. Ki maga? Miért érdekli a kántor? Talán a bátyja? A barátja? A gyilkosa? Bosszút akar érte állni? Lehet, hogy maga – a fia?
Kérdésem, úgy tűnt, meglepte. Elpirult és pislogni kezdett, szemhéja idegességében leragadt, és meg sem próbált úrrá lenni rajta. Egy pillanatnyi csend után magához tért és hangosan nevetni kezdett.
Maga viccel! Képzelődik! Micsoda fantáziája van! Hogy bosszút akarok állni érte, hogy én vagyok a fia!
Csak nevet, de ez nem bizonyít semmit. Azért nevet, hogy takargassa a kártyáit, de átlátok rajta. Mondja meg, ki maga és mit csinál itt? Nekem mindent tudnom kell.
Ismét elkomorult és vizsgálgatni kezdte a körmét.
Tekintetem beborult:
Nos, nincs más mondanivalója? Kár. Ha a tébolyult Mose itt lenne, ő tudná, hogyan győzze le magát. De már nincs ezen a világon. A tébolyult Mose soha nem is élt ezen a világon. Ez azonban nem számít, én ismertem, és a mai napig követtem. Ez bizonyít valamit, de úgy fogok meghalni, hogy nem tudom, mit.
Rágta a körmét, homlokán izzadság csörgött le. Nyilvánvalóan megijesztettem. Mert lelepleztem? Vagy mert most látott meg valamit a kántor másik arcából? Vagy mert azt hitte, én magam vagyok a tébolyult Mose? Szomorúan ingatta a fejét, majd hirtelen felállt, és kábán, vontatottan azt mondta, mennie kell.
Mintha ködben úszna, láttam, ahogy megy az ajtó felé; megállt elöl a pénztárnál, kifizette a számlát, borravalót adott, visszajött, hogy vessen rám még egy pillantást, majd elment. Vissza kellett volna tartanom, utánaszaladni, kényszeríteni, hogy valljon be mindent. A kántor biztosan ezt tette volna, de én képtelen voltam rá. Túl sokat ittam.
Zavarodottan néztem a többi vendégre, de azok szerencsére nem figyeltek rám. Fiatal párok mosolyogtak egymásra, és közben elfelejtettek en ni; öregek ettek csöndben, mintha mérgükben tennék. Az étterem lassanként kezdett kiürülni. Nemsokára én is felálltam és támolyogva elindultam. Hamarosan ismét a Times Square-en találtam magam, ezen a nyomasztó vásártéren, ahová a lecsúszottak járnak bánatukat feledni. Fürödtem a neonfényben, elnémított a wurlitzer-zene, magányos járókelők egyik bárból a másikba vonszolták magukat. Céltalanul sétáltam egész éjjel. Aztán hazafelé indultam, a folyó mentén, a friss reggeli szellőtől feléledve. Az alkohol hatása elmúlt, visszanyertem egyensúlyomat, tisztán kezdtem látni. Szégyelltem magam a vendéglőbeli viselkedésemért, bolondot csináltam magamból. Hisz a brooklyni zsidó, akinek a nevét még mindig nem tudtam, csak egy kíváncsi olvasó volt, aki találkozni akart egy földijével. Minden más csak az én beteges képzeletem szüleménye volt. Szegénynek semmi köze nem volt hozzá.
Te áldott Mose, megint megtréfáltál – gondoltam mosolyogva. Soha nem fogsz megváltozni.
Mégis, ebből a történetből egy kérdést nem fogok elfelejteni, és ez kiegészíti a szülőfalum kántorára vonatkozó többi kérdést. Talán épp részegségemben láttam végre tisztán. Talán a tébolyult Mose, aki senkinek sem a fia, talán ő mindannyiunk apja?
Szabó Vera fordítása
Címkék:1997-04