Szombat előfizetés 2017

A tébolyult Mose

Írta: Elie Wiesel - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A gyerekkoromat végigkísérő arcok közül a tébolyult Mose maradt meg legtisztábban emlékezetemben. Mintha egyedül én kötném össze a valósággal, engem pedig ő.

Az évek múlásával elfelejtettem né­hány egykori játszótársamat és a leg­több háború előtt és alatt megismert társamat. Őt nem. Mintha egymás fog­lyai lennénk. Akárhová megyek, ő előttem halad, néha már azt sem tudom, melyikünk üldözi a másikat.

Pedig tudom, hogy már régóta halott; a valóságban az én gyerekkorom az ő halálával zárult. Ő azonban nem hajlan­dó ezt beismerni. Úgy tűnik, visszaél a halál és a tűz kiváltságaival, hogy tagadja a tényeket.

De a tények cáfolhatatlanok: zsidósá­ga és elmebetegsége kettős bélyeget sütött rá, semmiféle segítséget nem ka­pott, az első transzporttal vitték el a gettóból. Első megálló: a régi zsinagó­ga. Mose kihasználta az alkalmat és ő vezette az imákat, nevetett. Élete leg­nagyobb napja volt: még álmodni sem mert róla, hogy valaha is énekelni fog ezen a híres helyen, háromezres gyüle­kezet előtt. Második megálló: a vasútál­lomás. Mose énekelt és táncolt, talán hogy átérezze a többiek bátorságát, ta­lán csak azért, mert még soha nem uta­zott vonattal. Harmadik megálló: egy másik kis elhagyott, használaton kívüli állomás peronja. Mose a csöndes me­net élén még mindig énekelt, egyre hangosabban, mindvégig, mintha vala­mi ellenséget akarna kigúnyolni, akit csak ő ismer.

Ennek az ellenségnek nem sikerült elnémítania Mose mély, zavaró hangját. Ez a hang bejárja a világot, ezt hallani és nem hallani egyformán veszélyes. Éjszaka gyakran riaszt fel álmomból. Még egyszer átélem a gyermek félelmét, aki nem mer egyedül aludni. Érzem je­lenlétét, a szobában, a sarokban a tü­kör mellett vagy a folyóra néző ablak­nál. Összekucorodom és ébren mara­dok reggelig; csak akkor merek moz­dulni, amikor meghallom a város kora­reggeli zajait.

Régen féltem tőle. Gyakran jött hoz­zánk. Apa a barátja volt, a bizalmasa. Engem figyelmeztettek: „Légy hozzá kedves, mert tébolyult.” Nem tudtam, mit jelent ez a szó. Ő maga is azt mon­dogatta: Jól nézz meg magadnak, té­bolyult vagyok.” Megnéztem, de nem értettem. Ha valakivel naponta tízszer találkozott, minden egyes alkalommal ugyanúgy mutatkozott be neki:

Nem ismer engem, én vagyok a tébolyult Mose.

Tudjuk, tudjuk – válaszolta neki mindenki és félretolták az útból.

Nem, ez nem elég, ezt soha nem le­het elég jól tudni.

Engem lenyűgözött. Az emberek saj­nálták, pedig Mose irányította őket. Mindenütt ő volt a központ, az oráku­lum; egy másik világban mozgott, amelynek mi csak általa válhattunk részévé. Megéreztük, hogy erejével össze tudna minket zúzni.

Zavaró merev tekintete ravasz, go­nosz külsőt kölcsönzött neki; velem mégis mindig kedves volt, barátságos. Boldogan felálltam a könyv mellől hogy az ő szívszaggató énekét hallgassam. Gyakran mesélt nekem furcsa, befeje­zetlen történeteket.

Csak az eleje fontos – mondta ilyenkor. – Kit érdekel a vége, úgyis tu­dom, mi lesz.

És az eleje? – kérdeztem.

Azt is tudom, csak próbálom meg­változtatni.

Nem számított bűnnek még a Talmud olvasásának félbeszakítása sem, ha vele töltöttem egy órát. Többet tudott a Talmudról, mint a kétezer év előtti böl­csek és tanítványaik. Messzebb látott, mint ők, hallgatásai sokkal rejtettebb igazságokat tártak fel. Talán ilyennek képzelte az első tébolyultat, akit Isten teremtett, és akire ő maga is hasonlí­tott. Ebből a nagy gyűjteményből nem tényeket és állításokat merített, hanem látomást és inspirációt. Ő érttette meg velem először, hogy saját magamat is tekinthetem idegennek, sőt, annak kell tekintenem; és hogy meg kell – és meg is tudom – ölni ezt az idegent, külön­ben elpusztít engem.

Mose ahelyett, hogy elutasította vol­na tébolyultságát, inkább előhívta azt. Ez volt a menedéke, az otthona, és ha nagyritkán ellátogatok egy elmegyógy­intézetbe, minden beteg jelenlétében ugyanazt a tiszteletteljes félelmet ér­zem, amelyet Mose keltett bennem egy­kor. Int egy próféta: ő az. Az üldözött, aki megvetően elutasít: megint ő. Egy fiatalasszony békésen ringat egy látha­tatlan kisbabát: Mosét próbálja meg­nyugtatni. Mindannyiuknak olyan a te­kintete.

El tudok menni mellette az utcán. Vagy ülni mellette étteremben, színház­ban vagy repülőgépen, néha azt hi­szem, az egész világot egyetlen ember népesíti be, hogy az összes arc egybe­olvadt. Hirtelen rájövök, hogy a fiatal hölgy, akivel sétálok, buta; az áhított szavak tompán csengenek; barátságok terhessé válnak. El akarok szaladni, de Mose eláll minden kijáratot. Ismeretlen erővel felruházva parancsol nekem, én pedig engedelmeskedem: az én életem az övével szemben. Ahhoz, hogy elme­neküljek előle, el kellene pusztítanom. De hogy lehet megölni egy tébolyodott angyalt?

Egy napon azt hittem, megtaláltam a megoldást. Bebörtönöztem egy regény­be. Azt hittem, ha tető lesz a feje fölött, lesz lakcíme, otthona, kedveskedő em­berek veszik körül, akkor békén hagy majd. Csak később, a mű befejezése után vettem észre, hogy jól megtréfált: tudtom nélkül, tolvaj módjára becsem­pészte magát a többi szereplőbe – kor­ra, nemre és vallásra való tekintet nél­kül. Felváltva mondta, hogy „én”, „te”, „ő”. Két ember beszélgetett egymással: mindkettő ő volt. Kínozták egymást: szenvedéseiknek ő volt oka és kifeje­ződése. Teljes pánikban újraolvastam korábbi elbeszéléseimet: ott is ő ural­kodott. Ott is ő járt előttem. Sőt, még súlyosabb dolog történt: látogatónak tekintette magát, aki akkor jön-megy, amikor neki tetszik. Alighogy lelepleződött, már ott se volt, új kalandokra va­dászott és engem erővel kényszerített ezekbe.

Néha az jut eszembe, hogy én ma­gam is csak tévedés vagyok, félreértés: azt hiszem, hogy a saját életemet élem, pedig csak az övét közvetítem.

Egy reggel egy ismeretlen tele­fonált. Jiddisül beszélt és nyújtott, dallamos beszéde elrejtette magyar származá­sát. Megütött a hangja, mert ismerősen csengett.

– Kivel beszélek? – érdeklődtem ud­variasan.

Mintha szégyellte volna a nevét, mégsem vette a fáradságot, hogy mási­kat találjon ki. Helyette addig ügyes­kedett, míg eltűnt az általánosságok­ban.

Hogy mi a nevem? Miért kérdezi? Nem ismer engem. És egyébként sincs jelentősége. Mi a név? Konven­ció, csapda. Ugyan mi megtévesztőbb a névnél? Még Istennek sincs, mint tudja.

Ő megengedheti magának – mondtam félig humo­rosan, félig dühösen. – Senki sem fogja összekeverni valaki mással.

– Ugyan mit tud ma­ga róla! Egyébként ki mondta, hogy ugyan­ez nem érvényes én­rám? Hisz engem az Ő képére teremtettek, nem?

Hallottam már ezt a durva, zavart, zavaró hangot: De hol? Mikor? Milyen körülmények között? Lehet, hogy egy rég elfelejtett barát? Egy barát, aki visszatért az életbe? Egy szomszéd, aki békülési szándékkal jön?

Ismerjük egymást?

Ez bámulatos: hát lehet egyáltalán valakit is ismerni?

Elvesztettem a türelmemet.

Csak az idejét vesztegeti, uram. Tulajdonképpen mit akar?

Már megmondtam: találkozni ma­gával.

Milyen célból?

Ó, semmi különös. Csak látni sze­retném önt, beszélni önnel, megérte­ni önt.

Ez bámulatos – válaszoltam hát lehet egyáltalán valakit is megérteni?

Nem hajlandó? Erre nincs joga.

Kegyeskedett magyarázatot fűzni hozzá: hogy ő nagy tisztelőm. Azt állí­totta, hogy olvasta néhány művemet. Meg akar velem beszélni egy bizonyos aspektust, amely őt személyesen érin­ti.

Én nem szívesen vállalom a bölcs szerepét. Nem lakom a kastélyban, nem vagyok a herceg bizalmasa.

Akkor hát vissza­utasít? – kérdezte az ol­vasóm. – Csak azért nem hajlandó találkoz­ni velem, mert a ne­vem nem mond önnek semmit?

Hallottam már ezt a hangot, ezt az akcen­tust.

Adjon egy órát. Fel­tétlenül találkoznom kell magával. A szülővá­rosáról van szó. Azt hi­szem, felismertem.

Nem tévedtem. Egy kisvárosból származott, ugyanarról a vidékről, ahonnan én is. Emléke­zett szülővárosomra, ahova évente többször is ellátogatott. A tébolyult Moséra is emlékezett, aki kétszer volt hivatalos kántor az őszi ünnepek al­kalmával az ő városkájának egyetlen zsinagógájában. Felugrottam: a tébolyult Mose? Az egészen más.

Tényleg? – kiáltottam izgatottan. – Ismerte őt? Hallotta énekelni? Mikor? Milyen volt, milyen kedve volt? Beszélt vele? Mit mondott magának? Mikor lát­ta utoljára?

Sokat kérdez egyszerre. Ezt nem beszélhetjük meg telefonon. Én is ró­la akartam kérdezni magát. De önnek drága az ideje. Nagy kár. Sajnálom.

Mi? Ezt nem mondtam!

Azt hittem…

Felejtse el, amit eddig mondtam. Most már én akartam mindenáron találkozni vele. Mikor? Amikor csak tud. Most rögtön? Nem ér rá. Ma dél­ után? Dolga van. Ma este? Más prog­ramja van. Kérette magát: nem tud ve­lem találkozni, csak jövő héten. Kö­nyörögtem, s hagyta magát meggyőz­ni: csak az én kedvemért szabaddá te­szi magát másnapra. Munka után, hét­kor. Meghívtam magamhoz. Túl messzi van: ő Brooklynban lakik. Jobb helyet akartunk, ezért végül meg­egyeztünk, hogy a 42. utcai könyvtár előtt találkozunk. A főbejáratnál. Kendben? Rendben. A biztonság ked­véért azt ajánlottam, elmondom, hogy nézek ki. Fölösleges, mondta.

Nevetve tette le a kagylót, és a neve­tése még a hangjánál is ismerősebb­nek tűnt.

Így hát megtudtam, hogy ebben a kőarcú városban van még valaki, aki megőrizte annak a kántornak az emlé­két, aki a főbolondot játszotta egykor, a bukott bolondot, hogy provokálja az égieket és megnevettesse a gyereke­ket.

Ki lehet ez az ember? Egy öreg, aki mielőtt elhangzik a végítéletet, utoljá­ra még megpróbálja felidézni a múlt­ját? A fia, aki a múltat, régi sebeket fürkészi? Holnap már tudni fogom. Egyelőre elég a várakozás. Máris ke­vésbé éreztem magamat egyedül: az emlékezetem nem lesz többé börtön, amely egyre szűkebb és fojtóbb börtö­nöket rejt magában. Az ajtókat kívül­ről nyitja ki valaki. Végre valaki igazol­ja, hogy a tébolyult Mose tényleg, iga­zán létezett, nem csak az én képzele­temben tört magának utat.

Nagy szükségem volt erre a kézzel­fogható tényre, a bizonyságra. Mert hí­vására reagálva, lélegzetének hallatára elkezdtem kételkedni létezésében: azt hittem, csak az én létem visszatükrö­ződése, sőt már-már meghosszabbítá­sa. Olyan gyakran és olyan messzire elkísért, hogy a végén már összekever­tem a sorsunkat, a hajtóerőt; úgy éne­keltem, ahogy ő, úgy imádkoztam, ahogy ő, megpróbáltam kifürkészni a többiek csendjét, szembeállítani az enyémmel. Ő voltam.

Ismeretlen brooklyni barátomra me­leg hálával gondoltam: neki köszönhe­tően ismét önmagam leszek. Ha nem történik vele semmi, ha nem hal meg előbb, ha nem veszti el emlékezetét…

Később, munkából hazafelé menet kényelmetlen érzés lesz rajtam úrrá: mi van akkor, ha a brooklyni magyar zsidó nem ismeretlen? Az út közepén meg kell állnom, nekitámaszkodom egy felhőkarcolónak. Felidézem be­szélgetésünket, ami most sokkal fur­csábban hat, mint reggel: miért nem volt hajlandó megmondani a nevét? Miért nem volt hajlandó eljönni hoz­zám?

Miért nem említette a kántor nevét egészen az utolsó percig? És mitől kezdett nevetni? Rejtélyes veszély tu­datára ébredtem. Ha nem egy ismeret­len, akkor ki ő? Mit akar tőlem?

Megrázom magam és ismét elindu­lok. Későre jár, kimerült vagyok. A fo­lyó mentén haladok. Egy lelket se lát­ni. Mégis megállók minden saroknál és visszanézek: követnek? Visszatar­tom a lélegzetem: semmi. Csak az idegeim. Jön egy autó, fényszórója el­vakít. Hátraugrom. Elment mellettem. Ki vezeti? Nem gondolok semmire. Végre a ház előtt. A portás kinyitja az ajtót és kérdőn néz rám. Azt hiszi, ré­szeg vagyok, van velem valaki. Felme­gyek a huszonnegyedik emeletre. A szobám. Félek felkapcsolni a villanyt. Tapogatózva az ágyhoz megyek, sötét­ben vetkőzöm le. Úgy érzem, valaki bámul. Aludni. Elbújni az álomban. Ezer kéz nyúl felém, szólítanak. Fé­lek, de engedem, hogy magukkal ra­gadjanak. Át akarom adni magamat annak a hangnak, hogy megtudjam, miért csengett olyan ismerősen; fé­lek, de meg akarom érteni, miért fé­lek… ez kavarog bennem, míg el nem alszom.

Egy órával a megbeszélt idő előtt odaálltam a könyvtár bejárata elé. Az áruházakból özönlöttek az emberek az ut­cára, hullámokban lepték el a járdákat. Gyalogosok és autósok vívták minden­napi csatájukat. Nem volt vége az em­beráradatnak. A hőségtől elcsigázottság, unalom ült ki az emberek arcára. Férfiak és nők, Fiatalok és öregek, mind kéz a kézben mentek. Ki megszokás­ból, ki hogy ne veszítse el a másikat. A tömeg percről percre nőtt.

Mozdulatlanul álltam az egyik olda­lon és tanulmányoztam az izzadt arco­kat: vajon megismerem-e, akire vá­rok?

Pontban hétkor egy férfi jött felém és rám bámult. Nem ismert meg. Én azonban megismertem őt. Az a pa­rázsló szempár, a duzzadt ajkak. A többi szinte nem is számított. A külse­je nem volt fontos. Régen mindig ron­gyokat hordott. Most elegáns volt, vilá­gosszürke öltönyt viselt, hozzá illő nyakkendővel. Régen megjátszotta a koldust; most úgy tett, mintha gazdag ember lenne.

– Mose – mormogtam elcsukló han­gon.

Kezet nyújtott:

– Üdvözlöm. Örülök, hogy találkoz­tunk. Hogy van?

Hangja komoly volt és dallamos. Mozdulatai bizonytalanok. Arckifejezé­se zavart, esedező és ugyanakkor gú­nyos.

Nem hittem a szememnek. A fejem majd szétrobbant. Szorította a keze­met, és nem volt erőm visszahúzni. Azt gondoltam: Gondolkodnod kell, mégpedig gyorsan. De nem volt mer- szem gondolkodni: ki tudja, hová ve­zetnének gondolataim. Ha a tébolyult Mose életben van, akkor mindazok, akik eltűntek, elvesztek a ködben, szintén élnek; az éjszaka ismeretlen birodalmában történt valami, ami tel­jesen idegen gondolatainktól.

Elengedte a kezemet, és kíváncsian nézett rám, szinte méregetett.

Mosénak hívott: miért?

Nem tudom. Véletlenül, megszo­kásból. Szeretem ezt a nevet, benne van népünk egész történelme.

Semmi kétség: ő volt az. A barátom, a tébolyult kántor bámult rám. Láttam őt, amint a saját halála felé megy, és épp ez a bizonyíték arra, hogy él: mind­azok, akik éjszaka átmentek a halál tűzpróbáján, reggelre egészségeseb­ben, megtisztulva tértek vissza, nem úgy, mint a többiek, akik nem követték őket.

Hirtelen megértettem, miért üldözött engem a felszabadulás óta: azért lát­tam mindenütt őt, mert mindenütt ő volt, a szemekben, a tükrökben. A ha­lottak az ő képében tértek vissza a föld­re; ő volt az első láncszem a tébolyul­tak dinasztiájában, ő testesítette meg a sorsot.

Már nem volt nagy hasa, sem vastag szakálla. Toldozott-foldozott ruhája alatt már nem hordott ciciszt.

De ugyanaz a Mose volt, aki valaha imaidőben azt kiáltozta az utcán, a zsinagóga előtt: Égek, gyerekek,

égek, mint a tűz. Jöjjetek és lássá­tok, hogy mindenki éghet, anélkül, hogy elhamvadna. Az emberek azt hitték, részeg. Szeretett inni. Az volt a szokása, hogy ünnepek alkalmával végiglátogatta a különböző haszid kö­zösségeket, az ünneplést megszakít­va felugrott az asztalra, és egy hajtásra kiürített minden neki nyújtott üve­get. Ő volt a bohócok királya, a jövő­belátó bolond, aki bármit meg mert tenni. Minél többet ivott, annál in­kább nőtt látnoki képessége. Igen, gyermekeim, égek! – üvöltötte. – néz­zetek rám és értsétek meg, hogy a tü­zet csak tűzzel lehet lángra lobbantani, és a lángot eloltani is tűzzel lehet: de jaj annak, aki kioltja a tüzet, jaj annak, aki elmenekül előle. Gyertek gyerekek, és lássátok, hogyan vetem le magamat fejjel lefelé.

Menjünk, üljünk be valahova – ja­vasolta.

Találtunk egy kóser éttermet a 46. ut­cában. A pincér egy üveg Slivovotzot tett az asztalra. Koccintottunk. Azt mondtam:

Mose mindig egyedül ivott. Vele kellett volna innom, de túl fiatal vol­tam. Vajon most már késő?

Másodszor is töltöttem. Harmadszor is. A saját poharamat egy hajtásra ürítet­tem ki; ő lassan szopogatta a magáét. Azt gondoltam: Tulajdonképpen na­gyon megváltozott. Régen biztosan tü­relmetlen lett volna, sürgetni akart vol­na. Lehet, hogy elérte saját útja vég­pontját?!

Olvastam, amit a tébolyult Moséról írt – mondta arcát kicsit elhúzva. – Úgy látom, maga jobban ismeri őt, mint én.

Jobban? Talán másképp.

nem, jobban. Bizonyíték is van: maga róla beszél, ő eleveníti meg az írásait. Ezért határoztam el, hogy talál­kozom magával. Mit tud róla? A hátteré­ről? Az ambícióiról? Titkos terveiről? Biztos benne, hogy olyan volt, amilyen­nek lefesti? Vajon nem arra használta a tébolyultságát, hogy elérjen egy célt, amelyet csak ő maga ismert? És végül, biztos benne, hogy megölték Ausch­witzban?

Félbe akartam szakítani: Félreértett, rosszul fejeztem ki magam, rosszul fo­galmaztam, maga pedig nem jól értet­te. Most már tudom az igazságot, és az igazság az, hogy a tébolyult Mose nem halt meg, és soha nem is fog, ahogyan a látomása sem fog soha elenyészni. De nem szóltam egy szót sem, hagy­tam, hogy szavai lecsurogjanak rajtam, mint egy megérdemelt büntetés.

Végül, amikor már nem bírtam to­vább, felkiáltottam:

Mit akar tőlem? Mit ártottam magá­nak? Ki jogosította fel arra, hogy ítél­kezzék felettem, hogy megvádoljon? A tébolyult Mose? Ő nem ítélt el senkit, de maga azt teszi. Kinek, minek a nevé­ben teszi ezt?

Kezét nyugtatólag az enyémre tette.

Nagyon belelovallta magát, kérem, ne haragudjon. Megtámadtam önt: bo­csánatot kérek.

Azt gondoltam: Igen, tényleg nagyon megváltozott. Mose soha nem kért bo­csánatot senkitől, még Istentől sem, tő­le aztán a világért sem.

Nyelt egyet és folytatta, kicsit halkab­ban.

Olyan kíváncsi voltam, hogy ki akartam használni a maga kedvessé­gét, érti?

Ne beszéljünk erről többet. Ürítsük poharainkat. A kántor emlékét legin­kább ivással eleveníthetjük föl.

Úgy akart bocsánatot nyerni, hogy egyszerre felhajtotta poharának tartal­mát. Aztán rövid habozás után így foly­tatta:

Még egy utolsó kérdés. Lehet, hogy támadásnak érzi majd. Maga sze­retettel beszél róla. Mindig. Maga úgy beszél róla, mint én az apámról. Ez miért van?

El akarta nekem mesélni az élete történetét,, élményeit a háború előtt, alatt és után. Engem mindez nem ér­dekelt. Kezdtem összezavarodni, elve­szíteni a türelmemet, gondolataim összegubancolódtak, nem találtam a helyem.

Térjünk vissza a maga kérdésére. Miért emlékezem meg róla szeretettel? Azért, mert senki más nem teszi ezt. Mert ő nem volt senkinek az apja, sen­kinek a fia. Nem volt se otthona, se gyökerei, se állása: szabad ember volt, úgymond. Külső kísértés vagy veszély nem fenyegette. Megbízhatatlan, magá­nyos, tébolyultsága olyan volt, mint a ragadós nevetés, mindenki szórakozá­sa. Ő irányított, mutatta az utat. Látnok volt, soha nem ivott kétszer ugyan­abból a pohárból, nem érte kétszer ugyanaz az élmény. Hogyan is idézhet­ném fel őt szeretet nélkül, sorsát vágya­kozás nélkül?

Folytathattam volna reggelig, de hirtelen elhallgattam. Az jutott eszembe, hogy valójában nem tudunk róla sem­mit, csak amit ő maga akart, hogy lás­sunk. Talán volt családja egy közeli fa­luban, talán szeretett egy asszonyt, felnevelt néhány gyereket? Mit tud­tunk róla biztosan? Hogy tébolyultnak nyilvánította magát, hogy összekever­te a szegénységet a boldogsággal, a tisztánlátást a hallucinációval. És a többi? Az az oldala, amelyet nem volt hajlandó megmutatni? Kétségek gyö­törtek. Még egyszer végigmértem a brooklyni zsidót.

Az igazságot – suttogtam -, mond­ja meg az igazságot. Maga tudja azt, amire én kíváncsi vagyok. Mondja meg. Ki maga? Miért érdekli a kántor? Talán a bátyja? A barátja? A gyilkosa? Bosszút akar érte állni? Lehet, hogy maga – a fia?

Kérdésem, úgy tűnt, meglepte. Elpi­rult és pislogni kezdett, szemhéja ide­gességében leragadt, és meg sem pró­bált úrrá lenni rajta. Egy pillanatnyi csend után magához tért és hangosan nevetni kezdett.

Maga viccel! Képzelődik! Micsoda fantáziája van! Hogy bosszút akarok áll­ni érte, hogy én vagyok a fia!

Csak nevet, de ez nem bizonyít semmit. Azért nevet, hogy takargassa a kártyáit, de átlátok rajta. Mondja meg, ki maga és mit csinál itt? Nekem min­dent tudnom kell.

Ismét elkomorult és vizsgálgatni kezdte a körmét.

Tekintetem beborult:

Nos, nincs más mondanivalója? Kár. Ha a tébolyult Mose itt lenne, ő tudná, hogyan győzze le magát. De már nincs ezen a világon. A tébolyult Mose soha nem is élt ezen a világon. Ez azon­ban nem számít, én ismertem, és a mai napig követtem. Ez bizonyít valamit, de úgy fogok meghalni, hogy nem tudom, mit.

Rágta a körmét, homlokán izzadság csörgött le. Nyilvánvalóan megijesztet­tem. Mert lelepleztem? Vagy mert most látott meg valamit a kántor másik arcá­ból? Vagy mert azt hitte, én magam va­gyok a tébolyult Mose? Szomorúan in­gatta a fejét, majd hirtelen felállt, és kábán, vontatottan azt mondta, mennie kell.

Mintha ködben úszna, láttam, ahogy megy az ajtó felé; megállt elöl a pénz­tárnál, kifizette a számlát, borravalót adott, visszajött, hogy vessen rám még egy pillantást, majd elment. Vissza kel­lett volna tartanom, utánaszaladni, kényszeríteni, hogy valljon be mindent. A kántor biztosan ezt tette volna, de én képtelen voltam rá. Túl sokat ittam.

Zavarodottan néztem a többi ven­dégre, de azok szerencsére nem fi­gyeltek rám. Fiatal párok mosolyogtak egymásra, és közben elfelejtettek en­ ni; öregek ettek csöndben, mintha mérgükben tennék. Az étterem lassan­ként kezdett kiürülni. Nemsokára én is felálltam és támolyogva elindultam. Hamarosan ismét a Times Square-en találtam magam, ezen a nyomasztó vásártéren, ahová a lecsúszottak jár­nak bánatukat feledni. Fürödtem a neonfényben, elnémított a wurlitzer-ze­ne, magányos járókelők egyik bárból a másikba vonszolták magukat. Céltala­nul sétáltam egész éjjel. Aztán hazafe­lé indultam, a folyó mentén, a friss reggeli szellőtől feléled­ve. Az alkohol hatása el­múlt, visszanyertem egyensúlyomat, tisztán kezdtem látni. Szégyell­tem magam a vendéglő­beli viselkedésemért, bolondot csináltam ma­gamból. Hisz a brookly­ni zsidó, akinek a nevét még mindig nem tud­tam, csak egy kíváncsi olvasó volt, aki találkoz­ni akart egy földijével. Minden más csak az én beteges képzeletem szüle­ménye volt. Szegénynek semmi köze nem volt hozzá.

Te áldott Mose, megint megtréfáltál – gondoltam mosolyogva. Soha nem fogsz megváltozni.

Mégis, ebből a történetből egy kér­dést nem fogok elfelejteni, és ez kiegé­szíti a szülőfalum kántorára vonatkozó többi kérdést. Talán épp részegségem­ben láttam végre tisztán. Talán a tébolyult Mose, aki senkinek sem a fia, talán ő mindannyiunk apja?

Szabó Vera fordítása

Címkék:1997-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A Spirák története

avagy egy galíciai rabbidinasztia Magyarországon Spira Cvi Elimelech, a világ­hírű tudós és rabbi, aki a csa­ládfáját Dávid királyig vezette vissza,...

Ávrahám bár Jákov XVII. századi térképe

Az 1695-ben megjelent Amsz­terdami Haggádához egy ki­hajtható térkép is tartozik, amely az Egyiptomból való kivonulást, a sivatagi vándorlás útvo­nalát és...

Close