Szombat előfizetés 2017

A „szocialista asszimiláció” kezdetei

Írta: Pelle János - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A keresztény magyar értelmiség, a politizáló közvélemény egészen 1944 júniusáig képtelen volt számot vetni azzal a ténnyel, hogy a Németország szövetségeseként elvesztett háború következményei Magyarország számára összehasonlíthatatlanul súlyosabbak lesznek, mint az 1918-as összeomlást követő társadalmi megrázkódtatások és területi veszteségek. Hazai politikusaink, beleértve a parlamenten belüli és kívüli ellenzék képviselőit is, hosszú ideig nem ismerték fel, hogy ebben a háborúban Hitler számára még az antifasiszta koalíció erőinek legyőzésénél is fontosabb „hadműveleti céllá” vált az európai zsidóság teljes kiirtása, s az első világháború „korlátozott racionalitását” háttérbe szorította, végül pedig felváltotta a totális irracionalitás, a futószalagszerű öldöklés.

Két szökevény

Az úgynevezett auschwitzi jegyzőkönyvek 1944. május közepén jutottak el a pesti zsidó hitközség vezetőihez, akik csak június második felében küldték el a koncentrációs táborból szökött foglyok beszámolóit Horthyhoz és a hazai egyházak vezetőihez, illetve a semleges országok követségi tisztviselőihez. Csak amikor a Vatikán képviselője, Monsignore Mario legátus is találkozott a Pozsony melletti Svarty Jur kolostorban a haláltáborból szökött két zsidóval, fogadták el a „végső megoldás” realitását. A pápa csak ezek után, 1944. június 25-én kérte fel Horthyt a deportálások leállítására, ezt követte egy nappal később Roosevelt elnök szigorú felelősségre vonást is kilátásba helyező üzenete, majd pedig június 30án Gusztáv svéd királyé. Tekintettel arra, hogy az Egyesült Államok elnökének figyelmeztetését a nyugati szövetségesek június 6-i sikeres normandiai partraszállása is nyomatékosította, Horthy 1944. július 5-én leállította a deportálásokat – ezzel az utolsó pillanatig halogatott döntéssel azonban akkor csak a budapesti zsidóság egy részét lehetett megmenteni, mert az összes vidéki csendőrkerületben – a készséges magyar hatóságok közreműködésével – már valamennyi transzportot útnak indították a különböző megsemmisítő és munkatáborokba.

Az angol rádió ugyan 1944 júliusában részleteket sugárzott az auschwitzi jegyzőkönyvekből, de

ezeket a „világközvélemény alapjában véve rémhíreknek tartotta, melyeket diszkreditálás céljából terjesztettek egy hadviselő hatalom halálos ellenségeiről” – írja Braham, s ugyanő tájékoztat arról is, hogy e cáfolhatatlan bizonyítékok közzétételére még az Egyesült Államok kormányzata is csak 1944 novemberében talált módot, „amikor a Szovjet Hadsereg kérlelhetetlen előrenyomulása miatt a nácik már igyekeztek lerombolni a megsemmisítő létesítményeket, s eltüntetni bűneik minden nyomát”.

Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy Magyarországon még 1944 szeptemberében is csak néhány, hivatalból tájékozott értelmiségi, zömmel politikus és egyházi vezető rendelkezett pontos információkkal arról, milyen sors vár a deportáltakra. Ekkor azonban már szűk körben ugyan, de felmerült a kérdés: milyen következményekkel jár majd az országra az a tény, hogy a magyar állam nemcsak hogy képtelennek bizonyult megvédeni a népirtástól több mint félmillió polgárát, de intézményei és szervezetei hatékonyan közreműködtek a deportálásukban. De amilyen lassan szivárgott csak át a köztudatba az a tény, hogy Kelet-Európában 1941 óta, Magyarországon pedig 1944. március 19. óta szervezett népirtás folyik, olyan gyors volt a felismerés, hogy a kollektív tragédia következményei alól a magyarság sem vonhatja ki magát.

Azok az egyházi vezetők, akik 1944 júniusától már aktívan felléptek a deportálások ellen, igyekeztek ele­jét venni annak, hogy a háború után hazatérő, túlélő zsidók a magyarok ellen forduljanak, s hozzátartozóik elvesztéséért esetleg ártatlan keresztényeken álljanak bosszút. Komoly Ottó, a cionista ellenállás vezető személyisége számol be naplójában 1944. szeptember 14-i dátummal arról a megbeszélésről, melyet a rabbikar Bereczky Alberttel folytatott. Itt a Pozsonyi úti református egyházközség elnöke, az antifasiszta Magyar Front egyik létrehozója, aki már 1938 óta folyamatosan kiállt az üldözöttekért, „a lelkek megbékülésének szükségességéről” beszélt. Kérésére a rabbik megígérték, hogy a zsidó újév alkalmából elmondott beszédeikben azt az elvet fogják hangoztatni: „Ne légy haragtartó, ne légy bosszúálló!”

Ezt az elvet 1944. szeptember végén a rabbik beszédeikben nyilvánosan is megfogalmazták: „Mindazért a szörnyű kegyetlenkedésért, ami a magyarországi zsidókkal történt, a magyar nép nem tehető felelőssé. Itt néhány, a németek segítségével hatalomra jutott, beteg lelkű ember gaztettéről van szó. A leigázott nagy többség undorral kénytelen tűrni az eseményeket, tehát alkalomadtán igazságtalan dolog lenne általánosítani és a történtekért az egész magyar népet felelőssé tenni. A kollektív megtorlás istentelen bűn és magasabb értelemben véve elsősorban annak a népnek árt, amelynek nevében egyesek elkövetik.”

Az aggódó keresztény köröket azonban nem nyugtatta meg a zsidók várható reakciója felől a rabbikar csekély visszhangot keltett felhívása. 1944 szeptemberében ráadásul még azt is sejteni lehetett, hogy Magyarországon még nem zárult le a zsidóüldözés. S valóban, a nyilas államcsíny és a budapesti gettó felállítása még csak ezután következett. Eichmann ismét Budapestre jött, megindult a zsidók deportálása és a fővárosban egészen a felszabadulásig folytak a tömeges kivégzések, arról nem is beszélve, hogy a Dunántúlon, illetve Németországban egészen a háború végéig folyamatosan gyilkolták a munkaszolgálatosokat és a civil deportáltakat.

Zsidó bosszú” vagy kivándorlás?

A keresztény gazdasági és politikai elit tagjai 1944 őszén – többek között – már csak azért is keresték a kapcsolatot a csíraállapotban levő kommunista mozgalommal, hogy tagjain keresztül kapcsolatot találjanak a Szovjet Hadsereggel, s így biztosítsák magukat a „zsidók bosszúja” ellen.

Visszajön a sok munkaszolgálatos és sehol sem találja majd a családját. Ezek vérfürdőt fognak rendezni Budapesten” – fakadt ki ekkoriban zsidó ismerőse füle hallatára például Groh István, egy jelentős biztosítótársaság vezérigazgatója, akit országos kaszinóbeli tagtársa, Endre László informált a deportált magyar zsidók sorsáról. Pánikreakciója bírta rá arra, hogy egy Galambos Futó Sándor nevű kommunista rendelkezésére bocsássa szentendrei nyaralóját, s anyagilag is támogassa az általa vezetett illegális sejtet.

Közismert tény azonban, hogy a holocaust reakciójaként egyetlen gyilkossági kísérletre vagy támadásra nem került sor Magyarországon a visszatérő zsidók részéről. A bosszúállás különösen a jelentős zsidó lakosságú kelet-magyarországi helységekben fenyegetett volna még, ahová viszonylag sok olyan munkaszolgálatos érkezett vissza, akinek a családját Auschwitzban elgázosították. Ezek az emberek gyorsan tudomást szereztek arról, kik működtek közre aktívan hozzátartozóik deportálásában. A személyes konfliktusok így azon nyomban kialakultak, s hosszabb ideig meghatározták a települések közéletét.

A visszatérő zsidók részéről kevés indulatos, spontán kitörésről tudunk. Ezek egyikére Mátészalkán került sor. 1945” januárjában vagy februárjában történt. A visszatérő zsidók az orosz parancsnokság előtt gyülekeztek, a Kossuth utcában. A sok férfi mind meg akarta tudni, mi lett a családjával. Valósággal ostrom alá vették az épületet, tolakodtak, az őrségnek puskatussal kellett szétoszlatni őket” – mesélte egy szalkai szemtanú, Tinai Gyula.

Nehéz felmérni, mekkora lehetett a munkaszolgálatból visszatért „tömeg”. Az 1946-os hitközségi összeírás Mátészalkán százötven tagot említ, vagyis az 1941-es 1555 fős létszámnak mintegy tíz százaléka maradt csupán életben. A visszatérőknek a fele egyedül álló férfi volt, de az orosz parancsnokságot „megostromló” zsidók között nemcsak helyi illetőségűek is lehettek.

A beilleszkedés csődje

A keresztény középosztálynak az „azonnali zsidó leszámolásról” kialakított teóriája 1945 tavaszára-nyarára megdőlt. Mindazonáltal nyitva maradt a kérdés: hogyan dolgozza fel a Közép-Európában legnagyobb létszámban életben maradt magyar zsidóság 1944 traumáját. Számos korabeli értelmiségi számára úgy látszott, gyökeres fordulat várható a magyar zsidóság mentalitásában. Arra számítottak, hogy a túlélők a jogfosztást és a népirtást az addig követett „beilleszkedési stratégia” csődjeként élik át, disszimilálódnak és dezintegrálódnak, tudatosan felszámolják a magyar társadalomhoz fűződő kapcsolataikat.

Magyarországon az 1945-öt követő években a zsidó tömegek számára logikusan kínálkozó alternatívának tűnt a cionizmus és a Palesztinába történő kivándorlás. Igaz, a cionista eszme a háború előtt kevéssé volt nálunk népszerű, de a koncentrációs táborokat túlélők egy része rádöbbent a zsidó haza szükségességére. Sok tízezer magyar zsidó útja vezetett a felszabadulás után Palesztinába, s nem lehetett kizárni azt a lehetőséget sem, hogy a háborút Budapesten átvészelők többsége is a zsidó öntudatosodás, a nemzetiséggé válás útját választja. Ez volt a prognózisa Bibó Istvánnak, aki az újra feltámadó antiszemitizmusra reagálva írta meg híres tanulmányát 1948-ban – úgy tűnik fel azonban, hogy a zsidóságra vonatkozó nézetei már jóval korábban, 1944-1945-ben kialakultak.

A zsidók egy része asszimilálódott vagy asszimilálódni fog, a másik része határozott nemzeti vagy nemzeti kisebbségi öntudatra jutott vagy fog jutni: nyugodt környezetben az előbbi, szélsőségesebb esetben az utóbbi lesz a nagyobb rész számára a tisztább és egyszerűbb lehetőség: s közben még a kettő közötti, közbülső állapotnak is sokféle jelensége megmarad. Előbb-utóbb tehát a zsidóknak is, a környező világnak is be kell látnia, hogy egyik alternatívát sem lehet akár csak erkölcsi kényszerrel is előírni és egyetlen lehetőségnek minősíteni.”

Bibót családi és politikai tényezők egyaránt predesztinálták a jelentős hatású, önkritikus szellemű tanulmány megírására: közeli rokonságban állt az 1944 nyaráig „süketnek és vaknak” mutatkozó Ravasz László református püspökkel, továbbá részt vett annak a Nemzeti Parasztpártnak a vezetőségében, melyet – a Magyar Kommunista Párt vezetőségével együtt – a legnagyobb felelősség terhelt az antiszemitizmus 1945 utáni feléledéséért. Bár Bibó a tőle megszokott alapossággal és felelősségtudattal elemezte a magyar zsidóság csaknem teljes elpusztulásába torkolló sorsát, nem volt képes reálisan felmérni a Magyarországon maradó zsidók valóságos lehetőségeit. Lehet, hogy a végre megvalósuló magyar demokrácia idealista perspektívájából nézve, a kivándorlás mellett, a zsidó öntudat megerősödése lett volna a helyes válasz a holocaustra; de 1948 végére már többé-kevésbé látni lehetett, hogy a kiépülő kommunista diktatúra az itt maradt zsidók számára tömegméretekben csak a „szocialista asszimiláció” kulturálisan önpusztító, politikailag pedig meglehetősen kockázatos perspektíváját kínálja.

Internálótábor Mátészalkán

A zsidók felszabadulás utáni – társadalmilag, pszichológiailag és politikailag egyaránt érthető – reakciója semmiképp sem szolgálhatott indokul az egyértelműen antikommunista színezetet nyerő antiszemitizmusra. Mindazonáltal célszerű közelebbről megvizsgálni azokat az eseteket, amelyek a deportálásból hazatért zsidók „lelkén száradnak”, és arra utalnak, hogy a kollektív felelősségre vonást a volt üldözöttek nemcsak elszenvedték, de gyakorolták is.

Ennek fényében helyes szemügyre venni az első mátészalkai rendőrkapitány visszaemlékezéseinek itt következő részletét.

1945. február 10-én az ideiglenes kormány belügyminisztere megbízott azzal, hogy a Szatmár-Bereg és Ugocsa egyesített vármegyének a rendőrségét vizsgáljam felül és szervezzem újjá… A központi bizottságnál Révai és Gerő elvtársak fogadtak és tárgyalták meg velem ezt a feladatot… Mi, internaciona­listák, mi már kaptunk ilyen megbízatásokat. Hiszen ugyanilyen megbízással jöttem haza a Szovjetunióból 1921-ben … Nem ismertem senkit. Mikor aztán híre ment, hogy már rendőrfőkapitány is került, akkor aztán főként az elhurcolt zsidó vallású egyének, akik vissza tudtak jönni a németországi, lengyelországi haláltáborokból, azok jelentkeztek, és főként az ő személyükre, az ő munkájukra támaszkodott kezdetben a rendőrség. Hát ez természetesen nehéz volt. Őket mindenükből kifosztották, nekik sem lakásuk, sem bútoruk, sem egy váltás fehérneműjük, egy falat kenyerük, tartalékuk nem volt. És ilyenformán az ő szolgálatuk kifogásolható volt, mert a rendőri szolgálatot arra használták fel, hogy házkutatásokat tartsanak, keressék a maguk ingóságait, elhurcolt javait, s lovukat, tehenüket, szerszámot, az üzletből elhurcolt ingóságot, és ilyenkor már velük nagyon nehéz volt a munka. És csak nagyon kevés volt az, mert a párt is tulajdonképpen az ő többségüket tömörítette magába, és ilyenformán bizony elég gyenge és labilis lábon állt a Magyar Kommunista Párt.”

(Bernáth József, volt Szatmár megyei rendőrfőkapitány visszaemlé­kezése a rendőrség megszervezésére. Szatmári Múzeum Adattára, XXXIII/26. köt. 1-19. lap.)

*

Itt kell még megjegyezni, hogy Bernáth József szalkai rendőrkapitány zsidó rendőrök segítségével szervezi meg Mátészalkán a Jármi úti volt kaszárnyában az internálótábort, ahol körülbelül 100-200 internált volt állandóan (gyerekek, nők, férfiak, teljes családok), mérki és vállaji svábok, jegyzők, intézők stb. Az őrök viselkedése az internálótáborban a későbbi zsidógyűlölet ok-okozati kérdéseire is nagyrészt választ ad.

A szalkai rendőrkapitány emlékezését Farkas József, a Szatmár Múzeum igazgatója szívességéből közöljük, ő fűzte hozzá a kommentárt is.

Kérjük olvasóinkat, amennyiben a szalkai internálótáborról tudomásuk van, illetve felvilágosítással tudnának róla szolgálni, írjanak levelet a Szombat szerkesztőségének.

Címkék:1991-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Láthatatlan tömegsírok

„A cigánytranszportokra vonatkozólag közlöm, hogy 1939. november 20-án az első zsidótranszport elindul Bécsből. Ehhez a szerelvényhez kapcsolnak három vagy négy...

Zsidókérdés Magyarországon 1919-1945

Előtanulmány-vázlat Vitézy Lászlónak egy talán soha el nem készülő filmjéhez Az első világháború után (román) fegyveres segítséggel uralomra került ellenforradalmi...

Close