Szombat előfizetés 2017

A szerelem elveszett Izráele

Írta: VÁRI GYÖRGY - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

VÁRI GYÖRGY

A szerelem elveszett Izraele

Nem tudom, hogy kezdődik egy úti beszámo­ló. Első kétszáz évem – ez Királyhegyi Pál önéletírásának címe. Kint tartózko­dásom alatt olvastam, fél év alatt leg­alább öt alkalommal trágyahordás után, nedvesen meleg nyári estéken, amikor kitágul, megnyúlik az idő. Királyhegyi­nél a háborús évek számítanak több­ször, nálam pedig ezek a fülledt késő délutánok. És ezért nem lehet írni az egészről. A giccs állandó kísértése mi­att. Ez ugyanis egy giccses történet úgy, ahogy az élettörténetek nagy része az. Talán ezért nem elbeszélhető iga­zán az emberi sors. Lépten-nyomon ré­gi, bevált, elkoptatott, agyonismételt frázisokra bukkan az ember. Hogy le­het mégis elmondani, hogy miben kü­lönbözik ez az élet, ez a történet az összes többi életút-narratívától? Ho­gyan elbeszélhető az, hogy valami az „enyém”? És akkor lássuk sorban. Kint – de mihez képest – Izraelben voltam, egy kibucban, Tel-Avivtól kissé délre, Eilat felé, a Földközi-tenger partján. Kilátástalanul unalmas egyetemi évei­met kívántam ily módon megszakítani, történjen már végre valami. Ezeket az éveket nem az egyetem tette unalmas­sá, egyetemre járni tulajdonképpen szerettem, hanem a közelítő felnőttkor katatón melankóliája, ilyenkor szinte a bőrünkön érezzük, hogyan suhannak el az évek. Szomory Dezső mondja, tán épp A párizsi regényben, hogy tizen­nyolc évesen a legöregebb az ember. És úgy is történt, váratlanul kaptam fél év haladékot. Persze, az egész nem volt ennyire fin de siécle, ilyen elviselhetet­lenül dekadens, látni akartam egy or­szágot, amivel nem tudtam soha mit kezdeni, amihez kötődtem, dacból és érdeklődésből, noha semmit sem tud­tam róla. Indulunk, nemsokára indu­lunk, Watson, kiderítünk mindent. Majd én megnézem magamnak. A leg­fontosabb motiváció pedig minden if­júsági regény kihagyhatatlan kelléke, a kalandvágy volt. A Szochnut közvetí­tett hét másik magyarral egy kibuc-ulpánra, a szervezet célja a kitelepülés propagálása és lebonyolításának meg­könnyítése. Bár én csak féléves „beete­tésen” voltam, a kibuc-ulpán jórészt az új bevándorlóknak fenntartott intéz­mény, itt, a kibucban, viszonylagos vé­dettségben akklimatizálódhatnak, ta­nulhatják a nyelvet. A kibuc az izraeli társadalom előszobája. Az ideiglenesen itt lakó, az ulpanista heti három alka­lommal dolgozik, másik három napon tanul, és megmarad neki a szombat. E sorok írója először egy fényképalbum­gyárba került, a jelölés mentén kellett volna szelnie különb-különb anyagokat milliméteres pontossággal, ám gyorsan kiderült, hogy a precíziós munkára al­kalmatlan. (Röviden: ezért lettem kriti­kus.) Később felásta párszor a kibuc bi­zonyos részeit, pár napig téglát hordott, majd lótrágyát talicskázott az istállók­ból a szemétdombra, ennél az anyagnál ugyanis a finom, milliméteres különb­ségek nem számítanak.

Mindennek, ami Izraelben történt ve­lem, ez a másnaponta ismétlődő lótrágya-takarítás adja a hátterét, az istálló ugródeszkaként szolgált kalandjaimhoz, egyúttal erős vár is volt, amelybe bármi­kor visszatérhettem. A kibuc ma az új bevándorlók lábtörlője, egy másik kor­nak azonban alapmítosza. Ahogyan szé­pen lassan eltűnnek majd, úgy tűnik el az országból a mítoszok kora. A fiatalok már nem érzik azt a szolidaritást, amit az alapító atyák, nagy- vagy inkább dédapáik éreztek, és tömegesen hagy­nak el egy teljesen korszerűtlenné vált életformát. Az új bevándorló, ha jól fi­gyel, észreveszi, hogy a lábtörlő, amin áll, két világot választ el egymástól. És ezen a mítoszi lábtörlőn zsúfolódott össze tíz-tizenöt orosz, pár amerikai, ausztrál, angol, és nyolc magyar zsidó fiatalember. Az oroszok utáni második legnagyobb csoport. Ideális terepe le­hetne egy ilyen magyar ulpánbrigád a csoportlélektan tanulmányozásának. Addig, amíg véglegesen fel nem rob­bannak, folyamatosan, dinamikusan változnak a viszonyok. Végül azonban az entrópia minden kötést legyőz, örvé­nyében eltűnnek vonzások és választások, és marad a magány szomjas remé­nye. Furcsa és megnyugtató volt megfi­gyelni, hogy ha nem az anyanyelvűn­kön szólalunk meg, az valamiképpen formalizálja a beszélgetést, biztonságos távolságot teremt, megszünteti a fojto­gató bizalmasság légkörét, ami rátelepe­dett, kívülről, anélkül, hogy bárki tehe­tett volna róla, a magyar csoportra. Sok­kal több marad meg így, idegen nyelven szólva a másikból is, belőled is idegen­nek. A pillanat világa ez, touch and go, ahogy Garaczi László mondotta Ottlik Géza kapcsán. Megérinted, elszaladsz. Ez a tapasztalat vezetett rá, hogyan töltsem el izraeli hónapjaimat. Péntek dél­utánonként, mikor vége a munkának és a tanulásnak, otthagytam a kibucot, és bementem Tel-Avivba vagy Jeruzsá­lembe. Ez, ami elmenekített, volt az utolsó busz, utána megszűnt a tömegközlekedés, összezárult a Vörös-tenger, bejött a szombat, az ünnep, ami Izrael közösségét kiemeli az időből. És ki­emelte az időből, nemcsak a szakrális értelemben Izrael közösségének egy ka­landvágyó tagját – engem. Magyaror­szág, az egyetem, a folytonosság és fe­lelősség világa messze van, a kibuc, a munka és a tanulás földje egy teljes napig elérhetetlen, senki sem ismer, indulhatok.

Jó vadászatot. Touch and go. Ezekről a szomba­tokról nincsenek történe­tek, csak képek vannak.

Nem lehetnek történetek, nincs bennük folytonos­ság. Ki lettek metszve az időből, az élettörténe­temből. Egy másik Izra­el. Egy olyan Izrael, aminek nincs előz­ménye és nincs folytatása. Zárvány, nem az enyém. Allén Ginsberg egyik legszebb versében a „szerelem elveszett Amerikájáról” beszél a Kháron ladikján távolodó Walt Whitmannek. Ilyen volt ez is, a szerelem elveszett Izraelé. Egy arab szálloda tetején aludtam az Óvá­rosban, albán turisták között. Kis Kelet-Európa a jeruzsálemi óvárosban, a szál­lodai háztetőn. Egy apró stetl, Fiddler on the roof a jeruzsálemi Óváros felett, a mélyben kivehető a nyugati fal, az Al- Aksza mecset, és sejthető a Via Dolorosa. A Fogság népe Dávid városában. Azóta gyakran eszembe jut, mi lett vol­na, ha megismétlődik az egyik cfáti zsi­nagóga legendája, ami „elmenekült” a fogságból, Spanyolországból, és leszál­lód; Cfátban, ahová átrepítette az Örök­kévaló. Mi lett volna, ha tényleg elme­nekül, egy kis lengyel stetl úgy, ahogy van, a mikve, a zsinagóga, a mészár­szék, a chászidok, az egész város átköl­tözött volna Jeruzsálembe. Mi lett vol­na, ha egy stetl tényleg hazatér? Székely Magdának van egy ilyen víziója, az összes elpusztított stetlről, ahogy felszállnak majd, hogy elhagyják a fogsá­got az apokalipszis idején. „Felszáll a szétszóradatásból / a jeltelen sírok pora / utolsó útra indul akkor Izrael felhőtá­bora.” Akkor azt képzeltem, talán he­lyettük vagyunk ott. Hogy megérkeztek.

Kirándulásaim másik színhelye, Tel- Aviv, egészen más, egy másik ország másik fővárosa, ahol nem szaladgálnak légiókban kaftános-pajeszos ortodoxok az utcán, az a város nem emlékezik sem Dávid és Salamon királyságára, sem a stetlekre, világias, nyugati, gyors, üres, és nagyon-nagyon vonzó. Ott gyakran a tengerparti plázson aludtam, vagy egy húszágyas nyomortanyán, ilyenkor gondosan otthon hagytam a pénzt a kibucban, nehogy jobbra teljen, a tenger­parton Shelleyre és Valéryre, a húsz­ágyasokban Nagy Lajosra gondoltam, akiről Kellér Andor meséli el, milyen nyomasztó helyeken volt kénytelen aludni. Olvashattam végre így, bele a valóságba, végül is nem az én időm zaj­lott. V. Gy. nem én voltam. Bovaryné, aki úgy olvasta Walter Scott regényeit, hogy helyet akart cserélni a kisasszo­nyokkal, Bovaryné, aki regényhős akart lenni, nos, ahogy Flaubert mester mondta, Bovaryné én vagyok. A tengerparton két cseh fiúval értekezve rájövünk, hogy a kurva és picsa szavak szláv jövevényei nyelvünknek – a ma­gyarnak. Ezt később felhasználtam a nyelvtörténet szigorlaton, bizonyára nagyban hozzájárult a kettesemhez. Te­repen folytatott etimológiai kutatásaim eredménye még, hogy a kipaterol (lepater – kirúg) és a bemószerol (moszer – továbbad) szavak ezekről a tájakról in­dultak el, hogy célhoz érjenek a magyar argóban. Eleinte nyomasztott, hogy mindenki belelépett az intimszférámba, de rövid idő múlva nem is tűnt fel. Az izraeliek, összhangban a déliekről alko­tott sztereotípiákkal, gyorsan barátkoz­nak, hangosak, modortalanok, és mind­ezt hihetetlenül szimpatikusan csinál­ják. A fiúk három, a lányok két évig ka­tonáskodnak érettségi után, és állan­dóan háború van. A buszok sűrűn felrobbannak. Nincsenek távlatok. Touch and go. Azt hittem, nagyon gyorsan tud­nék izraeli lenni, miközben mindvégig tudtam, hogy Izrael nem az én hangula­taim kiszolgálására jött létre. Gyűltek a fenyegető jelek. Ez az időszak, 2000 késő tavasza és nyara mintha valóban kiemelődött volna az időből Izraelben. Akkortájt éppen el lehetett hinni, hogy mégiscsak történhet valami. Camp Davidben tárgyalóasztalhoz ült Barak és Arafat, Szíriában vezetőváltás volt (Háfez Asszad meghalt), és Barak a tár­gyalóteremben addig elképzelhetetlenül messzire ment. Már Jeruzsálem stá­tusáról is lehetett volna alkudozni, Arafat azonban nem fogadott el semmit. Amikor Barak hazatért, a kibucomban nagy mozgolódás volt, a mozgalom bal­oldali gyökereit itt komolyan vették, a reptérről hazaérkező Barak melletti rokonszenvtüntetéshez akartak csatlakoz­ni. Szóltak az ulpanistáknak is, de nem­igen értek rá, én azonban, lévén kíván­csi és elkötelezett, mentem egyedül, egymagam vittem a békeszerető kelet­-európai kis népek meleg baráti üdvözle­tét. Furcsa, hogy úgy gondoltuk, van mit ünnepelnünk. Persze nem annyira az illúziók, mint inkább a dac mozgatta a szervezőket. És az ellentüntetőket is, a hangulat meglehetősen fagyos volt, rendőrkordon választotta el a kétfelől gyűlt tömeget. Hallottam a fejemben nagyanyám hangját – akkor még élt -, hogy de hát zsidó emberek és így be­szélnek egymással. Egy szívós, antisze­miták között is közkedvelt mítosz, a zsidó összetartásé, akkorra már halálos sebet kapott, azon a napon, amikor Jigál Amir egyetemi hallgató agyonlőtte Jichák Rabin miniszterelnököt. Abban a hangzavarban, a Barakot váró tünte­tésen már egy másik mítoszt temet­tünk. Alighanem jelen voltam az izrae­li baloldal legsúlyosabb vereségének – összeomlásának? – kezdő pillanatában. Számukra a mítoszok kora ott, akkor le­járt. Arafat, a nagy illuzionista akkor ki­ábrándítóan őszinte volt. Többször pe­dig nem is igen jártam a kibucon kívül hét közben, volt még tán egy jeruzsále- mi kirándulás, aminek minden állomá­sát ismertem már. Nem tudtam kimenni az izraeli-magyar meccsre sem, pedig Knézy Jenő halálakor jutott mostaná­ban a legintenzívebben eszembe a kibuc. Azt hiszem, akkor értettem meg valamit abból, mi is a nemzet nevű vir­tuális közösség, amikor Magyarország futballválogatottja megérkezett izraeli fellépésére. Bágyadt kísérleteket tettem a kiszabadulásra, de annyit kértek a be­lépőért, hogy azt még Illés Bélára is so­kalltam kiadni. Amíg kifutottak a csa­patok, addigra lerendeztem magamban, hogy a magyaroknak szurkolok, végül is a foci tradíciói mégiscsak itthon elevenebbek, Puskás, Orth, Hidegkúti, Mándy, Esterházy, miegymás. Aztán elkezdődött a meccs Knézy nélkül, az ivrit szöveg most először tűnt idegen­nek, amikor pedig már elég jól értettem. Ettől a hiánytól valahogy kicsúszott az egész hagyományrend a magyar csapat mögül, az, ami alapján döntöttem, és aminek Knézy a része volt. Nélküle nem érkezett el hozzám a történetem, a foci, mint az asszimiláció ígérete. Vala­mi ilyesmiről beszél Mándy nagyregé­nye, A pálya szélén is. A futballpálya mint allegória, mint befogadástörténet. Puskás, Czibor, Bozsik, Hidegkúti, Pa­lotás, Zakariás, én is tudom, fújom ve­letek, édes hazám, fogadj szívedbe. A kontextusnélküliség szórakoztatóvá vált, Illés eladta a labdát, olyan volt, mintha Jenő nélkül nem tudna futni, mintha Jenő vezényelte volna addig a magyar csapat tagjait. Persze most, hogy nem értetek ivritül, nem megy. Ha jól emlékszem, döntetlen lett a vége. Talán így járhatott a legjobban egy ma­gamfajta emtékás.

Ugyanez az áthidalhatatlan zavar vett rajtam erőt, csak sokkal fokozottabban, amikor megszólaltak a híres szirénák a holokauszt emléknapján. Szó szerinti fordításban a Soá és a hősök emléknap­ja. Európai agyam, a Sorstalanságon edzett soá-képem képtelen volt mindez­zel azonosulni. Miféle hősök? Kik vol­tak hősök a varsói gettó felkelőin kívül? Miért hazudnak? Később, itthon, miután ott újra elkezdtek felrobbanni az autóbu­szok, rájöttem, hogy nem lehet más­képp. Egy ország, amelynek ötven-egynéhány éve folyamatosan vannak hősi halottak ahol hősiesség reggelente fel­szállni a buszra, nem alakíthatja más­hogy az emlékezetpolitikáját. Noha iz­raeli tartózkodásom bizonyos értelem­ben kívül van személyes életidőmön, mégsem folytatható úgy az életem, mintha sohasem lettem volna ott. Ah­hoz, hogy mindezt megérthessem, las­san, észrevétlenül be kellett következnie egy perspektívaváltásnak. Egy idő után már nem Izraelt néztem, hanem Izrael­ből, az országból figyeltem. Talán nem is az ottani kóválygásban, kamaszkorom legszebb nyarában történt, hanem mi­után hazaértem. Kevéssel utána jelent meg Tatár György Izrael-könyve, egy ilyen nézőpontváltás története. Egy olyan nézőpontváltásé, amelynek, szemben az enyémmel, van íve, amely­ben nincsenek egyetlen szédült kavar­gásban összedobálva az események, ahol minden fázis szemléletes, szépen kiaknázva a nagyforma, a regény lehe­tőségeit úgy, ahogy az az egyik legjobb magyar íróhoz illik. Akkor már úgy tűnt, hogy a „touch and go” öncsalás. Hogy minden, amihez hozzáérsz, nyo­mot hagy. Hogy nincsen pillanat, ami ne tartozna az életedhez. Hazám lett úgy, ahogy más, hasonló kalandokban, nemi betegséget kap. A háztetőn, a tévé előtt, a Soá-emléknapon, a sivatagban, egy hatalmas lábtörlőn toporogva. A repté­ren – azzal hízelegtek, hogy gyanúsan jó ivritségem miatt – kipakoltatták az összes bőröndömet, ezt nagyon megtisz­telőnek találtam. Aztán pont úgy, mint egy hollywoodi filmben. Steven Segal éppen elkapja a kötelet, amikor besza­kad alatta a hegyoldal. Az utolsó pilla­natban kilép a kocsiból, és robban. Két- három héttel azután, hogy felszállt a gé­pem, kitört a máig is tartó úgynevezett Al-Aksza intifáda. Úgy egy-másfél év­vel a hazaérkezésem után, a tel-avivi tengerparton, öt lépésre attól a helytől, ahol a cseh srácokkal „beszélgettünk”, egy öngyilkos merénylő bombája cafa­tokra tépett húsz, a diszkó előtt várako­zó iskolás lányt. Sorban robbantak fel az emlékeim, csobbantak az evezők, Kháron ladikja egyre távolodott, én pedig bámultam utána a szerelem elveszett Iz­raeléről álmodozva. A Magyar Hírlap­ban, az isztambuli zsinagóga elleni me­rénylet után megjelent egy tudósítás, miszerint az Al-Kaida már csak azért is szívesebben támad zsidó célpontokat, mert a muzulmán világ számára jobban el tudja adni a zsidó objektumok, mint a vétlen polgári lakosság elleni merényle­teket. A zsinagógában imádkozó nyolc­vanéves asszony tehát nem ártatlan pol­gári áldozat az MH szerint, hanem zsi­dó. Még felháborodni se éri meg. Mi lesz, ha Kháron ladikja végképp eltűnik majd a szemem elől?

„Mert mit egyszer megszerzettél / majd mikoron nem tied már / véle még­is mássá lettél / sose leszel, aki voltál. / És tetőled elvétettél / bárha véle magad voltál / egyedül csak véle voltál igazán magad. / Ha igazat akarsz tenned / nálanélkül magad lenned / részed benne meg kell hagyjad / tenmagadtól odahagyjad. / Többszer nem kell hozzád venned / marad mégis birtokodban / teljességed úgy lehet meg / ha ki voltál véle ott van.” (Tóth Krisztina: Regula Iuris)

Címkék:2004-09

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A Remény kapuja

DOBOS KÁROLY A Remény kapuja Maimonidesz vigasza a szenvedőknek Bárki, aki elkülönül a közösségtől, akkor is, ha nem követ el...

A zsidóságot egyszerre éltem meg belülről és kívülről

„A zsidóságot egyszerre éltem meg belülről és kívülről” Dalos György íróval beszélget Várnai Pál 1962-től 1967-ig a moszk­vai egyetemen történel­met...

Close