Szombat előfizetés 2017

A szegedi zsidó polgárság kulturális tájékozódása az 1944-ben zár alá vett műkincsek tükrében

Írta: Marjanucz László - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

1992A műgyűjtés szegedi hagyományainak megteremtői a XIX. század első felében nem-zsidók voltak.* Schaeffer Ádám vaskereskedő, Vedres István építész, Korda János nemzetőr ezredes francia és holland festők munkáit tartalmazó gyűjteményét kell kiemelnünk az előzmények közül. Később tűntek föl a műélvezetet és a kincsképzést azonos súllyal kezelő gazdag hajósgazdák – köztük Mikszáth Kálmán barátja, Zsótér Andor és Kárász Géza földbirtokos. Gyűjtőszenvedélyük társadalmi kereteit az állami közgyűjtemények hiánya, a polgári kultúra családi színtereinek a kiépítése, a helyi nyilvánossággal közcélú adományozás és alkalmi kiállítások révén ápolt kapcsolattartás jelentette az 1880-as években. A háborúig aztán sok minden megváltozott: az árvíz által romba döntött Szeged elvesztette rusztikus jellegét, s a modern nagyváros megteremtette a műélvezet szélesebb társadalmi nyilvánosságát, intézményi feltételeit.

Hatósági gyűjtőszenvedély

Három kiemelkedő zsidó műgyűjtőt ismerünk e korból: a szegedi születésű, de idővel Pestre került Ráth Györgyöt, híres Rembrandt-szakértőt, Eisenstadter Lukács laptulajdonost, aki értékes etruszk, görög vázákat tartalmazó – gyűjteményét a szegedi Kultúrpalotának szánta, de halála után az oldalági örökösök tették rá kezüket és Back Bernát malomtulajdonost, akinek gótikus és reneszánsz kori táblaképei, szobrai, részben a Képzőművészeti Múzeumban kötöttek ki, részben pedig örökösödés útján osztódtak. Back Bernát személyét azért fontos kihangsúlyozni, mert a szegedi polgári kultúrát új szemlélettel gazdagította: nevéhez fűződtek a szegedi képzőművészetet támogató első mecénás-megrendelések. Joachim Ferenc, Nyilassy Sándor, Károlyi Lajos műveinek ő adott elsőként otthont magángyűjteményében. Mikor 1917-ben a Szegedi Műbarátok Köre helyi műgyűjtők anyagaiból rendezett kiállítást, ott találjuk a szegedi zsidó értelmiség néhány kiválóságát, Dettre Jánost, Hollós Józsefet, Löw Immánuelt, Tardos-Tauszig Ármint, és néhány gazdag vállalkozót, így a Holtzer családot, Lengyel Lőrincet, Eisner Ignácot. Hollós József és a Holtzer-család kollekciója valódi művészeti csemegéket tartalmazott: Gulácsy Lajos, Mednyánszky László, Tornyai János, Károlyi Lajos alkotásait.

A két háború közötti időszak további zsidó műgyűjtőkkel: Déry-család, Engel Lajosné, Szivessy Lehel ügyvéd, Bartos Lipót kereskedő, Vajda Imre gazdagította a kultúra „felhalmozásával” foglalkozó társadalmi csoportot. De rajtuk kívül még számtalan zsidó család tett szert a művészet kisebb-nagyobb rangú alkotásaira; sokan a polgári lakókörnyezet természetes velejárójának tekintették a műgyűjtést, helyesebben a művásárlást. Erre lehet következtetni azokból a listákból, melyek a deportálások előtt rekvirált zsidó műértékek osztályozott darabjait tartalmazzák.

1944 tavaszán a különböző műfajú vagyontárgyakra nézve bejelentési kötelezettséget írt elő a hatóság, s e bejelentések alapján kezdődtek meg a kvázi házkutatások a begyűjtést előirányzó kormányrendelet értelmében. Szegeden mindez megalázó bürokratikus közönyösséggel, a fináncok „értő” közbenjárásával történt. Figyelembe véve a Polgármesteri Hivatalba érkezett bejelentéseket és a nyilvánosság szelekciós rostáján hozzájuk eljutott „füleseket”, kiszálltak a kiszemelt családokhoz és egyszerűen lefoglalták a lakásban talált vagyonértékeket. Május elején történt mindez, hogy a nyár elejére tervezett deportálások előtt minden jelentősebb zsidó műkincs a kulturális tárgyak gyújtótáborába kerüljön, hogy aztán a hatalom azokat a saját szempontjai szerint osztályozza, leltározza, és döntsön új szempontú értékesítésükről.

Legnagyobb figyelmet az aranytárgyaknak, ékszereknek, művészi kidolgozású lakáshasználati daraboknak (szőnyeg, porcelán) szenteltek. A festményeket szinte válogatás nélkül levetették a falról.

E hatósági gyűjtőszenvedély eredményeként kb. 40 000 P értékű arany karlánc, nyaklánc, briliáns gyűrű, több száz ezüsttálca, gyertyatartó, étkészlet, pár tucat perzsaszőnyeg és tetemes mennyiségű festmény került a rekvirálást végrehajtó pénzügyi hivatal tulajdonába. Ennek ellenére nincs teljes képünk arról, hogy mennyi zsidó műkincset koboztak el a deportálások előtt, mert a művészi értékű festményekre, iparművészeti gyűjteményekre vonatkozó információink hivatalos összesítéseken alapulnak, míg az aranytárgyakról, értékes készletekről pusztán egy zálogházi kimutatás áll rendelkezésünkre. Bonyolította a helyzetet, hogy a szegedi tanács 160 000 P-nek a főpénztárhoz történő 24 óra alatti befizetésére utasította a zsidó közösséget, mert a gettó létesítésével kapcsolatos költségekre a városnak nem volt fedezete. Ezzel még nem ért véget a vagyonelkobzás, mert a gettóba költözés napján (1944. május 31.) a lakás nagyobb ingó darabjait (bútorok, felszerelések, könyvtárak) az öreg zsinagógába, más részüket a kikeresztelkedettek gettóházába zsúfolták össze. Még a Rókus állómásról történt elszállításuk előtt is közvetlen gyűrűt, órát, töltőtollat, s pénzt szedtek el a bevagonírozásért felelős csendőrök. Volt olyan család, amelyet 10 000 P készpénztől fosztottak meg. Sokan úgy próbálták megmenteni családi ingóságaikat, hogy a majdani kiváltás reményében zálogházba menekítették azokat, ami annál is inkább szemet szúrhatott a hatalom helyi urainak, mert a zálogba adással történő pénzteremtésre nem voltak ráutalva a szegedi zsidók. Ezt a nézetet erősíti meg az elhelyezett vagyontárgyak tényleges értéke és az ellentételként folyósított összegek közötti nagy különbség, ami pl. Papp Róbert ügyvédtől letétbe átvett ingóságok 5 000 P piaci értékével szemben 2 000 P felszámolt árat jelentett. Két ok valószínűsíthető az irreálisan nagy eltéréssel kapcsolatban: 1. az egész zálogházi művelet a veszélyesebbé váló társadalmi környezet kiváltotta kényszerű, az anyagi helyzet által nem indokolható gazdasági mentő akcióként, 2. az alacsony szinten megállapított visszaváltási ár a viszonyok normális kerékvágásba terelődésének reményeként fogható fel.

Rangsorolt művészek

Az elszállított ingóságok leltárjegyzékük szerint az alábbi műfajokba soroltattak: iparművészet (gobelin, csipkegyűjtemény, művészi kivitelű szőnyegek), ritka sorozatokból álló kollekciók (érem-, bélyeg-, címergyűjtemény), személyes használati tárgyak (nerc-, szőrmebundák, porcelánkészletek), ékszerek, szobrok, rézkarcok, grafikai gyűjtemények, festmények. Utóbbi jelentőségét nemcsak az húzza alá, hogy a zsidó polgári lakás domináns kultúrjavait alkotta, hanem az is, hogy felhalmozásuk szempontja összetettebb indítékokból táplálkozott, mint az előbbi kategóriáké. A társadalmi kirekesztést elszenvedő túlélő szemtanuk egybehangzó állítása szerint az iparművészed tárgyak, műgonddal összeállított egyéb (pl. bélyeg) kellékek megvásárlásának oka a pénz és műgyújtói szenvedély értékmentő és -fenntartó szövetségében keresendő.

Más képet mutat a festmények osztályozása. Az 1942 regisztrált képet 4 fokozatba sorolták: első osztályúnak minősíttetett 29, másod osztályúnak 54, harmad osztályúnak 1206, negyed osztályúnak 658 kép. A felső kategóriába rangsorolt képek valóban a magyar képzőművészet csúcsát (Lotz, Csók, Vaszary, Mednyánszky, Rudnay, Bihari) jelentették, ám még ez a válogatás sem közelítette meg a háború előttről, illetve a 30-as évekből ismert műgyűjtők világszínvonalú összeállítását. Mindenesetre a festmények vázolt minőségi szerkezete kettős következtetésre enged: 1. a képzőművészed szakma által is elismert, kiemelkedő esztétikai fogékonyságé alkotók műveinek kis száma a thezaurálási céllal vásárolt képek kis forgalmáról tanúskodik, 2. az alacsonyabb kvalitású alkotások magas aránya az esztétikai belbecsben realizálható értékállandósághoz szükséges tőke hiányára utal. Egész egyszerűen arról volt szó, hogy a zsidó polgárok többsége nem volt abban az anyagi helyzetben, hogy kulturális igényeit és gazdasági számításait a magasabb, éppen ezért nehezebben megvásárolható minőségben ötvözze.

Felmerül azonban a kérdés, hogy a leltározást végző hatóság által harmad-, negyedrangúnak minősített festmények mennyire voltak alkalmasak kincsképzésre, illetve ezek alapján hogyan jellemezhetnénk a szegedi zsidó polgárság kulturális tájékozódását? Kiinduló mérlegelési szempontunkhoz további empirikus adalékokat szolgáltat a szerzők létszáma. Az 1942 műalkotás 598 szerzőtől származott, akik közül 397-nek ismerjük a nevét, míg 201 képíró neve ismeretlen maradt. Az egy-egy festőtől vásárolt átlagosan három kép, az alkotók széles köre miatt felvethette a tematikus parttalanság amatőr tájékozatlanságából eredő problémáit. Ha konkrétan megvizsgáljuk az egyes szerzők „képarányos” népszerűségét, és a festmények témájában megragadható polgári ízlésvilágot, kiderül hogy a műtárgy-besorolás elsődleges kritériuma alkotójuk elismertsége, s nem magának a műnek az esztétikai színvonala. De még ezt az elvet sem tudták konzekvensen érvényesíteni, mert akkor nem került volna a negyedrangú művészek közé Szőnyi István, Fényes Adolf, Gulácsy Lajos, Rippl-Rónai József, Magyar Manheimer Károly.

Ezek arra figyelmeztetnek, hogy a hatósági rangsor kialakított rendjének adott szempontja – az ismertség – mellett el kell végezni a listák konkrét, a helyi társadalmi közeghez viszonyított elemzését.

Ha feltételezzük, hogy a hírnév nem föltétlenül egyenesen arányos a mű belső esztétikai értékével, ha az alkotói népszerűség, illetve népszerűtlenség néha független a piktúra művészeti kvalitásaitól, akkor a Pénzügyi Igazgatóság klasszifikációját több ponton felül kell bírálnunk.

Kiszámítottuk a közel 400 szerző műveinek előfordulási gyakoriságát, amelyből kiderült, hogy a legalább 10 festménnyel szereplő festő összesen 30 volt. E 30 művész közül 21 tekinthető szegedi illetőségűnek (vagy azért, mert egész munkássága a városhoz kötődött, mint pl. Parobek Alajos, Joachim Ferenc, Nyilassy Sándor, Heller Ödön, vagy azért, mert művészeti tevékenységük időleges színhelye Szeged volt, mint pl. Kacziány Ödön, Zombory Lajos, Herman Lipót). A helyi mesterektől származó képzőművészeti alkotások magas aránya visszavezethető a lakberendezéssel kapcsolatos kultúrjavak iránt megnövekedett polgári keresletre, a vagyonosodás feltételeinek kedvezőtlen irányú megváltozására.

Felmerülhet a kérdés ezek után, hogy a listákon szereplő családok tekinthetők-e hagyományos értelemben vett műgyűjtőknek. Még a jelentősebb kollekcióval rendelkező személyek (Déry Ernő, Kárász Józsefné, Winkler Hugóné, Beregi Béla, Dettre János) is hivatalos kimutatás szerint harmad-, negyed osztályú képekkel rendelkeztek. A korábbi minőségi válogatással szemben valóságos tömegjelenséggé változott a képvásárlás, elsősorban a zsidó polgárságon belül. Nem tudni még, hogy okként vagy következményként kezeljük a szerzeményekben tükröződő megerősödött regionális érdeklődést. Tény azonban, hogy a polgári kereslet tematikus kötődése részleges magyarázattal szolgálhat az alföldi és helyi mesterek túlfoglalkoztatására.

Ez a speciális kulturális igény, miközben egzisztenciális fogódzót kínált pár tucat tehetséges embernek, nem tévesztette szem elől a valódi művészetet. Ugyanis a megszaporodott képvásárlás nemcsak azzal volt összefüggésben, hogy anyagilag kevésbé tehetős zsidó családok ragaszkodtak a festménynek mint lakberendezési tárgynak a felhalmozásához, hanem azzal is, hogy bekövetkezett a tényleges képzőművészeti értékek piaci túlkínálata, ami a piac szabályai szerint kereslet-kínálat függvényében alakította árait.

Szegeden ez azt jelentette, hogy a helyi műgyűjtés fellendülése szorosan kapcsolódott a Nyilassy Sándor, Károlyi Lajos és Heller Ödön által megteremtett modem, népi témájú alföldi piktúra törekvéseihez. Ez a művészeti irányzat fejeződött ki majd Parobek Alajos, Joachim Ferenc, Dinnyés Ferenc, Hódi Géza és Papp Gábor alkotásaiban. Nevezett művészek közül Parobeknek 173, Joachimnak 113, Dinnyésnek 78, Hódinak 62, Pappnak 34 festménye szerepelt a listákon, s e számok alapján – a már fentebb megnevezettek mellett őket tekinthetjük a szegedi zsidóság első számú művészeti célpontjainak.

Nagy kérdés azonban, hogy ez a művészeti produktum milyen helyet foglalt el a magyar művészettörténetben? Szakértő történészek, műbarátok véleményére hagyatkozhatunk ez ügyben, akik az alföldi festészet szegedi sajátosságának azt tartották, hogy a népművészet formakincsének és motívumainak felhasználása nélkülözte a magyaros törekvéseket. A zsidók polgári eszményeivel jól megfértek Tápé, Alsóváros napsütötte utcaképei, a tiszai halászélet jelenetei, mert a történeti-népi hagyományokkal bennük megnyilatkozó azonosulási hajlam az esztétika eszközeivel hitelesítette az együvé tartozás gondolatát.

Nem kétséges, hogy a falusi idill, az ódon Szeged cívishangulata tudatos témaválasztás volt, a lokális érzület, a társadalmi beilleszkedés és polgári konszolidáció tárgyi közvetítése, s mint ilyen egyik kiváltó oka a megugrott képvásárlásnak.

A művészek jó harmadáról hosszas nyomozás után sem tudtunk semmi érdemlegeset megállapítani; valószínű azon ismeretlen festők közé tartoztak, akik alkalomszerűen vagy nem hivatásos művészként dolgoztak. Mutatja ezt, hogy bár számosán voltak, műveik forgalmi értékét alacsonyra taksálták, egy-két képnél többet egyikőjüknek sem sikerült eladni. A műveiket felvásárló zsidó lakosokat semmiképp nem tekinthetjük műgyűjtőknek, még csak racionális képvásárlónak sem, mert e naiv munkák megszerzésénél kizárólag a lakáskultúra szempontjai döntöttek a művészi színvonal rovására, s ugyanakkor nem voltak annyira olcsók. Tendenciaként jelölhető meg az az összefüggés, mely a tulajdonos társadalmi állása és a vásárolt kép műbecse között fennállt. Nem tarthatjuk véletlennek, hogy pl. a kárpitos, fényképész, ötvös foglalkozású zsidó polgárok lakásában több volt az ilyen névtelen szerzőktől való alkotás, mint egyebütt.

A giccsmester nem kell

Csak a lefoglalt műtárgyjegyzékek alapján összegzésképp azt állapíthatjuk meg, hogy az európai remekek és híres magyar mesterek munkáinak befektetési és műélvezeti célú felhalmozása a két háború között visszaszorult. Ezzel együtt megszűnt a művészetpártolás hagyományos módjainak társadalmi rangja. A jómódú szegedi zsidó polgárok értettek ahhoz, hogy mi a jó kép. Eljutottak a valódi művészetig, ez azonban a korábbi akadálytalan kulturális horizonttágítás lehetőségeinek beszűkülése, illetve a zsidók hazafias irányba fordult szemlélete és nem utolsó sorban a kedvezőtlenebb anyagi helyzet miatt a művészi igényességgel megjelenített populáris értékek, népies témák vásárlás útján történő támogatását jelentette. Igaz, hogy Parobek Alajos már egy liter borért festett, Dinnyés Ferencet jószerivel csak Szegeden ismerték, mint ahogy az alföldi életképek iránti vonzódás kiváltotta kereslet juttatta munkához Joachim Ferencet, Nyilassy Sándort, Viski Károlyt. Ők valamennyien az asszimilált élethelyzet szülte sajátos művelődési igényeket elégítették ki, megfizethető minőséggel. Biztos lett volna néhány dúsgazdagnál pénz Benczúr, Rippl-Rónai vagy egy Kernstok-kép megvásárlására, de a tehetős családok (többek között a Holtzer, Wimmer, Kohn, Déry) tőkéiket élő vállalkozásba fektették, míg a festmények vásárlását egyszerűen a polgári jó modor, a finom ízlés tartozékának tekintették. Nem annyira tőkét menekítettek bele, mint inkább a lakóhely igényes, tárgyi kulturális környezetét teremtették meg. Természetesnek tűnt, hogy a fal tele legyen képekkel, méghozzá a város polgári közvéleménye által elvárt szellemiséget képviselő, divatos, de regionális vonatkozásban rangosnak tartott mesterek műveivel.

Dinnyés piktúrája jobb Iványi Grünwald Béláénál, Károlyi és Heller portréfestészete, Nyilassy és Dorogi lírikus parasztvilága Tornyaiék esztétikájánál, ám utóbbiak egy rangos és elismert művészközösséghez tartoztak, míg az egyénenként külön-külön nagy szakmai hozzáértéssel festő helyi mesterek megmaradtak szegedi jelenségnek. Mindazonáltal az ő munkásságuk a agyszámú megrendelés hatására sem hígult fel, sőt éppen ezért megakadályozta, hogy a polgárság műve­lődési eszményeiben a kulturális bóvli hódítson teret. A külföldön is ismert, egyébként remek kézügyességgel bíró giccsmester, Neogrády Antal a lista adatai szerint – mindössze három képet tudott a szegedi zsidóságnak eladni.

Meg kell még jegyeznünk, hogy a nívós festészet szegedi nagyjai saját élményanyaguk művészi megformázását néha belső hajlamaiktól eltérő’kívánságoknak tett engedmények révén adhatták el. Ez a különleges városi igény a portrékészítés iránt megmutatkozó erős érdeklődésben fejeződött ki. Valamit magára adó szegedi zsidó polgár egy íratlan társadalmi kódex szabályaitól vezetve belső késztetést érzett a család tagjainak művészi ábrázoltatására. Különösen Kacziány Ödön volt a város előkelő zsidó-keresztény családainak monopolhelyzetű portréfestője. De megemlíthetjük biás Györgyöt és Balogh Margitot, akik közül az előbbi inkább a kivételesen gazdag családok „szállítója”, utóbbi pedig a szegedi közéleti hírességek megörökítője volt.

Fejtegetéseink végén még egyszer utalunk mondanivalónk forrástani korlátaira, hogy ti. a levont következtetések alapvetően a zár alá vett zsidó műkincsek tanulságain alapulnak, amelyek mégoly brutális eltulajdonítás esetén nem jelenthették a szegedi zsidóság teljes vagyonát. Művészettörténeti kitekintések és az örökösök beszámolói azonban alátámasztották, hogy a lajstromokban nem szereplő, éppen ezért vizsgálati körünkön kívül eső vagyontárgyak, műkincsek elemzési tapasztalatai nem változtatnának a szegedi zsidó polgárság kulturális tájékozódásáról és annak társadalmi indítékairól itt fölvázolt lényegén.

* Előadás a „Zsidó szellemi élet Magyarországon a két világháború között” címmel rendezett tudományos konferencián, 1992. április 7én, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Tanári Klubjában. Rövidített változat.

 

Címkék:1992-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Szilágyi Dénes, Tábor Béla, Pap Károly: három zsidó önkép a vészkorszak küszöbén

Nem téved nagyot a holocaust előtti évtizedre tekintő szaktörténeti elemzés és nyomában a történeti köztudat, midőn a magyarországi zsidóság öngyilkos...

A medzsibozsi sohét fia

A második világháború kitörése után Spira Izrael rabbi Isztrikből Lembergbe költözött. Lemberg akkoriban szovjet megszállás alatt állt. A szovjet gyakorlatnak...

Close