Szombat előfizetés 2017

A szabadító május közeledett

Írta: Vadász Ferenc - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Emlékszel?

Már Breslau, a mai Wroclaw körül folytak a harcok. A túlnyomó többségükben csontvázzá éheztetett emberek, ha volt még annyi erejük, hogy felemeljék fejüket, éjszakánként látták a sorozatvetők éles fénycsóváit, amint csíkokra szabdalják a mennybolt sötét kárpitját. Alsó-Szilézia waldenburgi (Walbrzych) körzetében az Eulengebirge, a Bagoly-hegy mindig köddel borított völgyében lapult a tábor, titkos nevén KZ-lager II. Dörnhau. Az egykori szőnyeggyár, az „M. Kragen Co. Teppichfabrik” kétemeletes barakkszerű épületének deszkapriccsein a környékbeli erődítési munkákon agyonhajszolt testek hevertek, életenergiájuk utolsó maradékát fogyasztva.

Auschwitz gázkamrái és krematóriumai már nem működtek, a közeli tizenegy tábornak a Todt-szervezet számára értéktelen rabszolgaanyagát folyamatosan hozzánk szállították éhen halni. A ma Kolce névre hallgató lengyel falu szélén, a tömegsírokba négyezernél több névtelen sorstársunk csontváza zuhant egymásra hányt fahasábként. Csak a jugoszláviai költő, Debreczeni József Hideg krematórium című könyve (Újvidék, 1950) és a te néhány írásod emlékeztet rájuk.

Tizenöt éves voltam. Talán legfiatalabb a még életben maradt mintegy ezer halálraítélt között. Az utolsó szelektálást, amikor az SS elszállította a munkára végképp alkalmatlanokat és a táborban talált gyerekeket, úgy úsztam meg, hogy apám – az ötvenéves Pasternák Simon – féltő szeretete, értem való rettegése láttán néhány bátor jóbarát megszánt – köztük volt a Sátoraljaújhelyről odakerült, nálam pár évvel idősebb, s ma Sydneyben élő, Ausztrália-szerte jól ismert városépítő­ nagyvállalkozó, John Saunders – s szembenézve a veszéllyel, elrejtett arra az időre, míg a „halál angyalai” ott tartózkodtak.

Aki időt nyer, életet nyer. Éreztük, bármily nehéz lesz is kitartani, már csak hetek lehetnek hátra, a szabadítók ágyúi a közelben dörögtek. Hírét vettük, hogy a szomszédos táborokat kiürítették, a járóképes foglyokat elhajtották. Ha mi visszamaradunk és megérjük azt a napot, amikor az őrség elmenekül, ránk tör az újabb veszély, az eddigi nagyon kevés élelemhez sem juthatunk hozzá. Apám egyre lázasabb megszállottsággal emlegette otthonunkat, a tokaj-hegyaljai Tállyát, ahol családunk élt, elődeink gazdálkodtak, ahol az ő szőlészete mintagazdaságnak számított, ahol a pincéjéből kikerült borok hazai és külföldi kiállításokon elismerést szereztek termelőjüknek. – Túl kell élnünk – mondta apám, s letört egy darabot összeszáradt napi kenyérfejadagjából. – Ezt fejünk alatt őrizzük a még nehezebb időkre. Te is félreteszel minden nap egy darabkát, lehet, hogy ezzel mentjük meg életünket.

Közeledett pészach ünnepe. Egy nap Háftling-szállítmány érkezett a „hideg krematóriumba”. A jövevények többségének nem maradt jártányi ereje. Egyesek, a már csupán félerővel üzemelő konyhabarakk közelében, a földön csúszva-mászva kotorásztak, hogy a fagy felengedvén a régen kiszórt, fonnyadt, rothadó krumplihéjjal próbálják enyhíteni a mienknél is elviselhetetlenebb éhségüket.

Apám nem tudta nézni az egyik lengyel vergődését, nekiadta néhány maréknyi kőkeményre száradt kenyerét, az pedig megajándékozta őt egy imakönyv maradványával, amit valamilyen csoda folytán elhozott valaki valahonnan, ezer akadályon és halálon át Dörnhauig.

Kopogott a szemem az éhségtől, torkomat szorongatta a sírás. Odalett a fele kenyerünk.

– Szeretném, ha megértenél kisfiam – vigasztalt apám. – Ez – mutatott az imakönyvre – segít engem és majd másokat is az életben maradásban.

És azon az örökké felejthetetlen széder-estén – a húsvéti ünnep beköszöntekor – Pasternák Simonék priccséhez vonszolta magát a közelből mindenki, aki még mozogni tudott, s hallgatta Simi bácsi erőt adó imáját, a Hágádát, amely a szabadulásról beszélt.

Megéltük a szabadító májust, a háború utolsó napját, kilencedikét. Hazatértünk kifosztott otthonunkba. Túlélte a megpróbáltatásokat édesanyám és két nővérem is. Apámban friss erő támadt, alig telt el egy-két év és a szőlők megint bő áldást hoztak. Én folytattam, ahol abbahagytam, a gimnáziumot. Csak osztályelsőségemnek, érettségim eredményének köszönhetem, hogy ha nem is könnyen, de felvettek Budapesten az orvosi egyetemre.

Aztán újra kirekesztettek lettünk, kuláklistára került osztályidegenek. Megint elvettek tőlünk mindent. Tudsz róla, hogy mekkora erőfeszítésembe került, milyen vizsgaeredményeket kellett elérnem, hogy folytathassam és befejezhessem tanulmányaimat az egyetemen. Végül, egy ponton túl, már nem ment. El kellett hagynunk szülőföldünket. Gondokba őszült apám könnyezve vett örökre búcsút sok évtizedes munkájának, bánatainak, örömeinek, büszkeségeinek és megaláztatásainak színhelyétől, Tállyától. Együtt érkeztünk az Amerikai Egyesült Államokba. Itt élt megelégedetten, de viszontagságait sose feledve. Itt halt meg öt éve, kilencven éves korában.

Köszönöm, hogy akik a táborban megismertétek, nem felejtettétek el őt. Boldog vagyok, hogy születésnapomon Budapesten, barátaim körében lehettem, megszoríthattuk egymás kezét és együtt idézhettük fel a régi emlékeket.

Tollba mondta: Alfred Pasternak dr., M. D. Los Angeles

Lejegyezte: Vadász Ferenc

 

 

Címkék:1991-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Kavicsok a Duna-partról

Emlékek 1944 teléről Ha a budapesti utcák, terek, házak mesélni tudnának, olyan történeteket hallanánk, amelyek a legvakmerőbb írói fantáziát is...

L. M. és L. B.

EMLÉKEZÉS A múlt év októberében - fiataljai kezdeményezésére - a nyugat-németországi Allendorf városa találkozót rendezett az egykor itt működő (Buchenwaldhoz...

Close