Szombat előfizetés 2017

A Spirák története

Írta: Bacskai Sándor - Rovat: Archívum, Hagyomány, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

avagy egy galíciai rabbidinasztia Magyarországon

Spira Cvi Elimelech, a világ­hírű tudós és rabbi, aki a csa­ládfáját Dávid királyig vezette vissza, Galíciából, a San folyó melletti Dynowból jött Magyarországra. 1825-ben foglalta el a munkácsi rabbi­széket, s új hitközségében is azt a szel­lemet próbálta meghonosítani, amit lengyelországi mestereitől, a hasid világ­ban mindig tisztelt lizsenszki, rymanowi és lublini cádikoktól tanult. Három év múlva azonban visszatért Dynowba, ott is halt meg 1841-ben. Számos homoletikus és kabbalisztikus könyvet írt vagy fordított, a legismertebb, a „Bné Jiszoszchor”, a zsidó ünnepek történeti jelentőségével foglalkozik.

Három fia és egy veje Dynowban ma­radt, a negyedik fiú, az 1865-ben el­hunyt Rabbi Eleázár, a szintén galíciai Láncút főrabbija lett. Keményen és eredményesen küzdött korának asszi­milációs törekvései ellen, már őt is jel­lemezte az a harcos meg nem alkuvás, ami az utódokat.

Amikor meghalt, két fia Lancutban, egy harmadik Birczában élt; a negye­dik, az 1852-ben született Salamon, elő­ször Strzyzowban kapott rabbiállást. Ottani éveiről a „Bész Slajmaj” című könyv ír. 1877-ben meghívást kapott a Zemplén megyei Szropkó hitközségé­től, a rabbisági levélben ötszobás la­kást és heti huszonöt forint fizetést kí­náltak és felajánlották, hogy fiát dájenné, rabbihelyettessé választják, de a nagy tudós, pár heti sztropkói tartózko­dás után Strazyzowban maradt. Három év múlva, amikor Chájim Szófért Mun­kácsról meghívták a fiatal pesti ortodox hitközség élére, Spira Salamont vá­lasztották meg új főrabbinak. Ő vona­kodott, mérlegelt, a strzyzowiak is ma­rasztalták, sőt bizonyos Wolkowiczky gróf, a környék földesura személyesen kérte, hogy maradjon, s a főrabbi végül a munkácsiak ajánlatát is visszautasí­totta. Ám nem sokkal ezután, amikor Strzyzow új kántort keresett, a választá­suk egy volt zupás őrmesterre esett, akit a főrabbi nem tartott méltónak az állás betöltésére. Viszály keletkezett, aminek az lett a vége, hogy valaki be­törte a rabbiház ablakát. Az esetről tu­domást szerzett munkácsiak megismé­telték a meghívást, amit Spira Salamon 1882-ben immár el is fogadott. Tizen­egy évig állt a hitközség élén, s neki si­került az, ami a nagyapjának, jó ötven évvel korábban, nem: új haszid köz­pont jött létre a Kárpátalján, s az akko­riban öt-hatezer lélekszámú munkácsi zsidóság neve, részben tudós főrabbi­jának köszönhetően, a hagyományhűség szinonimája lett.

Rabbi Salamon 1893-ban hunyt el. Szíván 21-én. Előző éjjel megírta a vég­rendeletét, amelyben azt kérte, egysze­rűen, feltűnés és pompa nélkül temes­sék el. Koporsóját több ezren kísérték a temetőbe. Egyik fia, Rabbi Majse Lájb Strzyzowban élt; a rögtönözve összehívott közgyűlés a másik fiút. Rabbi Herselét még a halottas házban megválasztotta. Az új munkácsi főrab­bi, apja és a szenei cádik tanítványa, a talmudi és a kabbalisztikus tudományokban egyaránt jártas volt. Ez a tu­dásszint a haszidoknak elég is lett vol­na, de a kisebbségben lévő haladókat, akik úgy vélték, hogy önmagában min­dez még nem jelenti a műveltség leg­magasabb fokát, már nem elégítette ki. Küldöttséget menesztettek a Bereg megyei főispánhoz, s kérték, hogy semmi­sítse meg a „fanatikus, jött-ment cső­cselék által terrorizált” rabbiválasztás eredményét: legyen dájen, ha akar, in­tézze a rituális ügyeket, ahhoz nem kell magyarul tudnia és hazafinak lennie. A munkácsiak többsége azonban haszid rabbit akart látni a hitközség élén. A vá­ros zsidósága a további húsz évben még hithűbbé vált, létszámában meg­kétszereződött, imaházakat és új temp­lomot emelt, nagyhírű rabbiját zarándokok keresték fel. Spira Hersele, az országos iroda elnökségének tagjaként aktívan részt vett az ortodox közügyek­ben, s ő alapította a Szentföldön műkö­dő munkácsi kőiéit is. írt responzumokat és Zóhár-magyarázatokat, leghíre­sebb műve a „Darké Tesivo” c. kom­mentár, amelyről annak idején utcát neveztek el a munkácsi nagy zsinagóga mögött.

1913-ban halt meg, a Sátoros Ünnep második napján. Utóda egyetlen fia, az addig ros-bészdin, Spira Lázár (Chájim Eliézer) lett, aki 1872-ben Strzy­zowban született, és a szanci cádik nem kevésbé világhírű fiánál, Rabbi Jehézkel sinyevei rebbénél tanult. Har­mincéves korában írta főművét, a „Minchosz Eliézer” c. döntvénytárat, „Saáré Tajre” c. könyve szintén forrásmunka a zsidó vallásos irodalomban. Jártas volt a világi tudományokban is, állítólag nyolc nyelven beszélt. Anyai ágon is je­les ősök ivadéka volt; anyja a ropsici cádik dédunokája, úgy is halt meg, mint ahogy százötven évvel korábban a Baal Sem tanítványairól írták: amikor úgy érezte, hogy „eljöttek érte”, elmon­dott néhány imát, lehunyta a szemét és csendben elaludt.

Apja halála után Spira Lázár­hoz is tömegesen zarándo­koltak a magyarországi és külföldi haszidok, hogy gyó­gyulást, tanácsot, útbaigazítást kapja­nak tőle, de gyakran fölkeresték keresztények is. Házának, egy ódon, kas­télyszerű épületnek az alagsorában ha­talmas konyhát rendeztek be, ahol a nála megfordulók és a szegények szá­mára főztek. A hatalmas udvarban templom állt, kétszáz fős menza a jesivabóhereknek, irodák, tanácstermek, és egy különálló lakrész, ahol a lánya és a veje élt.

Ennek a talmudtudós főrabbinak és körülrajongott rebbének, ennek a mar­káns arcú és vasakaratú zsidó vezér­nek, konoksága és harcossága miatt, majdnem annyi ellenfele volt, mint amennyi barátja és csodálója. Talán él­hetett volna békében is, de neki viha­ros idők jutottak: az első világháború, a forradalmak és Trianon, az elszakadás, a magyarországi haszid hívek elveszté­se és a cseh demokráciában erősödő cionizmus; a modem idők. A palesztinai telepek építése ellen ugyanúgy har­colt, mint az ortodox világszervezet, az Agudász Jiszráél befolyása ellen. A ma­gyar rabbik által nemigen támogatott Agudát kiátkozta; a vallástalan ország­építőket szinte valamennyi beszédé­ben és interjújában elmarasztalta, s a Munkácson szerkesztett, cionista Dosz Jidise Folkszblatte ellensúlyozására Jidise Cájtung címmel hetilapot adott ki – előfordult, hogy egy szombati napon pisztollyal lövöldöztek templomában a cikkeken fölháborodó, héber gimná­ziumbeli fiatalok. Spira főrabbi nem is­merte el a pozsonyi irányítású és szék­helyű szlovenszkói ortodox irodát sem, ami hiába küzdött az önálló ruszinszkói központ felállításáért, melynek vezető­je ő lett volna, a tervét kevesen támo­gatták.

Anticionizmusától nem kevés­bé ismert a cári hadsereg offenzívái elől menekülő és balszerencséjükre Munká­cson letelepedő rabbik elleni harca sem. Haszidjai Jicchok Ejzik Weisszel, a szaploncai rebbével még vi­szonylag könnyen boldogultak: a világi ügyekben járatlan, szent életű embert, akit egy ízben „ismeretlen tettesek”, a mikve lámpáját leoltva, a medencébe is belökték, jesivájával együtt Nagyszőllősre száműzték.

A világháború kitörésekor Újfehértón, majd 1918-tól további három évig Munkácson élő belzi rebbe híveivel va­ló, verekedésekké és kölcsönös kiátkozássá fajuló viszály már jóval hosszabb ideig tartott – a tíz pontból álló békeszerződést, amely biztosította a belzvizsnici imaházhoz tartozók jogait, csak 1934 kora tavaszán kötötték meg.

Spira Lázár 1930-ban, a száztizenhét éves Eliézer Alfandri rabbi meghívásá­ra négyheti zarándokúira indult a Szentföldre – lehet, hogy csak száztize­nöt éves volt, a korát maga Alfandri sem tudta pontosan, csak abban volt biztos, hogy a Hászám Szófér halálhírét már felnőtt férfiként hallotta.

A gyermekeit túlélt aggastyán és Spi­ra rabbi kapcsolata valóságos legenda: már hosszú ideje leveleztek és kölcsö­nösen tisztelték egymást, de még soha nem találkoztak. A munkácsi főrabbi többször is jelezte, hogy szívesen meg látogatná Jeruzsálem szentjét. Ő mind­annyiszor türelemre intette, várjon még, majd szól, ha eljött az ideje, míg­nem egy péntek délután, pár perccel a szombat beállta előtt asztalához ült, s megírta nevezetes levelét: Jöjjön, jöj­jön örömben!” Spira főrabbi, mint egy fejedelem, kíséretével bevonult Jeru­zsálembe, előbb a Szentély falánál imádkozott, de utána rögtön Alfandrihoz ment, s attól kezdve, ha csak tehet­te, naponta fölkereste. A két Eliézer, a harcias haszid vezér és a már csak szel­lemileg friss agg, éjjelente, amikor a tisztelőktől, kíváncsiskodóktól és új­ságíróktól nyugtuk volt, órákat beszél­getett át. Amikor a visszautazás napján a munkácsi rabbi búcsúzni ment Alfandrihoz, a szentéletű ember megál­dotta őt, ivott egy kis tejet és azt mond­ta: „Nekem hosszú élet adatott, amely most véget ér.” Reszkető kezeivel meg­ simogatta a munkácsi rabbi szakállát, és kilehelte a lelkét. Spira Lázár a hosszú hajóút után Szíván hó 2-án, haj­nali fél háromkor érkezett meg Mun­kácsra – jegyezzük meg az időpontot! -, ahol az őt éljenző tömeget és a tisz­teletére megjelent rezesbandát leintet­te, magára zárta szobája ajtaját, és hangosan sóhajtozott.

Az Alfandri rabbi emlékére megtar­tott gyászév alatt feltűnően sokat bete­geskedett, s később is gyakran kény­szerült gyógykúrára. 1937-ben Buda­pesten kezelték, majd állapotának rosszabbodásával hazaszállították Mun­kácsra. Éjszakánként a zsidók százai imádkoztak apja és nagyapja sírjánál, s a hitközség elrendelte, hogy régi szo­kás szerint a város tizenkétezer zsidója ajándékozzon egy-egy napot életéből a főrabbijának. Felépüléséért Budapes­ten, Prágában, Krakkóban, Dynowban, Lizsenszkben és Nagykállóban folyama­tosan imádkoztak a cádikok sírjainál, és Jeruzsálemben is, a szent falnál. Ál­lapota javult, de az agyrák ellen nincs mit tenni: Szíván 2-án, hajnali három­kor – a Szentföldről való, hét évvel ko­rábbi visszatérésének órájában – el­hunyt. Kora délutáni temetésén húsze­zer hívő és több száz rabbi jelent meg, akaratának megfelelően gyászbeszédet nem tartottak, a „cádik” és a „gaon” szót, és kerülték; csupán a szaploncai és a mezőkászonyi rebbe mondott pár szót, és Lebovits, csapi főrabbi olvasta fel a kilenc évvel korábban megírt, s az­óta folyamatosan finomított végrende­letet, amit pár hét múlva plakátokra nyomtatva is megjelentettek. Egyszerű feliratú sírkövét a gyászhét után, két­ezer ember és húsz, környékbeli rabbi jelenlétében állították fel.

Röviddel a halála előtt azt mondta: „Valahol a Tiszán áll egy régi híd. Kicsit megviselte már az idő, de lehet rajta járni, s ha nehezen is, elbírja még a megrakott szekeret. A mérnökök elha­tározták, hogy új hidat építenek mellé. Szorgos munkások serege dolgozott a betonállványokon, tele hittel és ambíci­óval. Éjszaka, amikor pihentek, vörös lámpát tettek figyelmeztetésül a félig kész közepére, de jött egy ember, hogy kipróbálja az új hidat, ráhajtott a sze­kérrel, s mivel a híd még nem állt ké­szen, a Tiszába veszett. A zsidók új híd­ja még nem készült el, talán erős lesz, de ne járjunk még rajta! Itt a régi, ha el­nyűtt is, de járható. A zsidók útja: jó­nak lenni, lojálisnak a néphez, mely hazát adott nekik, a szombatot megtarta­ni, s várni a Messiást, aki lehet, hogy holnap, lehet, hogy száz évek múlva, de egyszer el fog jönni biztosan.”

A főrabbi első feleségétől, mivel te­herbe nem esett, elvált. Másodszor Safrin, komamói rebbe lányát vette el, a házasságából egy gyermeke született, Cháje Frime Rivke, akit a húszas évek végén eljegyzett a parczewi rabbi fia. Az esküvőt és az egyhetes lakodalmat 1933 márciusában tartották a rabbiház udvarán. A fiatal párt a bóherek biciklin kerekező raja, zsidó huszárok, rezes­bandáik és klezmerek kísérték az udvar­ban felállított sátorhoz. A díszvendégek, rebbék és főrabbik mellett tízezer embert láttak vendégül a lakodalmi hét minden napján. A világra szóló lakoda­lomról az újságírók serege, valamint a német Ufa és az amerikai Fox filmgyár is tudósított.

A vőt, az 1914-es születésű Rabbi Báruch Rabnowitzot, 1937-ben egy­hangúlag választották meg apósa utód­jául, már a nagy temetés estéjén fölke­resték kvitlijeikkel a haszidok, új rebbének ismerve el. Rabinowits főrabbi, a tanult, huszonéves ifjú – akinek arca és alakja Roman Vishniac Vanished World című fotóalbumában többször is föltűnik – a béke megőrzését és a jesiva fejlesztését tekintette fő feladatá­nak. Háza kertjében huszonöt méter hosszú sátrat építtetett, ahol a kétszáz­ötven növendék tavasszal és nyáron a friss levegőn tanulhatott. Javította a bó­herek élelmezését, és a tanintézet tá­mogatására létrehozott egy misnajesz egyesületet. Azonban amikor a Felvi­dékkel együtt a Kárpátalja is visszatért Magyarországhoz, s az itteni haszidok végre vízum nélkül, szabadon mehet­tek volna ottani főrebbéjükhöz, a Lublini nagyhercegség területén született, és Munkácsra költözése óta csehszlo­vák papírokkal is rendelkező Rabino­wits rabbi nem kapta meg a magyar állampolgárságot. 1941-ben kitelepítet­ték, Jagolnicében élt, ahol a nagyapja valaha rabbi volt. Sorsa a megszállt Lengyelországban első látásra nem tűnt biztatónak, pedig csakis így menekülhetett meg attól, hogy a húszezer magyarországi „hontalan”-hoz hasonló­an őt is a kamenec-podolszki transz­portba rakják. Később, nagy küzdel­mek és még nagyobb lefizetések árán újra beengedték Magyarországra, de Munkácsra már nem mehetett vissza. Budapesten élt, különböző helyeken, például egy öregotthonban húzta meg magát. Bár saját hitközsége gyakorlati­lag már nem volt, maradt annyi tekinté­lye, hogy beválasszák az Orthodox Iro­da rabbi-bizottságába. Különösen a val­lásos ifjúság nevelése terén és a jesivabóherek érdekében dolgozott sokat. Gyakran prédikált a Kazinczy utcai fő­templomban, de másutt is elmondta, mit látott letarolt szülőföldjén. Szinte könyörgött a zsidóknak, hogy menekül­jenek, amíg lehet, vagy ha már nem akarják itt hagyni szeretett hazájukat, legalább fegyverezzék fel magukat. Majdhogynem kinevették.

1944. február 23-án, egy szerdai na­pon, amikor a belzi és a geri rebbét már rég kiszöktették Európából, felesé­gével és négy kisfiával ő is vonatra ült, és kivándorolt a Szentföldre. Vágya, hogy Munkácsra még visszatér, álom maradt. Hamar megözvegyült, és a gyá­szidő leteltével, sok haszid megdöbbe­nésére, korábbi házvezetőnőjüket vet­te el. Néhány évi palesztinai tartózko­dás után megválasztották Sao Paulóba. 1962-ben visszament Izraelbe, a Tel-Aviv melletti Hokonban lett főrabbi, emellett a tanult, művelt férfi egyetem­re járt, filozófiából doktorált, és idővel a cionizmussal is megbarátkozott. A fő­ként Brooklynban letelepedett munká­csi hívek és tanítványok úgy érezték, el­távolodott Munkács szellemétől, s a ha­szid fogalmak szerint modem rabbi ugyancsak régóta nem nevezi már ma­gát munkácsi rebbének. Eljött Holonból is, ma Petah Tikván él, a feleségé­vel közösen tervezett lakásban.

Azt lehetne hinni, hogy a történetnek vége, de nem: legidősebb fia, a még Munkácson született, Boro Parkban élő Majse Lájb Rabilnowitz néhány éve fölvette az apja által levetett „munka­cser rebbe” címet, s mégis megvalósult a nagyapa, Spira Lázár munkácsi főrab­bi végrendeletének utolsó pontja: „Ne száradjon ki a forrás és ne fonnyadjon el a fa.”

*

Az íráshoz az erdélyi Népünk, illetve a budapesti Zsidó Híradó és Orth. Zsidó Újság több cikkét is fölhasználtam.

Címkék:1997-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ávrahám bár Jákov XVII. századi térképe

Az 1695-ben megjelent Amsz­terdami Haggádához egy ki­hajtható térkép is tartozik, amely az Egyiptomból való kivonulást, a sivatagi vándorlás útvo­nalát és...

Hírek

A FILHARMONIKUSOK JUBILEUMA Tel-Avivban Zubin Mehta főzene­igazgató vezényelte a megalakulásuk 60 éves évfordulóját ünneplő Izraeli fil­harmonikusok Zenekarának gálaestjét. Annak idején...

Close