Szombat előfizetés 2017

„A sakk nekem Magyarországhoz kötődik”

Írta: Archívum - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A sakk nekem Magyarországhoz kötődik”

Az Izraelben élő Polgár Zsófiával beszélget Shiri Zsuzsa*

A sakkvilág különösen macsó?

Abszolút. Eleve külön versenyek vannak nőknek és férfiaknak. Én már ezt sem értem. Amikor az apu még ré­gen föltette a kérdést, hogy ez tulaj­donképpen miért is van így, még a kérdést sem értették.

Esetleg az is belejátszik, hogy sok pénzt lehet keresni a sakkal, a lányoknak meg minek a sok pénz?

A sakkban nincs sok pénz. A világ első húsz sakkozója normálisan meg tud élni, bár nekik sem lesz nyugdíjuk, hiszen ez a szakma szabadúszó. A szá­zadiknak már nagyon meg kell dol­goznia a pénzért, tanítania is kell. Ma­ga a sakk több ezer éves játék, és vala­hogy úgy lehetett, hogy az asszony a konyhában, a férfiak pedig egymással sakkoztak a szobában.

Hogyan kezdődött, hogy ti még­is ebbe a fába vágtátok a fejszéte­ket?

– A Zsuzsival kezdődött a dolog. Amikor elkezdett férfiversenyeken sakkozni, akkor még szinte nem volt ilyen. Ma már lányok aránya 10-20 százalékot tesz ki, jobban előfordul­nak a nagyobb versenyeken. A lá­nyok, még ha gyerekkorukban nagyon is jók, tizenéves kortól, amikor el­kezdődik a fiúzás, majd a férjhezmenetel, a gyerekek, háttérbe szorulnak. Nagyon nehéz tovább csinálni, még akkor is, ha valaki nagyon akarja. A Judit most ezt próbálja, egy éve meg­született Olivér nevű kisfia, és vissza­tért a sakkhoz. Ám ez iszonyú nagy erőfeszítést igényel, verseny előtt nyolc-tíz óra edzést. Most is egy hóna­pig tartott a nyolcfős világbajnokság Argentínában, nem könnyű részt ven­ni rajta, folyamatosan koncentrálni anyukaként.

Hogy éreztétek magatokat eb­ben a férfivilágban?

Kuriózumnak számítottunk. Min­dig tudtuk, hogy nem érünk keveseb­bet, és ha valaki másképp gondolja, mutassa meg a táblán. Szemtől szem­be nem nagyon voltak megjegyzések, de eleve zavaró volt a hitetlenkedés. Nem értették, miért akarjuk megmu­tatni a férfiaknak, azt mondták, hogy játsszunk csak a női versenyeken, és onnan hozzunk dicsőséget a hazának. Nagyon nehezen vette be a sakkszö­vetség, amikor a Zsuzsi elkezdte a fér­fiaknál a versenyzést. Egyébként a lá­nyok kezébe inkább a babákat nyom­ják, a fiúk kezébe meg inkább sakkfi­gurákat.

Nálatok miért volt ez másképp?

– Egy véletlennel indult. A Zsuzsi háromévesen már szerette a számokat, egy fiókban sakkfigurákat talált, és megkérdezte anyukámat, hogy mi ez. Ő azt válaszolta, hogy nem nagyon ért hozzá, de majd apa hazajön és elma­gyarázza. Így kezdett el sakkozni, mert megtetszettek neki a figurák. Na­gyon mozgékony kislány volt, és az anyunak áldás volt, hogy végre leül a gyerek és nem kell rohangálni utána. Én és Judit már azt láttuk, hogy Zsuzsi állandóan sakkozik. Öt és fél év van köztünk, s tízévesen már női mester volt. Mi, kistesók, utánozni akartuk a nagyot, állandóan be akartunk menni, hogy megzavarjuk az edzéseket. Akkoriban 60 négyzetméteres lakásban laktunk, ő pedig a külön szobában, zárt ajtók mögött edzett, mi meg állan­dóan leskelődtünk utána.

A papáddal edzett?

Öt-hat éves korunkra azért az aput már elvertük. Ő jó amatőr szinten ját­szik, és nagyon büszke volt ránk. Az­tán az MTK-ban kezdtünk el sakkoz­ni. Sokáig minden versenyen mi vol­tunk a legfiatalabbak. A tizenegy éven alattiak országos bajnokságát Zsuzsi ötévesen nyerte meg, én pedig hétéve­sen. Fiatalabbak voltunk, mint a mezőny.

Melyik sakkeredményedre vagy a legbüszkébb?

Szakmailag az 1989-es római ver­senyre. Akkor tizennégy éves voltam, és megnyertem egy nemzetközi ver­senyt, 9-ből 8 és _ ponttal. Ez a telje­sítmény akkoriban abszolút rekord volt, a világbajnokokat is beleértve nyílt versenyen ilyen eredményt még nem értek el. A legnagyobb hírnevet meg a szponzorokat viszont főleg az 1988-as olimpia hozta nekünk. Szalonikiben mi hárman, a „Polgária” – a Mádl Ildikóval kibővült tinicsapat – megnyertük Magyarországnak az olimpiát. Az átlagéletkorunk 16 év volt. Előttünk a szovjetek uralták a női sakkot, de mi megvertük őket. Akko­riban, a szöuli olimpia érmei mellett, 13. olimpiai aranyérmesekként ünne­peltek bennünket.

Miért indultatok el egy női ver­senyen?

Mert meg akartuk nyerni.

Miért éppen Judit lett a legna­gyobb sakkozó közületek?

Egyrészt ő már beleszületett egy sakkozó családba, a Zsuzsi nekünk már szakmailag is sokat segített, hi­szen amikor mi sakkozni kezdtünk, ő már mester volt. Másrészt, addigra az apu is rengeteget tanult az edzésekről, és akkor már számítógépek is voltak. Nagyon szegények voltunk, amikor az egész história elkezdődött. Zsíros ke­nyéren éltünk, hogy az edzőket kifi­zessük. Az apu a tanári fizetésével éj­jel nappal dolgozott, és a saját zse­béből teremtett elő mindent. Az olim­pia megnyerése után sokkal jobb anyagi feltételek közé kerültünk, híre­sek lettünk. Pesten, a 13. kerületben egy vizes falú lakásba születtünk, ám hatalmas kertünk meg cseresznyefánk is volt. Hatéves koromban, egészség- ügyi okokból elköltöztünk a Szigony utcába, amely elég rossz hírű környék volt.

Hogyan zajlott a gyerekkoro­tok?

Mi nem jártunk iskolába, először itt, Izraelben kerültem egy főiskolára. Ám minden évben mindenből levizs­gáztunk, és mást is olvastunk, nem csak a sakkszakirodalmat. Hárman na­gyon közel voltunk egymáshoz, és a sakkon keresztül lettek barátaink. In­diába, Ausztráliába vagy bárhová me­gyek, mindenütt van valaki, akit fel tudok hívni. Kicsit más volt a gyerekkorunk, mint egy „normális” gyereknek. Azt hiszem, nem lettünk koravé­nek, bár sokszor ezzel a váddal illettek minket.

Hogyan tolerálta a magyar ál­lam a „különcségeteket”?

Az aput majdnem bezárták az őrültek házába. Akkor még nem volt olyan, hogy valaki sport vagy akármi­lyen kiemelkedő teljesítményért cse­rébe másképp, vagy esetleg otthon ta­nuljon. Azt mondták, hogy ezek nem tudják rendesen felnevelni a gyerekei­ket, hát berakjuk őket állami gondo­zásba, a szülőket pedig zárt osztályra. Nagy vizsgálatok zajlottak az ügyünk­ben, nagyon nem nézték jó szemmel a nevelésünket. A szocialista iskolarendszer az egyenlőséget tartotta szem előtt, ha valaki egy kicsit jobb vagy rosszabb volt az átlagnál, nem fogad­ták el.

Hogyan hatott rád a sakk feszí­tett világa, az állandó teljesítmény­kényszer?

Én lazábban vettem. Judit nagyon- nagyon nyerni akar, rendkívül ambici­ózus. Amennyire melegszívű a ma­gánéletben, annyira kemény a sakk­ban és az üzleti életben. Bennem ez nem annyira volt meg, én inkább művészlélek vagyok. Az edzéseket sem csináltam mindig teljes erőbedobás­sal. Egyáltalán nem bánom, jól meg­vagyok így is magammal.

A férjed is sakkozó, szoktatok itthon „meccsezni”?

Ő jobb sakkozó nálam, izraeli baj­nok volt, és ő is részt vett az olimpián, amikor az izraeli csapat a negyedik lett. Egymással már nagyon ritkán ját­szunk, de éppen tegnap sakkozgattunk, mert nagyon szeretnénk, ha fi­unk, Alon megtanulna játszani. Nem azért, hogy sakkbajnok legyen, csak mert egy jó játék, rengeteg mindent fejleszt a gyerekkorban. A sakk hozott össze a férjemmel, és tíz éve élek itt, Izraelben.

Izrael jó hely a sakk szempont­jából?

– Átlagértékszámban Izrael nagyon magas helyet foglal el, és egyszer ne­gyedikek is voltak az olimpián, de a megbecsülést illetően, a többi sport­hoz hasonlóan, elég rossz a helyzet. Semmilyen anyagi támogatás nincsen, csak a focit meg a kosárlabdát támo­gatják valamennyire. Nagyon nehéz innen elmenni versenyekre, mert messze vagyunk.

Gondoltál arra, hogy izraeli szí­nekben versenyezz?

Valójában nem, mert egyrészt más dolgokkal akartam foglalkozni, mást akartam tanulni, másrészt ha már ját­szom, akkor magyar színekben, mert a sakk nekem Magyarországhoz kötődik.

Ért-e kulturális sokk Izraelben?

Mi a peresztrojka előtt is hatágú csillaggal a nyakunkban játszottunk a versenyeken, és vállaltuk a zsidósá­gunkat. De itt sem ettől, sem attól, hogy a németek kiirtották a családot, nem voltam eléggé zsidó. Szörnyű hercehurcák voltak az ortodox rabbinátuson, az esküvőnk kapcsán. Fel­foghatatlan volt számomra, hogy ed­dig a családomnak csak kára volt a zsidóságból, és most bizonygatnom kellett.

Itt Izraelben mivel foglalkozol?

Eleinte folytattam a sakkot, aztán, amikor az ország északi részén lak­tunk, elkezdtem képzőművészetet ta­nulni egy főiskolán, festészetet, szobrászatot és fényképészetet, ott tanul­tam meg héberül is. Amikor ideköl­töztünk Tel-Aviv mellé, grafikát ta­nultam, mert arra gondoltam, nem árt, ha valamiből meg is tudok élni. 1999-től „igazi állásom” is volt, a Kasparovchess.com nevű honlap, mely ak­koriban a legjobb sakkszájt volt. Ám sajnos csődbe jutott. Ezután belsőépí­tészetet tanultam egy főiskolán. Dip­lomát szereztem, de gyakorlatot még nem sikerült szereznem, jöttek a gye­rekek, és még nem tudtam elhelyez­kedni építészként. Most, amíg picik a gyerekek, karikatúrákkal, festészettel foglalkozom itthon, de hivatalos állá­som nincsen, a férjem orvosi fizeté­séből élünk.

Nem nehéz így, hogy hárman háromfelé szakadtatok a New York-Tel Aviv-Budapest tenge­lyen?

– Nemcsak nehéz, hanem szörnyű. Ha egyvalami hiányzik az életemből, akkor az a családom.

* A www.tusarok.org-on megjelent szöveg rövidített, szerkesztett változata.

Címkék:2005-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Antiszemitizmus.hu

antiszemitizmus.hu Magyar Nemzet, 2005. november 11. Jack Corn a lapszemlében a szovjet csapatok által a Baltikumban elköve­tett bűnök számonkéréséről ír,...

Az Engesztelőnap

Karl Abraham Az Engesztelő­nap Megjegyzések Reik Vallás­pszichológiai problémák című munkájához1 (Második rész) Az Engesztelőnap az Ödipusz-komplexus ismertetőjegyeit viseli ma­gán. Reik...

Close