A rabbi lányának esete a szerelmesregényekkel
(Pearl Abraham: A rabbi lánya, Ulpius-Ház Könyvkiadó, 2002, 1780 Ft Fordította: Szűr-Szabó Katalin. Eredeti cím: The Romance Reader. Eredeti megjelenés: Putnam’s Sons, 1995.)
Ez az a zsidó regény, amire régóta vártunk! A hagyományos zsidó közösség mindennapi életéről tudósít, minden ízében hitelesen, őszintén, megrázóan. Ráadásul A rabbi lánya „női elbeszélés”: egy haszid család életét a legnagyobb lány, Rachel nézőpontjából ismerjük meg a történetet az ő hangján halljuk.
A regényben szerepel egy epizód, amikor a rabbi autójával Brookiynba viszi a családját kirándulni. Az apja gyatra vezetési stílusa miatt aggódó Rachel éberen figyel, nehogy baj történjen, főként, amikor „antiszemitákkal” találkoznak az autópályán: ezek a „gojok” ugyanis döbbenten bámulnak, amikor a kalapos-pajeszos haszidot és családját autózni látják. (Hasonló élményem van a gyakorló sípályáról, ahol jól elvágódtam, amikor a sífutók között felbukkanó, hosszú fekete kabátos ortodox anyát és számos gyerekét figyeltem nagy érdeklődéssel, ahelyett, hogy a saját lábam elé néztem volna…) Hogy miért bámészkodunk belefeledkezetten mi – gojok és szekularizált zsidók egyaránt -, amikor pajeszos-kalapos-parókás családokkal keresztez az utunk? Mert annyira nincs elképzelésünk, hogy milyen emberek lehetnek és hogyan élnek, mintha valamiféle ufókkal sodort volna össze a sors…
Nos, A rabbi lányából megtudunk sok mindent. Ledől például a „harmonikusan boldog” zsidó család mítosza. A feleségé, aki mindenkor felnéz – szerelmetesen is – a férjére; a családanyáé, aki csakis a gyerekeinek él, és tökéletesen elégedett, ha életét a szülés szoptatás-pelenkázás tölti ki. Az elbeszélő Rachel apját kedves fantasztának mutatja be, aki melegszívű és némileg még rugalmas is, ha kell, aki ugyanakkor saját nagyra törő, az élettől elszakadt vágyálmait kergeti ahelyett, hogy rendes pénzkereset után nézne, és a megfelelő szinten tartaná el számos gyerekét. Az anya kevesebb megértéssel és együttérzéssel ábrázolt, ám sokkal aprólékosabban megfigyelt és kidolgozott figura: hol családi despota, aki élvezi, hogy legalább a saját háza táján parancsolgathat; hol hisztériás házisárkány, aki a férjét nyúzza tehetetlenségében, mert tökéletesen elege van a rá kimért élet monotóniájából és reménytelenségéből; máskor a közösségi értékeket és a családi elvárásokat kérlelhetetlenül a lányára kényszerítő szülő; végül maga is némileg emancipálódni vágyódó nővé alakul, aki boldogan jár el a négy fal közül, a hét gyerek mellől, hogy részmunkaidőben dolgozzon és saját pénzből költekezhessen.
Ebben a családi fészekben nő fel Rachel és hat kisebb testvére. Rachel nemcsak eszes, de kemény akaratú kamasz: tizenkét éves korától következetesen tágítja a neki megszabott határokat. Kezdődik a szenvedélyes regényolvasással, ami egyáltalán nem tartozhat egy haszid kislány elfogadható foglalatosságai közé. folytatódik a ruhacsatával – mint a legtöbb csitri esetében, ám itt a tét nagyobb. Rachel rondának tartja a vidéki vallásos lányok öltözködését; úgy szeretne kinézni, mint kedvenc puhafedelű, szerelmes regényeinek a csábos hősnői. A haszidok normái szerint azonban már egy nem varrásos, pláne átlátszó harisnya is maga a bűn, mert a „kurvaság jele”, és rontja a leányzó férjhez adási esélyeit. A ruha persze nem egyszerűen ízlés kérdése: a tizenéves hősnő a saját vágyaihoz képest az egész haszid életformát fojtogatóan szűkre szabottnak érzi. Rachel azonban nem megalkuvó fajta, nemcsak a helyi közkönyvtárba próbál beiratkozni, de kitalálja, hogy húgával úszótanfolyamot végez, és nyáron úszómesterként fog pénzt keresni. Még el is tarthatná magát, mint szakképzett oktató és vízi mentő… Anyját és a szomszédokat mindebben nemcsak az önállósági törekvések botránkoztatják meg: hogy vetkőzhet fürdőruhára egy rendes, haszid lány? A konfliktustömeg természetesen a férjhez menés kérdésében csúcsosodik ki. A szülők számára tisztesség és dicsőség dolga a jó parti, Rachel viszont szíve szerint inkább egyedül maradna. (Már tizenkét évesen is így gondolkodik: „Nem tudom, hogy akarok-e családot. Inkább a boltba járnék, és szendvicset vásárolnék… nem akarok főzni. Azt sem tudok, akarok-e gyerekeket az ember csak így maradhat csinos, miután férjhez ment”.) Végül mégis beadja a derekát, de csakis azért, mert rájön: férjes asszonyként valamivel nagyobb szabadságot élvezhet a saját házában, mint gyerekként a szüleinek alárendelve. Hamarosan azonban azt is eldönti, hogy a válás lesz számára az az út, amelyen eljut a saját, önálló életéhez.
Pearl Abraham nemcsak érdekes történetet választott, de jól is ír. Nem magyarázkodik, nem védelmez vagy támad ideológiákat – egyszerűen megmarad a mindennapok történetébe tartozó kis tényéknél. Ezért elbeszélése sokkal hatásosabb, mint például Chaim Potoké, mert igazán felkavaró és elgondolkodtató. Potok regényeinek is sokat köszönhetünk, hiszen ő nyitotta meg először az olvasó előtt a haszid intézmények és otthonok falait, ám történetei is, figurái is absztrakciók maradnak. Potoknak nincs igazán érzéke se a szereplői beszéltetéséhez (mintha mindegyik ugyanannál a retorika tanárnál tanulta volna a „beszélgetés” művészetét!), se a figurái megteremtéséhez – megelégszik a felrajzolt skiccel, és azt tölti meg nézetekkel, ideológiákkal. (Szegény nőalakoknak még ennyi figyelmet se szentel: az ő ábrázolásukkor Potok csupán a funkcionális szerepeikre szorítkozik: anyák, feleségek vagy menyasszonyok.) A fiatal írónő, Pearl Abraham ezzel szemben a hangulatokra, érzésekre is figyel, ezek pedig mi egyébbel ábrázolhatok, ha nem a jól megfigyelt, apró részletekkel? Nézzünk példaként egy apróságot: „Tom (a rabbi házát építő férfi – P.K.) sortban volt, és borsódzott a bőröm, amikor a hideg szél fújta lábán a fekete szőröket. Rám mosolygott, én visszamosolyogtam”. Hasonlóképpen vonzónak látja egy másik férfi, az uszodatulajdonos szőrös férfiujjait. Kulcskérdés lesz számára ugyanakkor, hogy saját szőrétől minél előbb megszabaduljon: „Senki sem akar hónaljszőrhöz érni, amikor hónaljánál fogva visszük a fuldoklót. (A mentőtanfolyamról van szó – P.K) Még a sajátomhoz se akarok érni. Tudtam a szőrtelen hónaljról, és tetszett is ilyen simán és szőrtelenül, de meg sem fordult a fejemben, hogy eltávolítsam magamnak. Különös érzés, hogy tudunk valamit, de egy bizonyos pillanatig mégsem vagyunk benne biztosak. Aztán sürgőssé válik”. Nem tudom, hány (női) regényben vált már izgalmas jelenetté, ahogy két csitri lány, titokban szőrteleníti egymás hónalját a fürdőszobában. Zsidó történetekben biztosan nem túl gyakori a téma. Itt ül, funkciója van; átérezzük: ez már 8-as erősségű lázadás a tízes skálán.
A főszereplő és egyben narrátor Rachel nem ismer tabutémát vagy szégyenkezést: nyíltan beszél erotikus élményeiről is. Elmeséli, hogy tizenhárom éves koruk táján hogyan simogatták egymást barátnőjével; hogy mennyire izgatja a kérdés, de nem tudja elképzelni, hogy szülei mit csinálhatnak együtt az ágyban; hogy miként sóvárog – teljesen tárgyatlanul – egy-egy idegen pillantása vagy érintése után. Aztán bemutatja kendőzetlenül azt is, hogy milyen érzés a nászéjszakán egy ágyban feküdni egy idegen férfival, és a plafont bámulni, amíg az ifjú férj elszántan próbálja alkalmazni az elméletben elsajátított leckét… (Rachel regényolvasás közben mindig arról álmodozott, milyen érzés lesz majd, amikor egy erős férfi viszi őt a karjaiban… Saját, rövid házasélete mintha nem erről szólna. Igaza lenne az apjának, hogy a szerelmes „goj” regények tönkreteszik egy fiatal zsidó lány és a családja életét? )
Pearl Abraham, az író, és a történetét elbeszélő hősnő, aki Pearl alteregójának tekinthető, nem akar lázítani a zsidó hagyomány ellen. Rachel megérti apja érveit: a zsidóságot három dolog tartotta meg valaha Egyiptomban: a név, a ruha és a nyelv. Mégis ellenszegül – ha gyakorlatias kérdésekben is – mindháromban. Az elbeszélő igen érzékletesen mutatja be, milyen az elcsábulás. Nézzük például a fürdőzési jelenetet. A család kirándul a tengerpartra, de nincs velük fürdőruha. A fiúk és az apa pucérra vetkőznek, és bemennek a vízbe úszni. Az anya – kellő távolságban persze a férfiaktól – talpig ruhában-kendősen üldögél a parton. Rachel viszont azonnal beront a vízbe… A harisnyát levenni: még határeset…. “Amikor nekem csapódik egy hullám, nedves lesz a szoknyám széle. Szívesen belemerülnék a vízbe, pancsolnék, fejem búbjáig elmerülnék benne. De nincs nálam váltás ruha. Magasabbra emelem a szoknyámat, és mélyebbre megyek. Újabb hullám csapódik a lábszáramnak, és most már a bugyim széle is hideg és nedves, mint egy figyelmeztetés. A víz emelkedik és süllyed, ingerkedik velem… Bugyim nedves, súlyos, lehúz a víz fenekére. A víz is erősen húz, hívogat, de a dűne tetejéről mama arca helytelenítően fordul felém. Választhatok: igent mondok az egyiknek, nemet a másiknak. Azt akarom, hogy víz érje az egész testemet…”
Rachel kitörési kísérlete persze nem megy simán. Maga is csupa ellentmondás. Lopva eszik a hosszú böjtön, de áldást mond előtte. Nem képes másképp. Ennek a kettősségnek a harcát minden oldalról megmutatja a szerző – ez adja többek közt a könyv a varázsát.
Csak dicséret illeti az Ulpius-Ház kiadót, amiért a magyar olvasó számára is hozzáférhetővé tette ezt a könyvet. Az örömbe csupán egyetlen üröm kerül: a fordításé. Talán a gyors munka és a felületes szerkesztői figyelem az oka: a szövegben sok a pontatlanság, a félrefordítás. (Halloweenkor akasztanak az amerikaiak töklámpást a házuk elé, és öltöznek a gyerekek boszorkánynak, nem Mindenszentekkor. A vidéki klub az eredeti szövegben nyilván Country Klub lehet. Az áruházláncok, híres boltok/márkák neveit nem szokás magyarra fordítani: miért lesz „Gyermekvilág” a Child World nevű, Amerika-szerte ismert játékbolt-hálózatból? Akad nyelvtani hiba is, amikor a fordító elnézi az igeidőt: „Mamának most két kisbabája van (így magyarázza a főhősnő legkisebb testvérének, amikor anyjuk kórházba vonul szülni), ám a következőkből kiderül, hogy az új baba csak napok múlva fog megszületni.
Hiányolom a szövegből a mondatvégi írásjeleket: a fordító nem ismer se óhajt, se felkiáltást, se felszólítást – csakis pontos végű kijelentéseket.
Mit is mond végül ez a történet? Hogy érdemes felrúgni a szorongató tradíciót? Vagy éppen ellenkezőleg: hogy nagyobb lesz a veszteség, mint a nyereség már akkor is, ha csak kis változtatásokkal próbálkozzunk? És egyáltalán: összeegyeztethető-e az individuum és a nagyobb csoport érdeke? Jogos-e az egyéni törekvés a boldogságra? Boldogulhatunk-e a családunkból-közösségünkből kiszakadva? Veszélybe sodorhat egy fiatal lány egy több ezer éves kultúrát? És ez a kultúra a fiatal lányt? Mint minden jó regény elolvasása után: több kérdés marad bennünk, mint amennyi választ kapunk.
Címkék:2002-06