Szombat előfizetés 2017

A pozsonyi ortodoxia története

Írta: Bacskai Sándor - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Bár a pozsonyi zsidók létszáma a középkortól rendszeresen ismétlődő kiűzetések és az ezeket makacsul követő újabb letelepedések miatt gyakran vál­tozott, hitközségük mindig a legfontos­abbak közé tartozott. A mohácsi vész után, majd a harmincéves háború ide­jén a zsidó közösség Pozsonyban is el­néptelenedett; de a Rákóczi-szabadságharc leverésekor, amikor a korona – és vele a magyar országgyűlés – visszake­rült a „labanc” városba, már több mint ezer, főleg Cseh- és Morvaországból, ki­sebb részben Ausztriából és Németországból bevándorolt zsidó élt a tűzvé­szek, zavargások, pogromok sújtotta gettóban. A zsidók 1746-os, Budáról való kiűzése után pedig hosszú időre a pozsonyi lett Magyarország legjelentő­sebb hitközsége.

A lezárt városrészben élt zsidók szin­te rá voltak kényszerítve arra, hogy a polgárosodó külvilág kirekesztő voltára saját intézmények létesítésével, illetve a korábbinál befelé fordulóbb, valláso­sabb életmóddal reagáljanak. A nagy és hagyományőrző hitközség megen­gedhette magának, hogy a leghíresebb talmudtudósokat hívja meg, az ő hírük viszont újabb híveket vonzott Pozsony­ba. Lvov Mózesnek (-1758), akit éle­selméjűsége miatt a Charif előnévvel tiszteltek meg, és a neki segédkező Éger Akibának köszönhetően az 1730-ban létesült jesiva híre is egyre terjedt. Dukla Izsák (-1762) idejében az intézmény már rabbiképzőként ter­jedt. Dukla Izsák (-1762) idejében az intézmény már rabbiképzőként műkö­dött, az őt követő Barbi Májer (-1789) vezetése alatt pedig a pozsonyi jesiva színvonala elérte a legnagyobb német- ­vagy morvaországi talmudiskolák szint­jét; a Barbi főrabbi halála után kisze­melt utódok némelyike nem is tartotta magát méltónak arra, hogy vállalja a ve­zetését.

A frankfurti születésű, az 1806-os megválasztásakor negyvennégy éves Szófer Mózesnek – akit főműve nyo­mán a zsidó világban Haszam Szófernak neveznek – nem voltak ilyen komplexusai. A szülei vallásosságát jellemző legenda szerint, mivel egy pénteki na­pon jött a világra, vajúdó anyja üzent a templomban gyülekezőknek, hogy vár­janak a szombatköszöntéssel, nehogy a szülés körüli teendők megszegjék az ünnepet. A jó eszű gyerek hamar „kinőt­te” első melamedjét, ezért előbb édes­apja, R. Sámuel, azután a mainzi Pinkász Horovitz és a kor egyik legnagyobb tudósa, Nószon Adler foglalko­zott vele. Adler rabbit később megvá­lasztották Boskowitzba, ekkor a meste­réhez ragaszkodó tanítvány megszökött hazulról, és követte őt a morva város­ba. Tudása és szorgalma szinte egyedü­lálló volt, tizennyolc éves korára a Talmudot a hozzávaló irodalmakkal együtt tökéletesen ismerte. Amikor a vallásos zsidókhoz képest kicsit későn, harmin­cévesen megnősült, apósa, a prossnitzi rabbi házában tanult tovább.

Rabbiképesítését Benet Mordeháj morvaországi főrabbitól kapta. Először a szintén morvaországi Dressnitzben vállalt rabbiállást, onnan öt év múlva, 1798-ban a ma Ausztriához tartozó Nagymartonba hívták meg; abba a vá­rosba, ahol az idő tájt a lakosság egyharmada zsidó volt. A később világhírű­vé vált pozsonyi jesivája alapjait az ott eltöltött kilenc év alatt teremtette meg. Magyarországra kerülésekor a Szófer név német megfelelőjét, a Schreibert kezdte használni, és elhagyta az addigi „Frankfurti” előnevet.

Az ország legnagyobb hitközségének invitálását 1806-ban fogadta el; s leszá­mítva azt, hogy 1809-ben, a napóleoni hadsereg rövid időre egy közeli faluba űzte, élete végéig Pozsonyban maradt.

Első felesége korán elhunyt. Második választottja is jó családból származott. Haszam Szófer apósa, a később poseni főrabbivá választott Éger Akiba (a már említett, hasonló nevű rabbi unokája) és a tőle csak egy évvel Fiatalabb vő kölcsönösen megbecsülték egymást s egyaránt ellenezték a zsidók Tórától va­ló eltérését.

Ám a dinamikusan fejlődő magyar zsidóság sorsát mégis a Teitelbaum Mó­zes sátoraljaújhelyi rabbival való viszo­nya határozta meg leginkább. Mindket­ten másként reagáltak a századfordu­lón fölerősödött vallási reformmozga­lomra, és a nagy jesivát tartó, a halachikus kérdésekben kérlelhetetlen pozso­nyi főrabbi, illetve a jelentős könyveket író, de azért mégis csak amulettet osz­togató haszid rebbe életmódja közötti különbségek akár kölcsönös féltékeny­ségbe is fúlhattak volna. Ehelyett sokat leveleztek, elküldték a másikhoz a hí­veiket, és amikor megkérdezték őket, alázattal beszéltek egymásról. Kettőjük közül a Haszam Szófer volt a nagyobb tekintély, így tőle még nagyobb erény annak a felismerése, hogy együtt hatékonyabban védhető a konzervatív ér­tékrend, és hogy jobb egy táborban lenni a más rítus szerint imádkozó haszidokkal, mint a nem imádkozó asszimilánsokkal; nem is, hogy jobb; nincs más alternatíva.

Haszam Szófer olyan tudós volt, aki páratlan tudását a gyakorlatban is alkal­mazta. A hitközségek és a rabbikollé­gák többnyire tőle vártak választ a vitás kérdésekre, és tekintélyét jelzi, hogy döntéseit, ítéleteit mindenki elismerte. Hat kötetben kiadott responsumai nagy részét pozsonyszentgyörgyi nyaralásai alatt írta. Főműve mellett írt tóramagya­rázatokat, erkölcsi tanításokat és verse­ket is.

Mindez nagyon fontos. De még fonto­sabb volt annak a felismerése, hogy tu­dását tovább kell adnia. A sokáig egyeduralkodó litván jesivák mestereitől el­térően ő nemcsak a tanulásban mély­ségesen elmerülő zsenik képzésére fektette a hangsúlyt, hanem az átlagos képességűekkel is foglalkozott. A Haszam Szófer felfogása szerint a rabbi­nak nem azért kell a Talmud kommen­tárjaiban jártasnak lennie, hogy verhe­tetlen teoretikus legyen, hanem azért, hogy dönteni tudjon a halachikus ügyekben, és a fölmerülő kérdésekre a gyakorlatban is meg tudja adni a vá­laszt – mint az orvos, aki a test műkö­désének alapos ismerete mellett azért a torokfájást is meg tudja gyógyítani. Maga a jesiva sem önálló, egyetemsze­rű, több tanerős intézmény, mint az Orosz Birodalomban; Magyarországon minden rabbi, akinek hitközsége volt, vezetett egy jesivát, száz tanítvánnyal, hússzal vagy csak pár gyerekkel, attól függően, hogy mennyire volt karizmati­kus, és hány bóhert bírtak eltartani a hitközségi tagok. A rabbi, akinek a jesi­va mellett ott voltak a község ügyei, na­ponta egy-két órát adott elő. Hetente hat oldal gemára, talmudmagyarázat volt az anyag, amiből mindig csütörtö­kön vizsgáztak. Az is „magyar” vonás, hogy a különböző korú bóherek együtt tanultak, és az volt a cél, hogy minden­ki önállóan dolgozza fel az anyagot.

Több ezer tanítványa, akik közül Eisenstadt Májer ungvári, Schück Mózes huszti, a „Kol Árje” mádi és Szófer Hajim budapesti főrabbi a leghíresebb, egyaránt az ő örököse. A pozsonyi jesivából kikerülők, tudásuk mellett mes­terük tekintélyének is köszönhetően, könnyen rabbiálláshoz juthattak, és a Haszam Szófer-i szellemiséget, a po­zsonyi tradíciót sok esetben már a saját jesivájuk bóherjainak adhatták tovább. Leszámítva, hogy minden új mesternek megvoltak az egyéni vonásai, nem vol­tak nagy különbségek a tanítási módok között, és a pozsonyi jesivarendszer az egész országban elterjedt.

Amikor 1839. Tisri 25-én meghalt, a rabbiszékbe megválasztott elsőszülött fia, R. Ábrahám Sámuel Benjámin (1815-1871), a Kszáv Szófer a maga huszonnégy évével még nem volt akko­ra tekintély, hogy minden tekintetben apja örököse lehessen. A fontos halachi­kus kérdéseket jó ideig a Haszam Szófer legidősebb tanítványának, Eisenstadt Májernak tették fel. A fiú idővel persze visszavette apja szerepét, és az 1869. évi pesti zsidó kongresszuson már ő volt az ortodox rabbik egyik vezére. 1858-ban Eisenstadt rabbival, a „Maharam Asch”-sal közösen megalapította a gyűj­tésekből fenntartott jeruzsálemi magyar hitközséget, a Kolel Somré Hahomosz-t, amelynek tiszteletbeli elnöki címe és az adományok feletti felügyelet a minden­kori pozsonyi főrabbit illette meg.

A Haszam Szófer elismertségét jelzi, hogy második fiát, a szónoki képessé­gei folytán később az osztrák parla­mentbe is bekerülő R. Simont (1821-1883) krakkói főrabbivá válasz­tották, és a legkiválóbb tanítványoknak Európa számos hitközségében kínáltak rabbiállást.

A Kszáv Szófer vezetése alatt a po­zsonyi jesiva, ha lehet, még látogatottabb volt, mint apja idejében; de ez a népszerűség fia, R. Szimhe Bunen (1843-1906), a Sévet Szófer idejében már némileg csökkent. A kiegyezéssel, a Monarchia megszületésével és Buda­pest fejlődésével Pozsony kezdte elve­szíteni a jelentőségét, s a hirtelen föl­duzzadó magyar hitközségek mellett sem tűnt már olyan nagynak a pozso­nyi, mint korábban. Az ő idejére esik a neológoknak a pozsonyi hitközségből való kiválása, sőt a millennium évében még azt is meg kell érnie, hogy a Teitelbaum Lipót mármarosszigeti főrabbi vezette, egyre erősödő haszidok szak­adással fenyegessék a főként általa fémjelzett Ortodox Szervezetet.

Az államilag elismert, Nyilvános Orto­dox Rabbifőiskola címmel felruházott elit jesivában még mindig volt két-háromszáz bóher; ott tanulni, a pozsonyi főrabbitól rabbioklevelet kapni még mindig a legnagyobb dolognak számí­tott, és az askenáz ortodox zsidóság fe­jeként továbbra is a mindenkori pozso­nyi főrabbit ismerték el. De az átlagos képességű, nagy tömegeknek már nem kellett Pozsonyba utazni ahhoz, hogy a Haszam Szófer-i szellemet magukba szívják; erre Nagymartonban ugyanúgy ott voltak az utódok, vők, családtagok jesivái, mint Egerben, Kolozsváron vagy Be­regszászon.

A Sévet Szófer nagyapja szülővárosában, Frankfurtban halt meg. Egyetlen fiának, az 1878-ban született Szófer Akibának, a Dét Szófer szer­zőjének még nehezebb körül­ményekkel kellett megküzde­nie; a világháború, majd Tria­non következtében a pozso­nyi jesiván tanulók száma tar­tósan száz alá süllyedt. A le­genda szerint 1939-ben, Csehszlovákia megszállása­kor megkérdezte nagybátyját, Szófer Simon egri főrabbit, hogy mit tegyen: meneküljön- e vagy maradjon Pozsony­ban? Ő azt mondta, minden ősöd harminchárom évig ural­kodott Pozsonyban, te is har­minchárom éve vagy pozso­nyi főrabbi – nem kell vissza­menned, menj Palesztinába. Svájcba, onnan Jeruzsálembe menekült. 1940-ben a Givat Saul negyedben újjászer­vezte a bezárt jesivát, amelyet ké­sőbb Katamonba költöztetett át. Ő volt a Magyarországról elszármazott ortodox zsidók egyik szellemi vezére, az ötvenes évek elején alakult Orto­dox Szervezet rabbi-elnöke, a kólel vezetője. Tisztelték, de tényleges ha­talma nem volt.

A magyar ortodoxia már kevéssé volt életképes. Egy litván jesiva elismert ve­zetőjének vagy egy tízezrek által ünne­pelt haszid rebbének általában több esélye volt arra, hogy még a gettók fel­állítása, a transzportok elindítása előtt Palesztinába vagy Amerikába mentsék, mint hasonlóan nagy tudású és karizma­tikus, de végig a hitközségével maradó átlag rabbinak. Azok, akik életben ma­radtak, és Izraelben telepedtek le, hiába voltak műveltek és képzettek, hiába ismerték el a tudásukat, a beléjük ne­velt békességüknél és szerénységüknél fogva nem tudtak pozíciókért harcolni; másrészt, mire kikerültek, alig volt be­tölthető rabbiállás, nem beszélve arról, hogy a vallásos, tanulni vágyó ember­ből is kevés volt. A negyvenes évek vé­gén vagy a forradalom után nagyobb számban érkező magyar zsidók gyer­mekei főleg az addigra befutott litván jesivákat választották, és a százféle rí­tus, irányzat, szokás között a valaha egyeduralkodó magyar ortodoxia lába alól kicsúszott a talaj.

Szófer Akiba 1960-ban, tüdővérzés­ben halt meg. Fia, R. Ábrahám Sámu­el Benjámin csak két évvel élte túl. Ne­ki is vannak gyermekei, de a régi po­zsonyi ortodoxiának egy másik Haszam Szófer leszármazott, Szófer Johanan felel meg leginkább, még akkor is, ha ő nagyapja, Szófer Simon örökösének tartja magát. Huszonegy évesen, 1946-ban lett egri főrabbi, és hamarosan a központi rabbibizottságba is beválasz­tották. Pesten, majd Egerben vezetett jesivát, aztán 1950-ben kivándorolt Iz­raelbe. nagybátyja, Szófer Akiba kéré­sére néhány évig a pozsonyi talmudiskolát vezette, majd 1953-ban Katámon negyedben fölállította saját, egri jesiváját, amelynek ma, a Bné Brák-ban tanu­ló bóherokkal együtt, átlagosan hatszáz tanítványa van. Amerikában szintén nem működtek a háború előttiekhez hasonló, a rabbi által irányított, kisebb-nagyobb hitközségek. Ott inkább a né­hány hívőtől körülvett haszid rabbik tudtak újabb híveket toborozni, sok­szor olyan ortodoxokat is, akiknek a ré­gi mestere és közössége eltűnt valahol, és inkább választottak új, de legalább „magyar” csoportot, mint hogy „idege­nek” között éljenek.

Nemigen volt előre tudható, hogy az amerikai és izraeli magyar haszidizmus, élükön a brooklyniakkal, ennyire meg fog erősödni. Ők, a magyarországi tradíciókat, szellemet magukba szívó szatmári, pápai, tassi, kolozsvári haszi­dok, a Toldosz Áron tagjai, a galántai, a nyitrai, a Duschinszky jesiva tanulói vi­szik tovább, a régi tanítási metódushoz ragaszkodó rabbijaik által, a Haszan Szófer-i örökséget. S tekintve, hogy a nyolc-tíz gyermekes családok révén ez a réteg egyre nő, a magyar ortodox szellemiség kihalásától cseppet sem kell félni.

 

Címkék:1997-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Felvidéki anzix

Pozsony július 31. Azt mondja egy barátom, miért nem utazunk olyan helyre, ahol nincsenek zsi­dók, így úgysem nyugszom, és nem...

Két felháborodás

Az a tény, hogy a ZSJV képviselői nem vették tekintetbe a már működő ma­gyar apparátust és minden adatgyűjtést elölről akartak...

Close