Szombat előfizetés 2017

A pesti gettó, 1944. II. rész

Írta: Frojimovics Kinga, Komoróczy Géza, Pusztai Viktória, Strbik Andrea - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

(6) Vészkorszak, II

Már május végén készen állt a német terv a budapesti zsidóság „koncentrálás”-ára. Eichmann egyetlen nap alatt akarta keresztülvinni, július közepén. Bizonyítékok nincsenek róla, de emlékezésekben többször felbukkannak a terv részletei. Elterjedt, hogy Eichmann ezt tervezi. Ezen a napon az egész városban leállnának az autóbuszok és villamosok; az egyenruhások: a rendőrség, csendőrség, a postások és a kéményseprők összegyűjtik az összes fővárosi zsidót egy közeli nagyobb szigetre; vajon a Csepel-szigetre gondolt? Vagy a szentendrei szigetre? (Az őrült terv alapeszméjét Eichmann alighanem Eszter könyvéből merítette, Hámánnak a zsidók legyilkolására kieszelt tervéből.) A német követ (Edmund Veesenmayer) azonban június 30án úgy döntött, hogy a művelettel egyelőre várni kell. Távirati jelentése Berlinbe (június 30): „Kisebb külön leges akciókat kezdtek Budapest külvárosaiban az akció bevezetéseként. Kisebb zsidószállítmányok úton vannak politikus, értelmiségi, nagycsaládos és szakmunkás zsidókkal.”

Június 18/19én Krausz Miklós (Móse), a Palesztina Hivatal (Magyar Zsidók Pro Palesztina Szövetsége) vezetője, 1934 óta a Jewish Agency for Palestine pesti meghatalmazottja egy Pesten átutazó román diplomata révén kijuttatta külföldre az ún. Auschwitz-jegyzőkönyvet. A jelentés tartalma Pozsonyból talán már két héttel korábban tudomására jutott a Vatikán képviselőinek, de a híreknek érdemi visszhangja csak most támadt. A Vatikán képviselője Pozsony közelében egy kolostorban személyesen meghallgatta az Auschwitzból megszökött foglyokat (június 20), s ígéretet tett arra, hogy mindent megtesz az auschwitzi tömegmészárlás megakadályozására.

Június 19: A Wesselényi utca 44 iskolaépületbe telepített szükségkórházban meghalt Löw Immánuel szegedi főrabbi, a felsőház tagja. Szegeden élt, pesti lakáscíme (V., Vigadó tér 2) csak rövidebb fővárosi tartózkodásai idejére szolgált. A kilencvenegy éves tudóst a szegedi deportáló vonatról emelték le és vitték kórházba. Utolsó napjaiban Scheiber Sándor látogatta. Ideiglenesen Farkasréten helyezték nyugalomra, Benoschofszky Imre és Scheiber Sándor temették (június 21). Hamvait utóbb exhumálták (1947. április 23), és Szegeden kapott végső nyughelyét. Löw Lipótnak volt az unokája és utóda, tudományos munkái a talmudi irodalom növény és állattani, ásványtani ismeretei köréből, s leg inkább a Die Flora der Juden négy hatalmas kötete (1924 1934) a legnagyobb orientalista tudósok mellett jelölték ki helyét egyszer s mindenkorra. Ő maga Löw Lipót munkáit gyűjtötte kötetekbe, az ő kiadatlan hagyatékát Scheiber rendezte sajtó alá (Fauna und Mineralien der Juden, 1969; Studien zur jüdischen Folklore, 1975).

  1. Löw halálával és temetésével a pesti rabbiság ülése külön foglalkozott. A már Pesten történteket Scheiber Löw fölött mondott különböző heszpéd-jeiből olvashatjuk ki.

Löw sírjánál, 1944:

„A halhatatlanság útja, és az örökkévalóságé, szenvedéseken és fájdalmakon visz keresztül. Löw Immánuel kilencven évével, elhomályosult szemmel a halhatatlanság kapujában megfizette a belépés árát. Pestre érkeztekor az volt első szava: Fin tragisches Ende für Löw.”

Löw exhumálásakor, 1947:

„Megbélyegzetten, vakon, vánszorogva indult el kék köpenyében, egyetlen poggyászával, pokróccal a karján Szeged legnagyobb fia, a hozzá haláláig hű Löw Immanuel, s most visszatér fehérben, szemében az örök világossággal, a tudományos világ kegyeletes hódolatától kísérve. (…) Ábrahám látta a poklot is. Nem lett volna teljes az ábrahámi sors, ha Löw Immánuel kilencven évével nem látta volna meg itt a földön az emberi gonoszság előidézte poklot: a gettót, az éhezést, a téglagyárat, a vagont, az Aréna úti gyűjtőtábort. Ott láttam viszont évek után, amidőn beemelték az ideiglenes zsidó kórház mentőautójába. (…) Az élet alkonyán összetört roncsot láttam, akire időnként a feledés jótékony szunnyadása borult. Irodáját látta maga előtt, és könyvtárát. Látta templomát, és az U-netanne tokef imáját mormolta. Látta lelki szemeivel a zsidó tragédia rettenetes áldozatainak hosszú sorát, köztük a halál felé menetelő mártír híveit. Jaj, hogy köztük kellett lennie Isten oroszlánjának, Löw Immánuelnek is..,”

Löw 25. Jahrzeitje alkalmából, 1969:

,,(…) Amikor az Aréna úti zsinagóga gyűjtőtáborához értem, épp mentőautóba emelték a deportáló vagonból kimentett, összetört, vak tudóst. Egy üveg meleg levest nyújtottam be neki. A kiéhezett aggastyán reszkető kanalazgatás közben megszólalt: Jobb a levesed, mint az írásod. Mindig haragudott apró betűimért.”

Június 22: A jeruzsálemi főmufti Berlinből levelet intézett a magyar külügyminisztériumhoz, kérve, hogy a magyar kormány minden eszközzel akadályozza meg a magyarországi zsidók nyűt vagy titkos kivándorlását Palesztinába.

Június 26: XII. Pius pápa (19391958) – az Auschwitz jegyzőkönyv adatait és következtetéseit ismerő Angelo Rotta budapesti nuncius és az amerikai képviselőház egymástól független megkeresésére – nyílt táviratban kérte fel a kormányzót, hogy kímélje meg a sok szenvedést látott magyarországi zsidók életét.

Június 26: Az Egyesült Államok elnöke, Franklin D. Roosevelt a svájci követség útján eljuttatott üzenetében figyelmeztette a kormányzót, hogy a zsidók elleni atrocitásokért Magyarország felelősséggel fog tartozni.

Június 27/28: Jelentős csendőr egységek érkeztek váratlanul a fővárosba. A jelek arra mutattak, többen úgy vélték, hogy puccs van készülőben. A két felelős belügyi államtitkárt, akik a németekkel való szoros együttműködés hívei voltak, a kormányzó gyakorlatilag fölmentette beosztásából. Föltehető, hogy ez az eset is befolyásolta őt, amikor pár nappal később úgy határozott, hogy további deportálásokat nem engedélyez.

Június 28: Az Egyesült Államok képviselőházának külügyi bizottsága határozatot tett közzé, amelyben felhívja a nácikkal szövetséges államokat, s különösen Magyarországot, hogy fékezzék meg a kegyetlenkedéseket a zsidók védtelen tömegeivel szemben.

Június 30: V. Gusztáv svéd király felhívta a kormányzót, hogy Magyarország tanúsítson lovagias hagyományainak megfelelő bánásmódot a zsidókkal szemben.

Július 2: A szövetségesek légiereje az addigi legnagyobb bombatámadást intézte Budapest ellen, s ezúttal nemcsak az ipari negyedeket bombázták, hanem magát a várost is. A bombázást bizonyára erélyes figyelmeztetésnek is szánták, de inkább a háború általános céljai érdekében, mintsem azért, hogy a budapesti zsidóságnak segítséget adjanak.

Július 5, este: A m. kir. miniszterelnök (vitéz Sztójay Döme) – nem titkolt riadalommal -tájékoztatta a német követet arról, hogy Bemben a magyar elhárítás megszerezte a brit és amerikai követség jelentéseit, melyek részletekbe menően ismertetik Budapest bombázásának és magyar vezető személyiségek közömbösítésének tervét arra az esetre, ha a fővárosban a zsidók elleni akciókra sor kerülne. (A szóban forgó jelentések a Va’ada üzenetein alapultak.)

Július 7: A miniszterelnök levélben bejelentette az esztergomi érseknek, hogy több deportálásra nem fog sor kerülni. Másnap a miniszterelnök felkereste az érseket, és személyesen is megerősítette, hogy leállították a budapesti zsidók deportálását, s közölte, hogy ha a jövőben netán folytatódnának a deportálások, a zsidó származású keresztények – a kikeresztelkedett zsidók – Magyarországon maradhatnak. Továbbá, a keresztény egyházak zsidó származású papjai felmentést kapnak a sárga csillag viselése alól.

Július 8 (szombat): Éjszaka a békásmegyeri HÉV-állomásról még elindult egy deportáló vonat, amelyen a budakalászi téglagyárban „koncentrált” pestkörnyéki (Kispest, Pestszenterzsébet, Újpest) zsidóságot vitték el Auschwitzba. Ugyanígy elszállították a pünkösdfürdői HÉV állomáson, illetve a monori téglagyárban összegyűjtött budapesti és vidéki zsidókat, valamint a Csepelen összegyűjtött fővárosi ügyvédeket és újságírókat is. Ezzel befejeződött a vidéki zsidóság teljes deportálása. A főváros közvetlen környékéről, a szomszédos – már tulajdonképpen a fővároshoz tartozó, csak közigazgatásilag független -kisvárosokból (Pestszentlőrinc, Rákospalota stb.) is elvittek minden zsidót.

Július elején néhány fiatal cionista, bírva több Síp utcai zsidó vezetőnek is az egyetértését, sőt, alighanem az ő közreműködésükkel, több röplapot készített. Az egyikben a keresztény társadalomhoz fordultak, egy másikban amagyarsághoz, egy harmadikban pedig a budapesti zsidók hoz. A röplapok elmondták az igazságot a vidéki zsidóság deportálásáról, kimondták, vagy legalább utaltak arra, hogy ez az elpusztításukat jelenti, kérték, hogy a magyarság támogassa a zsidók kivándorlását. A fővárosi zsidókat pedig felszólították, hogy akár életük árán is álljanak ellen a deportálásnak.

„Magunkra maradtunk. (…) Ne legyünk olyanok, mint a nyáj, melyet mészárszékre visznek. Ne engedjük magunkat a messze idegenbe hurcolni a legborzalmasabb körülmények között, ahol különben is gázkamrákba és krematóriumokba kerülünk. (…) Ki az utcára! Jelszavunk legyen: Nem megyünk a halálvonatra! (…) Adonaj, héjé ozer lonu. Az Úr legyen segítségünk.”

A röpiratokat névre megcímzett borítékokban akarták terjeszteni. A jelek szerint csak igen kevés példány került ki belőlük a Síp utca 12. épületéből. Szövegezésükben, sokszorosításukban és terjesztésükben részt vett Grünwald (történeti munkáinak címlapján többször is: Grünvald) Fülöp (1887-1964) is, abban az időben a Zsidó Fiúgimnázium tanára, történetíró, a Zsidó Múzeum vezető munkatársa. (A röpiratok egyetlen ismert példányai is az ő hagyatékából valók.) Hatásuk is mindössze annyi volt, hogy augusztus közepén a rendőrség a szerzőiket lefogta, és a Síp utcában is többeket kihallgatott. A letartóztatottak szeptember 17-én, a zsidó újév előtti napon szabadultak.

Július 11: A budapesti polgármester felhívást bocsátott ki az 1941. augusztus 1. előtt keresztény hitre tért zsidók összeírására, és kilátásba helyezett számukra bizonyos kedvezményeket. Kormányrendeletbe foglalt engedély (1944. július 12.) alapján megalakult a Magyarországi Keresztény Zsidók (az eredeti terv szerint: Zsidószármazású Keresztények) Szövetsége, melynek alelnöke és gyakorlati vezetője Török Sándor (1904-1985) író volt. Lakása (II., Bimbó utca 5.) egyike volt a keresztény szervezés központjainak. A szövetség jelszava volt: „Venite ad Me omnes, Jöjjetek Énhozzám mindannyian.” A kitért zsidókat a szervezet azonnal kivonta a zsidó hatóságok fennhatósága alól. A nyári hónapokban Budapesten valóságos kikeresztelkedési láz tört ki. „A mai nehéz időkben ezren és ezren fejvesztetten rohannak a keresztségbe” – olvasható a megjegyzés a pesti rabbiság jegyzőkönyvében (1944. július 26). A kitérések korlátok közé szorítására a belügyi hatóságok várakozási időt, s emellett külön elbocsátási nyilatkozatot írtak elő, az egyházak hosszabb – például, az evangélikus egyház „egy teljes félév” – tanítási időt kívántak meg. Raffay Sándor ev. püspök jelentése (1944. november 22.):

„A zsidók százával, sőt, ezrével özönlöttek el a lelkészi hivatalokat, s ezek zavartalan munkáját és belső békességét sokszor veszélyeztették. A felvétel lehető korlátozása érdekében elrendeltem, hogy csak olyan zsidót lehet felvenni, akinek családjában már van evangélikus, és így a család vallásbeli egysége teszi megokolttá a felvételt; továbbá, aki súlyos betegség vagy más körülmény miatt életveszélyben van; s végül, akit működő és megbízható egyháztagok személyes felelősség mellett ajánlanak. E korlátozásokkal a felvételek száma nagyon leapadt. Ezekhez a korlátozásokhoz járult még az oktatás idejének tetemes meghosszabbítása és megnehezítése is.”

A pesti rabbiság erélyesen tiltakozott az ellen, hogy a kikeresztelkedést szervező iroda éppen a Síp utca 12-ben működjék. Néhány r. kath. plébánia fiktív keresztleveleket is kiállított, és készültek hamisítványok is. A Keresztény Zsidók tevékenységének mérlegét Stöckler Lajos utóbb (1947) így vonta meg:

„A tömeg előnyt remélt, és ezrével tódult a felhívásra, hogy a (Keresztény Zsidók) Szövetségének tagja lehessen. Valójában nem történt más, mint a csillagosok két táborra osztása. Nagy szervezőmunka indult meg az új szövetségben. Az egyházakkal természetesen szoros kapcsolatban álltak. Ez a kapcsolat az egyházak támogatását kizárólag a konvertiták számára jelentette, és ha közös eljárások is voltak, a külön érdekek mindig kidomborodtak. A vélt előny sokakat kitérésre indított. Később láttuk, hogy a szervezésen kívül a Szövetség semmit sem produkált. Rövid működését október 15 után már nem folytatta. A felzaklatott tömeget átengedte a Zsidó Tanács gondozásának.”

Pesten már egy évszázada (1841 óta) tevékenykedett a Skót misszió, protestáns egyházi társulat, amelynek célja a zsidók közötti térítés (missio, „küldetés”) volt. Épülete (VI., Vörösmarty utca 49-51.) most is nyitva állt mindenki előtt. Keresztlevelet adott, s később főként menedéket. Zuglóban működött (XIV. Gyarmat utca 14.), a 20. század eleje (1902) óta, és ebben az időben is, a norvég evangélikus egyház zsidómissziója. Főként a „Krisztushívő” – Jézust a messiásnak elfogadó – zsidók jártak ide, ők nem tértek ki, nem adták fel a zsidóságot. Persze, a misszió térített is.

Július 18: A magyar kormány különböző csatornákon tudatta a budapesti diplomáciai képviseletekkel, hogy nem fog akadályokat állítani az elé, hogy a Nemzetközi Vörös kereszt a gettókban és táborokban segítséget nyújtson a magyar zsidóknak, valamint hogy szervezze zsidó gyermekek kivándorlását.

Július 30: A tisa be-áv napi istentiszteletet rendben meg tartották a Dohány utcai zsinagógában; prédikációt is tartottak.

Augusztus 2: Békásmegyeren a téglagyárat előkészítették arra, hogy ideiglenes gyűjtőhelyül szolgáljon a Budapestrőldeportálandó zsidók számára.

Augusztus 19: A német követség zsidó ügyekben il­letékes tanácsosa (Theodor Horst Grell) táviratban jelentette, hivatkozva a magyar belügyminiszterre, hogy a kormány, a kormányzó beleegyezésével, f. hó 25-én megkezdi Budapest területéről a zsidók evakuálását.,, A kormányzó csak korlátozott számú zsidó eltávolításába egyezett bele. A kormány azonban elhatározta, hogy a már elkülönített, 1941. január 1 előtt kikeresztelkedett zsidókon, továbbá kivételezetteken, valamint a kormányzó által személyesen kijelölt, körülbelül 3000 főnyi csoporton kívül valamennyi zsidót elszállíttatja Budapestről. (…) A tömörítést kizárólag az e célból összevont magyar csendőrség végzi el.”

Augusztus 21: A semleges országok budapesti követei Angelo Rotta elnökletével megbeszélést tartottak, és tiltakozást juttattak el a kormányhoz:

„A semleges hatalmak Budapesten akkreditált képviselői a fájdalmas meglepetés érzelmével értesültek arról, hogy hamarosan meg akarják kezdeni a magyarországi összes zsidó deportálását. Arról is tudomásunk van, mégpedig abszolút biztos forrásból, hogy a deportálás legtöbb esetben mit jelent, még ha külföldön végzendő munkaszolgálat néven álcázzák is. Eltekintve attól a sajnálatos ténytől, hogy az új deportálások az Önök hazájában mintegy halálos csapás volnának Magyarország jó hírnevére, mely máris komolyan érintve van az eddig végrehajtott deportálásokkal, a semleges hatalmak képviselői az emberi szolidaritás és a keresztényi szeretet érzelmeitől vezettetve kötelességüknek érzik, hogy erélyes tiltakozást jelentsenek be ez ellen az indítékaiban is már igazságtalan és kivitelében embertelen eljárás ellen… És kérik a m. kir. kormányt, hogy végérvényesen vessen véget

ennek az eljárásnak, amelynek az emberiesség becsületére sohasem lett volna szabad elkezdődnie.”

Augusztus 24: Romániának a háborúból való kiugrását (augusztus 23) követően az új kormány (vitéz csíkszentsimonyi Lakatos Géza) kérésére bezárták Eichmann kirendeltségét, s maga Eichmann is távozott Budapestről. (Néhány napra Velembe ment, a júniusban leváltott belügyi államtitkár nyaralóbirtokára.) Eichmann egyik beosztottja azonban Budapesten maradt, s ez annyira bizonytalanná tette a Zsidó Tanácsot, hogy ijedelmükben kéréssel fordultak a csendőrség parancsnokához: a pesti zsidókat rendelje ki munkaszolgálatra. Úgy ítélték meg, hogy ez elháríthatja felőlük a deportálások veszélyét. A csendőrparancsnok továbbra sem mondott le a deportálás tervéről. Vidéken próbált helyet keresni a gyűjtőtábor számára. Ő maga Tura községet (Pest megye) javasolta, de az új belügyminiszter – Stern Samu és a Zsidó Tanács közbenjárására – a helység kiválasztását a Nemzetközi Vöröskeresztre bízta, s az utóbbi által kiküldött bizottság hosszabb idő alatt sem tudott megfelelő helyet találni. Eichmann távozása után Hain Péter Németországba szökött. Vizsgálatot folytattak ellene, s megállapították, hogy hűtlenül kezelte a kezén lévő vagyont. Hain a nyilaskeresztes uralom hónapjaiban visszatért Budapestre, a Majesticbe, és egyik irányítója volt a nyilasok zsidóellenes akcióinak.

Szeptember 7: Kormányközlemény jelentette be, hogy Budapesten a város védelme érdekében minden 14 év fölötti zsidó férfit munkaszolgálatra osztanak be.

A külföldi képviseletek megkezdték védőokmányok (útlevelek, igazolások) szétosztását a főváros zsidó lakossága körében. Már másutt is próbálkoztak hasonlóval, hogy mentesítést szerezzenek a deportálás alól a zsidó lakosság leg alább egy részének. A németek is felismerték, miről van szó. Eichmann egy beosztottja július 14én megemlítette a Zsidó Tanács vezetőinek, hogy minden görög zsidó spanyol útlevelet húzott elő a zsebéből. Mindenesetre, korábban sehol sem került forgalomba annyi külföldi okmány, mint amennyi Budapesten.

Az augusztus végétől október közepéig terjedő hetekben némi megkönnyebbülés volt érezhető Budapesten. Nem egy üzlet újra kinyitott, és jobb lett a hangulat is. Az őszi nagyünnepek kezdetén, rós ha-sána (szeptember 18) megengedték, hogy a zsidó szervezetek élelmet vigyenek be az internálótáborok foglyainak, és jóm kippur napján (szeptember 28) több táborból is elengedték a zsidó internáltakat. Az ünnepek időpontjában (újév előestéje és két napja, jóm kippur előestéje és napja, szukkot első két és utolsó két napja) alkalmából a belügyminiszter a zsidókra érvényes kijárási tilalmat oly módon szabályozta, hogy az istentiszteleteken mindenki részt vehessen (du. 5-7, illetve reggel 9-től este 7-ig). Most már úgy látszott, hogy a fővárosi zsidóság számára az adja ą legjobb esélyt, s a legjobb, amit tehetnek, ha nem tesznek semmit.

Szeptember 4: A hitközség iskoláiban megkezdődött a beiratkozás. A r. kath. tanügyi főigazgatóság körlevélben közölte, hogy iskoláiba ezentúl nem járhat sárga csillag viselésére kötelezett tanuló.

Október 15: A kormányzó délben rádión bejelentette, hogy fegyverszünetet kért az orosz csapatoktól. Már aznap este fél 10 tájt elhangzott a rádióban Szálasi kiáltványa. Az éjszaka folyamán a nyilasok átvették a hatalmat. Lakatos, és Horthy is, lemondott. Szálasi Ferenc alakított új kormányt mint nemzetvezető. A nyilaskeresztes pártszolgálatosok már a következő napokban megkezdték a zsidók összeterelését a Tattersallba / Ügető (VIII., Kerepesi út 7.). A csillagos házakat mind lezárták, zsidók napokon át nem léphettek az utcára. Az utcákon, Duna-parton, Duna-hidakon nyilaskeresztes fegyveresek embereket öltek. A belügyminiszter fenyegetőleg bejelentette: „Nem ismerek római katolikus, evangélikus vagy izraelita hitfelekezethez tartozó zsidót, hanem csak zsidó fajúakat. Nem ismerek el semmiféle men levelet vagy idegen útlevelet, melyet magyar állampolgárságú zsidó bárhonnan vagy bárkitől kapott.”

Október 17: Nyilasok házakból, utcákon összeszedett, az ügetőn őrzött zsidókat hoztak a Dohány utcai és Rumbach utcai zsinagógák épületébe. A két nagytemplomban „koncentrációs” lágert rendeztek be. Volt idő, hogy hatezer embert tartottak bennük fogva. A Kazinczy utcai orthodox zsinagógát a németek bezárták. A zsinagógákban az istentiszteletek majd csak a gettó felállítása után, december közepén kezdődhettek meg, először a „Rumbach”-ban (december 15.), azután a Dohány utcában is.

(7) Halálmenet

Október 17: Eichmann visszaérkezett Budapestre. Már más nap ismét szervezni kezdte a deportálásokat, konok elhatározással, hogy az ő terve fog megvalósulni, nem pedig a hierarchiában fölötte álló Himmler hirtelen békülékenysége. Heinrich Himmler ebben az időben azt remélte, hogy a szövetségesek hajlandók lesznek békét vagy fegyverszünetet kötni, ha a továbbiakban kíméletet tanúsítanak a zsidók iránt. Ebből a megfontolásból leállította a deportációkat. Eichmann láthatóan nem vett tudomást a politikai változásról, továbbra is az eredeti terv végrehajtásán dolgozott, megátalkodott szenvedéllyel. Eichmann és a m. kir. honvédelmi miniszter megegyeztek, hogy a deportálás első lépéseként a budapesti zsidókat a főváros közelében négy lágerbe telepítik, s amaradék számára gettót állítanak fel.

Október 21: A honvédelmi miniszter honvédelmi munkaszolgálatra rendelt ki, a főváros határában, mindenmunkaköteles zsidót:

férfiakat 1860, nőket18-40 éves kor között. A jelentkezés időpontja 1944. október 23., reggel 8 óra, férfiaknak a Kerepesi úti ügetőpálya, nőknek az Erzsébet királyné úti sportpálya.

„Jelentkezni kötelesek a mentesített, kivételezett, vegyes házasságban élő és a keresztény hitfelekezethez tartozó zsidók is. (…) Külföldi állampolgárnak csak az a zsidó tekintendő, akinek érvényes külföldi útlevele van.

Minden jelentkezésre kötelezett zsidó férfi és nő meleg ruhát, erős cipőt, pokrócot, csajkát, evőeszközöket, közös főzésre alkalmas főzőedényeket, tisztogatószereket, hátizsákot és 3 napra elegendő élelmet hozzon magával.

A házparancsnokok és a házfelügyelők tartoznak a házban levő zsidókat jelentkezésre utasítani.”

Október 26: A m. kir. honvédelmi miniszter hozzájárult ahhoz, hogy bizonyos személyek, összesen hetvenmunkaszolgálatos század, munkakötelezettségüknek Németországban tegyenek eleget („Leihjude”). Engedélyt adott arra is, hogy akiket Németországba visznek, azokat családi egységekben szállítsák el. A rendőrség egy hét alatt körül belül 25 000 férfit és 10 000 nőt gyűjtött össze. Ebben az időben Auschwitz már felszámolás alatt volt. Ezért Eichmann és a magyar kormány más sorsot szánt a foglyoknak. Többségüket gyalogos menetoszlopokban („Fussmarsch” ) útnak indították Hegyeshalom irányában. Sáncásás várt rájuk, az a feladat, hogy kiépítsék a védőgyűrűt Bécs előtt: a Hegyeshalom-Sopron-Kőszeg között húzódó Keleti Falat („Ostwall” ). Mások, másutt a Délkeleti Falat. Előbb azonban Budapest határában kellett védősáncokat ásni, a Dunától keletre (Kispest), de rövidesen már a nyugati oldalon (Budafok, Albertfalva).

Október 29: A Nemzetközi Vöröskereszt budapesti jelentése megállapította, hogy 50 000 zsidót vittek el munkára Németországba, ugyanannyi van munkaszolgálatra kirendelve Magyarországon, harmadannyi Ausztriában, s a Nyugatra vezető utakon mindenütt gyalogos menetek haladnak az osztrák határ felé.

A boriak gyalogmenetének dunántúli csomópontján (Szentkirályszabadja, Veszprém megye) ugyanebben az időben Radnóti Miklós még egy úti „képeslap”-ot (razglednica) írt be kis noteszába; ez az utolsó verse.

,,Mellézuhantam, átfordult a teste

s feszes volt már, mint húr, ha pattan.

Tarkólövés.Így végzed hát te is,

súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.”

(„Razglednicák, IV.”, Szentkirályszabadja, 1944. október 31.)

November 5: Elindultak, túlbuzgóságból a tervezett időpontnál napokkal korábban, a Németországnak kölcsönadott zsidók gyalogos transzportjai Hegyeshalom felé. A gyűjtőhelyek az óbudai téglagyárak voltak.

A Bécsi út mentén, a kiscelli agyagvonulatra rátelepülve, téglagyárak valóságos fűzére sorakozott az 1860-as évek óta: az egykori Holzspach Téglagyár: III., Szépvölgyi út 15, a mai Mérőműszerek Gyára helyén; Kunwald Jakab Téglagyár (III., Bécsi út 86); az előbbit is magába olvasztó egykori NagybátonyÚjlaki Egyesült Iparművek / Újlaki Tégla és Mészégető téglagyára: Bécsi út 134-136, az út jobboldalán, a mai óbudai lakótelep nyugati szélén az egykori Bohn Téglagyár: a Kiscell és Remetehegy közötti keleti lankán, a Bécsi út baloldalán, a Tégla utcánál; az egykori Schossberger téglagyár; a budai Mészégető és Gőztéglagyár, a Bécsi út jobboldalán, a Pomázi úttól délre; a Demjan téglagyár; az Aranyhegyi úti téglagyár stb. Termékeikből épült fel a századforduló Budapestje. A legjelentősebb közülük az említett újlaki vagy óbudai téglagyár volt, ezt ebben az időben hadiüzemnek nyilvánították. Még alig pár évvel korábban is, 1940-ben, a Goldzieher / Goldzieher család egyik tagja, Lukács Emil volt a gyár helyettes vezérigazgatója, már évtizedek óta egyébként, kitűnő szervező; kikeresztelkedett, előkelő villában lakott Budán, a II., Garas utcában. (Hetvenéves korában, 1940-ben, nyugdíjba ment, 1944-ben éhen halt.) A legnagyobb gyűjtőhely 1944 őszén a Nagybátony-Újlaki Téglagyárban volt, tartós igénybevétellel. Még távolabb pedig: a csillaghegyi, békásmegyeri, pilisborosjenői, solymári téglagyárak. Tranzitközpontok voltak, másfelé, Budafokon, Albertfalván, Pünkösdfürdőn (sporttelep) stb. A második világháború után az óbudai téglagyárakat rendre megszüntették, az újlakit 1972-ben, területüket beépítették, helyükön semmi sem utal 1944 őszének tragikus eseményeire.

A fővárosban a házparancsnokok, tömbbizalmik, házfelügyelők számon tartottak minden zsidót, figyelmeztették őket a hatósági felszólításokra – és nemegyszer felhívták a fegyveresek figyelmét is a házbeli zsidókra. Napokon át rendőrök hajtották a város főútvonalain a kisebb-nagyobb csoportokat Budára. A Margit-hídnak már csak az egyik fele volt ép: az aláaknázott híd pesti részén a gázvezeték robbanása november 4-én, szombaton déltájban a Dunába omlasztotta a híd első nyílását, de gyorsan pontonhidat építettek helyette. A Pesten a csillagos vagy éppen védett házakból kikergetett vagy az utcákon összeszedett embereket a fegyveresek a Margit vagy az Árpád-hídon át kísérték – hajszolták – az óbudai téglagyárak felé, a gyűjtőtáborba.

,,Egy napra jöttem el rejtekhelyemről:

Csak épp egyszer akartam látni még

A Hold utcát, a Szabadság teret,

A kávéházakat, a Lánchidat. De

Erre sem jutott már idő. Anyámat

Láttam. Alig bírt lépést tartani:

Sokakkal együtt hajtották.

(…) Egy nő a járdán

így szólt fiához: Nini, a zsidókat

hajtják ott! A gyerek bámult. A hajtők

Között kevés volt sváb. Sokan ízes

vasi, alföldi vagy nógrádi nyelven

És győztes kedvvel nógatták a zsákmányt.

(…)

A sötétben, a zuhogó esőben

Anyám kicsi alakja fekete

Ruhában és kifúlva tipegett

Újlak felé.”

(Vas István, ״November”, in: Márciustól márciusig, 1944-1945)

November folyamán zsidók már csak délelőtt 10 és 12 között tartózkodhattak az utcán. Volt, akit az utcán szedtek össze, akár a kijárás idején is. November 16-án a Teleki téri zsibáruvásártéren rendeztek razziát a nyilasok. Zsidó árusok már nemigen voltak a bódék pultjai mögött, de még mindig sokan laktak, rejtőztek a környék házaiban. Sokakat a lakásukból vagy menedékhelyükről hurcoltak el. Legfeljebb kis kézicsomagot tudtak magukkal vinni. A téglagyárakból néhány embert barátok vagy ismerősök – a Nemzetközi Vöröskereszt, a svéd követség vagy magyar katonatisztek segítségével – még kimenekíthettek, másoknak ruhát vagy élelmet sikerült bejuttatni.

Szenes Béláné:

„Amint sötétedni kezdett, elindult az eső. Egy ideig még mentünk a sárban és víztócsákon át, végül eljutottunk az óbudai téglagyárhoz. Betereltek minket az égetőkemence körüli folyosóra, itt olyan zsúfoltság volt, hogy állni is alig lehetett. A kemence falai némi meleget adtak, s így az éjszaka folyamán legalább a hidegtől nem szenvedtünk. Aludni nem lehetett, és reggel, amint világosodni kezdett, mindenkit ki hajtottak a kemence előtti szabad térre. Beosztottak minket százas csoportokba, soronként négyesével. A menetoszlop rátért a főútra, mely Ausztriába visz, emberi lények hosszú-hosszú sora. A menetet civil őrök kísérték. Az őrség nem titkolta, hogy nincs kedvére ez a napi tizenöt vagy tizennyolc kilométeres gyaloglás. Ügyeltek arra, hogy a sorokból senki ne szökjön meg, de erőszakot nem alkalmaztak, és időről időre megengedték még azt is, hogy az út mentén ötpercnyit pihenjünk.”

Valamikor októberben Himmler egyértelmű rendelkezést adott ki arról, hogy hagyjanak fel a meg semmisítő akciókkal. Eichmann most már önkényesen is ragaszkodott ahhoz, hogy a zsidókat maradéktalanul („restlos”) el kell pusztítani. A forma a birodalmi munkaszolgálat volt. Halálmenet („Todesmarsch” ) – így nevezték a kortársak a birodalomnak kölcsönadott zsidók gyalogos deportálását Hegyeshalom felé. Hegyeshalomban a németek már némi élelmet is adtak azoknak, akik megérkeztek, akiket átvettek. De az út odáig! A halálmenetekről már leginkább csak emlékiratokban és visszaemlékezésekben maradtak fenn szórványos közelebbi adatok. Az egyik menetoszlop, amelyet november 8án indítottak el Pestről, hét nap alatt érkezett meg Strasshofba (Bécs közelében), s eszerint naponta huszonötharminc kilométernyi utat kellett megtenniük. Szenes Hanna édesanyjának visszaemlékezésében a következő útvonal szerepel (időpont: a november 15. utáni napok): Piliscsaba, Dorog, Szőny, Komárom, ahol is sikerült megszöknie. A csoportok egyébként buda térségéből a ״régi” bécsi országúton vagy valamelyik alternatív útvonalon mentek tovább (Dorog, Süttő, Szőny, Gönyü, Dunaszeg, Mosonmagyaróvár). Süttőn a marhavásártéren, a szabadban, lovak között volt a foglyok éjszakai szállása, Gönyünél uszályokon, Mosonmagyaróváron egy gyárépületben. Gönyünél két dunai uszály – úgy mondták: ,,halálhajók” – vérhasban szenvedő betegekkel volt tele. Hegyeshalomnál minden reggel egy német (Gestapo) bizottság vette át az előző nap beérkezett transzportokat. Voltak más átadó állomások is, például, Thurndorf. Azok közül, akik ez idő tájt jöttek Bécs felől Budapestre, többen is beszámoltak arról, hogy az országút kétharmadán batyuval vánszorgó, elgyötört emberek hosszan elnyúló menetoszlopai töltik meg, s az utak mentén, az útszélen, az árokban mindenütt szabadon heverő tetemeket, lelőtt vagy elpusztult emberek holttestét látták.

(…) „A zsidó vallású magyar állampolgárokkal együtt a keresztény vallású, de zsidó származású híveinket is, akár öregek, akár betegek, akár gyenge asszonyok, akár apró gyermekek, télvíz idején, több száz kilométeres úton gyalogosan hajtják ki az országból a bizonytalanságba. Útjukat, amelyet csak a szabad ban töltött éjszakák szakítanak meg, kimerültségtől és a sok szenvedéstől összeesett, és minden irgalom nélkül az út mentén hagyott emberek, inkább emberroncsok, sőt, hullák is jelzik.”

(Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás levele Szálasi Ferenc nemzetvezetőnek, 1944. november 25.)

Az alkalmi benyomásokat a semleges követségek és a Nemzetközi Vöröskereszt hegyeshalmi szemleútja (november 23-27) mindenben megerősítette. (Gönyünél) „már sötét volt, és saját szemünkkel láttuk, hogy a csendőrök a csúszós, keskeny palánkon hajtották az uszályra a zsidókat, és sokan közülük a jeges vízbe estek” – írta a Vöröskereszt jelentése. Batizfalvy Nándor rendőrkapitány (KEOKH), aki Wallenberg segítő és mentőakcióinak esetenként még szerényebb támogatást is tudott nyújtani, bizalmasan úgy tájékoztatta a svéd diplomatát (november 22), hogy az országutakon tízezer zsidó tűnt el.

November 19. táján már maga a kormány is megpróbálta leállítani a további deportálásokat, de a fővárosban egyre nagyobb anarchia uralkodott, és bizonytalanná vált, engedelmeskedik-e bárki is a parancsoknak. Már tartott az ,,alvilági játékok időszaka”, mint Déry Tibor novellafüzérének (1946) címe jellemzi a történteket. Budapestről november 21-ig folyamatosan, és december elején, sőt, közepe táján ismét, indítottak transzportokat Ravensbrückbe, Mauthausenbe, most már nem gyalog, hanem vonaton, marhavagonokban. Mauthausenben, ahová a foglyok útja húszhuszonöt napig tartott, már nem is barakkokban: sátorban helyezték el az újonnan érkezőket. Nagycenk, Fertőrákos, Sopronbánfalva, Kőszeg, Reichenberg környékén még 1945 márciusában is nagy számban voltak budapesti deportáltak.

Munkatáborban (Balf, sáncásás) pusztult el Halász Gábor (1901- meghalt: Balf, 1945. március), Sárközi György (1901- meghalt: Balf, 1945. január 8),Szerb Antal (1901- meghalt: Balf, 1945. január 17). Halálmenetben Honti János (1910 – meghalt: Kópháza, 1945. március vége/április legeleje).

Szerb Antal utolsó levele feleségéhez (1944. december 16):

Általában az a hely, ahol most vagyunk, Balf, átkozott egy hely, és minden tekintetben nagyon rosszul megy nekünk. És most már nincs más reménységem, mint az, hogy a háborúnak nemsokára vége lesz; ez tartja még bennem a lelket…”

Mauthausenben, ahol egyébként sokan életben maradtak a foglyok közül, csak 1945. január és május között még több mint háromezer magyar, legnagyobb részük budapesti zsidó, pusztult el; a lágert így nevezték el: Mordhausen. Május l-jén, amikor már közeledtek az amerikai csapatok, az Auschwitzból ideszállított és még életben lévő foglyok közül a németek sokakat, mintegy négyezer magyar zsidót is, gyalog elindítottak Günskirchen felé; öt nappal később, amikor az amerikaiak ezt a lágert is elérték, már csak pár százan voltak életben közülük. A legutolsó órákban halt meg Havas Géza (1905-1945) budapesti újságíró és költő is, akit a kőszegi táborból vittek Mauthausenbe, illetve Günskirchenbe. Németország más részein is hasonló módon hajszolták a deportáltakat még az utolsó hetekben, napokban, órákban is lágerből lágerbe, minden ésszerű ok nélkül, sokak halálát és a megmaradottaknak is mérhetetlen szenvedést okozva.

(Folytatása következő, szeptemberi számunkban.)

Részlet az MTA Judaisztikai Kutatócsoport és a Budapesti Városháza által 1994 második félévében megjelentetendő, Zsidó Budapestünk, Emlékek, történelem, szertartások című kötetből. Szerkesztette Komoróczy Géza.

Címkék:1994-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Jaj, de árván ül a nagy népű város!

Ággádák Tisá beÁvra Így mesélik: Mikor az Első Szentély elpusztult, éppen Áv hó kilencedike volt, szombat kimenetele és az elengedés...

Új ég, új föld

És kimenék a völgynek kapuján éjjel, és pedig a sárkányok forrása felé, majd a szemétkapuhoz és vizsgálgatám Jeruzsálem kőfalait, melyek...

Close