Szombat előfizetés 2017

A népi írók öröksége

Írta: Pelle János - Rovat: Archívum, Esszé

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Válasz évkönyv I-II.

Vagy egy éve rakosgatom a könyvespolcomon a Válasz 1989-ben kiadott kétkötetes évkönyvét. Régtől foglalkoztat a gondolat, hogy elmondom róla a véleményem, leteszem a garast a népi–urbánus-vitában, de mindeddig hiányoztak hozzá a politikai előfeltételek. Most azonban, hogy a Püski Kiadó és a Veres Péter Társaság gondozásában megjelent kötet előszavát újra elolvastam, eltűnődtem, mit takarhat ez a zászlóbontásnak is beillő megállapítás: „A szellemi és a politikai élet korábbinál nagyobb szabadsága, tisztultabb légköre tette lehetővé, hogy a társadalom mélyén készülő halk folyamatokban tovább élő népiség ismét felszínre törhessen.” Felbuzgott bennem a közlés vágya, s már csak egy gondom maradt: ha viszonylag elfogulatlanul megpróbálom megírni, mit tartok a népi írói mozgalomról, akkor mi tör felszínre belőlem: az urbánusság? a zsidóság? mindaz, ami nem tartozik a népiséghez? Nem tehetek róla, a „népiség” kategóriája, amit oly frappáns semmitmondással fejezett ki a Nemzeti Parasztpárt, majd a Magyar Néppárt jelszava az előszó alján, hogy tudniillik Néppel a népért!, erősen csábít az élcelődésre. Mégis, erősen megfogadtam, hogy elnyomom magamban a „destruktív zsidó humor” mocorgását, hiszen a népi írói mozgalom sokkal komolyabb, mélyebben gyökerező volt annál, hogysem tréfálkozással üthetném el az értékelést.

A szocializmus tévútjai

Talán ott kellene kezdeni, hogy egy nagy, nemesnek ígérkező eszme, a szocializmus miféle torzulásokon ment keresztül a XX. században. Az elnyomottak, a kiszolgáltatottak és megnyomorítottak felemelését hirdető, humánus eszme köré szerveződött a nemzetközi munkásmozgalom, s a szocializmus figyelemre méltó vonzerőt gyakorolt Kelet- és Közép-Európában a kispolgárságra és a parasztságra is. Magyarországon, ahol a nagybirtokrendszer sok szempontból még feudális állapotokat konzervált, az alföldi parasztság mérhetetlen elkeseredése először az agrárszocialista mozgalmakban tört felszínre, elsősorban a Tiszántúlon. A protestáns zsoltárfordítások pátoszteli nyelvén megszólaló paraszti radikalizmus olyan vidéken jelentkezett, ahol még eleven hagyományai voltak az antiszemitizmusnak, a népi zsidóellenes előítéleteknek is. Az 1881-82-es tiszaeszlári vérvádper itt súlyos zavargásokat idézett elő – ezeket ugyanúgy kíméletlenül, csendőri brutalitással számolta fel az államhatalom, mint a közel másfél évtizeddel későbbi földosztást, és a kiáltó szociális egyenlőtlenségek felszámolását követelő megmozdulásokat.

A század első évtizedében Bartha Miklós kormánypárti képviselőnek támadt az a gondolata, hogy ha a szegényparasztság radikális indulatai á zsidóság, illetve az általa megtestesített kapitalizmus ellen fordulnának, egyszerre lehetne megoldani a szociális és a „faji” kérdést. A nemzeti indulattal feldúsított „fajvédő szocializmus”, mely szemléletében rokonságot mutatott az elsősorban kispolgári használatra szánt német nemzetiszocializmussal, különösen 1919 után gyakorolt jelentékeny hatást a keresztény középosztályra, illetve a belőle kisarjadt értelmiségiekre. De a tagadhatatlanul tehetséges Szabó Dezső vagy a még nagyobb formátumú Németh László írói pályája feltehetőleg hasonlóan alakult volna, mint a baloldalból és a liberalizmusból kiábrándult és a nemzeti jobboldalhoz vonzódó más európai íróké a harmincas években, ha nem sorakozik fel mögéjük paraszti tehetségek egész „szekértábora”, akik hihetetlen indulattal és élményanyaggal itták magukba, s egyben hitelesítették Bartha Miklós eszmei örökségét.

A népi mozgalom írói, költői tömörültek a Válasz című folyóirat körül, amely először 1934 és 1938, majd pedig 1946 és 1949 között jelent meg. A „népiek” igen korán politikai jelentőségre tettek szert, amit világosan kifejezett, hogy 1939 júniusában Makón megalakult a kifejezetten antikapitalista alapon álló Nemzeti Parasztpárt. Ez az eleinte csak kelet-magyországi hátterű, valós elégedetlenséget kifejező erő azután 1945 és 1949 között a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, valójában a megszálló szovjet csapatok parancsnoka jóvoltából Magyarország négy engedélyezett koalíciós pártjainak egyikévé emelkedett.

Művészet és ideológia

A Nemzeti Parasztpártot az írók pártjának is nevezték, vezetőinek jó része fontos szerephez jutott az egypártrendszerű „népi demokrácia”, az 1956-os forradalom, majd a kádári konszolidáció időszakában. Nem vitás, a népiek között olyan kiemelkedő írók is voltak, mint Illyés Gyula és Tamási Áron. Bár éppen most, a rendszerváltás idején azért meg merek kockáztatni egy eretnek kérdést: vajon a többi Kossuth-díjas is akkora művész volt közülük, mint amekkorának Révai József vagy Aczél György tartotta őket? Érdemes lenne újra a kritika mérlegére tenni mondjuk Szabó Pál vagy Veres Péter életművét, nem is szólva a népi írók mozgalmának, a Válasz körének és a Nemzeti Parasztpártnak olyan illusztris személyiségéről, mint az 1945. májusi Szabad Népbe Őszinte szó a zsidókérdésben címmel megrendelésre cikket író Darvas Józsefről.

De ne beszéljünk művészetről, hiszen maga a népi írói mozgalom tagjai is elsősorban politikusoknak tartották magukat, s ez a hagyomány tovább él: a mostaniaktól, Csurka Istvántól, Csengey Dénestől vagy Csoóri Sándortól sem idegen a közéleti szerepvállalás.

Térjünk vissza a harmincas évekhez, amikor olyan radikális hangvételű paraszti tehetségek „robbantak be” a magyar szellemi életbe, mint Erdélyi József, Sinka István, Féja Géza, Szabó Pál, Darvas József és Veres Péter. Valamennyiük közös jellemzője, hogy a Tiszántúlról, a paraszti társadalom mélységeiből érkeztek. Magukkal hozták családjuk, tágabb otthoni környezetük szellemi örökségét. Ehhez a poggyászhoz tartozott a radikalizmus, a hit egyfajta paraszti szocializmusban, a nacionalizmus, ami fokozott nemzeti érzékenységben nyilvánult meg (többen közülük, mint például Erdélyi József vagy Darvas József elmagyarosodott román, illetve szlovák családokba születtek), s végül, de nem utolsósorban, az antiszemitizmus. Ez a „világnézeti komponens” a legtisztábban az 1945 után a népi írók közül egyedül börtönbüntetésre ítélt, amúgy igazán tehetséges költő, Erdélyi József esetében mutatkozott meg. ő Sértő Kálmánnal együtt szervezetileg is csatlakozott a Nyilaskeresztes Párthoz, s megírta a Solymosi Eszter vére című elbeszélő költeményt, mely az úri középosztály áltál gerjesztett népi antiszemitizmus árulkodó dokumentuma.

Itt rögtön meg kell jegyezni, megelőzendő a személyeskedő szemrehányásokat és helyreigazítási kérelmeket, hogy nem minden felsorolt írónál olyan könnyű árulkodó idézetekre lelni, mint Erdélyi József naiv és őszinte önéletírásában, amely A harmadik fiú címet viseli. „Micsoda gyalázat, hogy jöttment zsidók, föld- és népnyúzó pogányok bitorolhatják a világ legtermékenyebb földjeit! Küzdeni fogok, míg élek ez ellen az arcpirító igazságtalanság ellen.” (Turul kiadás, 159. old.)

Erdélyi Józsefnek természetesen nem ez az írásrészlete szerepel a Válasz évkönyvben, mint ahogy kimaradtak a kifogásolható részletek a többi szerzőtől is. Mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a népi írók nyilatkozatain, cikkein világosan megfejthető, kódolt antiszemitizmus vonul végig a harmincas évektől, amit a korabeli közvélemény világosan érzékelt. Amikor például Féja Géza a „kozmopolita lelkületű burzsoáziát” vagy Veres Péter a „nemzetietlen szocializmust” bírálta, valójában a szűkebb szülőföldről magukkal hozott elfogultságaikat tágították egyetemessé, ideologizálták meg anélkül, hogy elméletalkotás terén nyomába értek volna a Kisebbségben írójának, Németh Lászlónak.

Persze, amikor a népi írói mozgalomnak a „fajvédő szocialista eszme” iránti vonzalmáról szólunk, nem szabad elfeledkezni olyan, valóban demokrata gondolkodókról és politikusokról, mint Kovács Imre, Szabó Zoltán vagy Bibó István, akik soha nem tévedtek el a „harmadik út” vagy a „minőségszocializmus” labirintusában, s még burkolt engedményt sem tettek a „faji” gondolatnak. Ők megpróbálták demokrata irányban befolyásolni azokat a népi írókat, akikből később a Magyar Kommunista Párt titkos tagjait toborozta. Nem véletlen, hogy a politikai rendőrség ellenőrzése alatt működő Nemzeti Parasztpárt sietett megszabadulni tőlük, vagy úgy, hogy külső, vagy pedig úgy, hogy belső száműzetésbe kényszerítette őket.

Újra a politika sűrűjében

A népi írók – éppen mert nagyon mélyről érkeztek – hihetetlenül sértődötten reagáltak az őket ért bírálatra. A polgári radikalizmus alapján álló, zsidó származású két írót, Zsolt Bélát és Ignotus Pált elpusztításukra törő ellenségként örökítették meg az utókor számára, ami távolról sem felel meg a valóságnak. Igaz, e két szerző nemegyszer elsiklott a Válasz szerzői által teremtett értékek felett, s csak az általuk képviselt, s számukra kevéssé rokonszenves politikai mondanivalóra koncentrált, de az semmiképp sem felel meg a valóságnak, hogy üldözték vagy elnyomták volna a népi írókat. Hát nem ők tartották elsősorban közéleti férfiaknak, s csak másodsorban írónak magukat?

S vegyünk észre végre valamit. Eddig meglehetősen sok szó esett arról, hogy a zsidó származású értelmiség, illetve olyan jelentékeny írók, mint Déry Tibor, Zelk Zoltán vagy Háy Gyula 1945 után „lefeküdtek” Rákosinak. De mit mondjunk Veres Péter, Erdei Ferenc, Ortutay Gyula vagy Darvas József közéleti pályafutásáról, különös tekintettel arra, hogy ez utóbbiak nemcsak az MDP-nek, de az MSZMP-nek is hűséges csatlósai voltak. E „frontemberek” mögött a népi írók egész derékhada húzódott meg, akikkel a kommunista kultúrpolitika évtizedeken át kacérkodott. Németh László vagy Illyés Gyula mellett a mögöttük felsorakozók, náluknál jóval kevésbé tehetségesek megnyerésére is különleges gondot fordított a legitimitás hiányával küszködő pártvezetés. Mintha Révai is, Aczél is elfogadta volna a harmincas évek óta fennen hirdetett alaptételt: ez az írócsoport a magyar nép igazi hangjának megszólaltatója, akiket, ha a „létező szocializmusnak” sikerül maga mellé állítania, sikerül megteremtenie a vágyva vágyott nemzeti egységet. (Ha több nem is, ennyi megmaradt e kultúrpolitikusok zsidóságából: nem ismerték a parasztságot, ezért tartottak tőle.)

A csak ideológiai fantazmagóriákban létező, osztályként felfogott parasztság megnyerése érdekében adtak már 1957 márciusában Kossuth-díjat Németh Lászlónak (amit ő el is fogadott, bár összegét jótékony célra fordította), s utaztatták el a Szovjetunióba, miközben az urbánus-reform kommunista írók még börtönben voltak. Igaz, közben megjelent az MSZMP „elméleti munkaközösségének” állásfoglalása a népi írókról, amit a pártközpont azért megküldött az érintetteknek „előzetes véleményezésre”. Egyedül Bibó Istvánnal tettek kivételt: ő ugyanis életfogytiglani börtönbüntetését töltötte. Aztán megkezdődött a húzd meg, ereszd meg játék a népi írók újabb és újabb nemzedékével. Éppen Aczél György ne tudta volna, hogy ha egy év szilenciumot ró ki nacionalista elszólás miatt egy alkotóra, de a következő évben „engedi átcsúszni” verseskötetét vagy színdarabját, azzal hihetetlenül népszerűvé teszi az illetőt a közönség előtt?

Nyilvánvalóan tudta, csak arra nem számított, hogy az írószövetség „elvi alapon” idézgetett népi mumusa, mellyel időtlen idők óta riogatták előbb a jórészt zsidó származású reform kommunistákat, Lukács György körét, majd pedig az ellenük is lázadó, hasonló indíttatású hazai maoistákat, s utóbb a két tábor egyesüléséből származó demokratikus ellenzéket, végül Goethe bűvészinasának seprűjéhez hasonlóan életre kel, s megint táncolni kezd a harmincas években tanult lépések szerint.

Márpedig e lépések közé tartozik a „kódolt antiszemitizmus”, immár „harmadikutas” máz nélkül, melyet – hogy napjaink politikai körülményeire térjünk át – egyszerre két formációban is megpróbáltak író-politikusaink. Az egyik, a régi vágású, amit a Nemzeti Parasztpárt sikeresnek ítélt 1945-48-as szereplése nyomán próbáltak meg újra meghonosítani. A Magyar Néppárt volt a Hazafias Népfront védőszárnyai alatt kikelt régi-új pártfióka, amely azonban meglehetősen erőtlennek bizonyult az 1990. áprilisi választásokon: patetikus parasztfrazeológiájára (s a belé rejtett antikapitalizmusra) nem voltak vevők a választók. Lehetőséget kínált viszont a Magyar Demokrata Fórum, a választásokon nyertes párt a népi írók közül a tehetségesebbeknek, hogy újra kipróbálják politikai „oroszlánkörmeiket”. Az eredmény ismert: a „kódolt antiszemitizmus” újjáéledése, aminek legjobb példáit a szintén Békés megyéhez, a Tiszántúlhoz kötődő Csurka Istvánnak a Vasárnapi újságban elhangzott rádió jegyzetei nyújtották, továbbá a Németh László „mélymagyar” hagyományaihoz visszakanyarodó Csoóri Sándor emlékezetes cikke a Hitel 1990. szeptemberi számában.

Azt hiszem azonban, hogy „a szekér elment”, s a múltat nem lehet feltámasztani. Mint a civilizált országokban általában, az írók nálunk is jobban teszik, ha az irodalomnál és az újságírásnál maradnak, s nem vállalnak politikai szerepet, nem tündökölnek mint képviselők és népszónokok.

Másrészt a népiség éltető forrásaival is bajok vannak. Nem az egységes parasztosztályra gondolok – az már a század elején sem létezett -, hanem az ideológiai tartalomra. A „kozmopolita burzsoázia” ostorozása kevés jót ígér az újjárendeződött kül- és belpolitikai viszonyok között, s a „kihal a nemzet” vészharangját sem lehet szüntelenül kongatni. Ami pedig a „kultúrszemét” elleni fellépést, illetve a határainkon túl élő magyarság kultúrájának felkarolását, iskoláztatásának segítését illeti, ezek sem alkalmasak eszmei tőkének, mert e kérdésekben a kormánypárt és a liberális ellenzék véleménye többé-kevésbé megegyezik, illetve közel áll egymáshoz.

Talán kissé messze kanyarodtam a Válasz évkönyv két, 1989-ben megjelent kötetétől, mely még az azóta nevet változtatott Magyar Néppárt sikereinek reményében íródott. De talán mégsem volt felesleges ez az eszmefuttatás. A népi írói mozgalom fejezete lezárult, de tanulságai megszívlelendők.

Címkék:1991-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Arcok a magyar zsidó irodalomból – Szép Ernő

1884-ben születeti Huszton. Debreceni iskolás korában már írogatott versekét, első kötete Mezőtúron jelent meg 1902-ben. Tizenkilenc éves korában lett budapesti...

Csak azért is: Izraelbe!

Az intifáda, majd az Öbölválság nemcsak gazdaságilag okozott, illetve okoz mind érzékenyebb veszteséget Izraelnek, hanem alkalmas lehet arra is, hogy...

Close