A NAGY FEHÉR REMÉNY

Írta: Avisai Margalit - Rovat: Archívum, Izrael

Az alábbiakban a The New York Review of Books, 1991. június 27-i számában megjelent tanulmány rövi­dített változatának első részét közöljük az alijázó szovjet zsidók izraeli befogadásának nehézségeiről. A téma és a közlemény súlya miatt e havi és a következő számunkban a teljes Izrael rovatot ennek az írásnak szenteljük.

A Szovjetunióból érkező bevándorlók közül sokan kutyákat tartottak karjukban, amikor leszálltak a repülő­gépről, amely Izraelbe hozta őket. Ez kissé furcsának tűnt, hiszen a zsidók nem különösebben kedvelik a ku­tyákat. Egy kíváncsiskodó újságíró azonban hamar kide­rítette, hogy a bevándorlók csupa olyan holmit is hoztak magukkal, amiről úgy vélték, hogy Izraelben értékesíthető. A szőnyegek ugyan már elfogytak, de úgy tudták, hogy tehetősebb tel-avivi polgárok újabban kutya­vásárlásra adták fejüket.

Az 1990 végén érkező beván­dorlókat már a repülőtéren kiok­tatták a gázálarc használatáról;

Szaddám Húszéin valójában nagy szolgálatot tett azáltal, hogy elte­relte az arab országok figyelmét az Izraelbe érkező nagyszámú zsi­dó bevándorlóról. Az arab tiltako­zások ellenére mintegy 200 ezer új bevándorló érkezett Izraelbe 1990 januárja és decembere között.

Amikor kitört a háború, ez az arány felére csökkent, és 1991 feb­ruárjában már csak 3000 új szovjet bevándorlót regisztráltak.

A szovjet zsidók úgy gondol­ták, hogy megvárják, miként ala­kulnak az események. Mostaná­ban ismét feltörőben van a kiván­dorlási kedv és 200 ezer újabb be­vándorlóra számítanak 1991 fo­lyamán. Amennyiben ez a tenden­cia folytatódik, az elkövetkező né­hány év folyamán akár egy millió zsidó is elhagyhatja a Szovjetuni­ót, hogy Izraelben telepedjen le.

Mivel Izrael jelenlegi lakossága kb. 4 millió, egy milliós nagyságrendű növekedés gyökeresen megváltoztatná az ország életét – ez nagyjából ahhoz hasonlítható, mintha az elkövetkezendő öt év folyamán Olaszország teljes lakossága kivándorolna az Egyesült Államokba.

Izrael mint átmenet

A szovjet zsidók izraeli bevándorlása szorosan kap­csolódik az Egyesült Államokba való bevándorlásuk le­hetőségéhez. Az 1970-es és 1980-as években mintegy 350 ezer zsidó hagyta el a Szovjetuniót izraeli vízummal a zsebében, de mihelyt Becsbe érkeztek, sokan megváltoz­tatták úti céljukat, és inkább az Egyesült Államokba utaz­tak. Az 1980-as évek vége felé a kivándorlók 85 százaléka az Egyesült Államokba ment. Az izraeli bevándorlással kapcsolatos ügyintézés a Je­wish Agency (Szohnut) hatáskörébe tartozik; ez a szerve­zet az izraeli kormány nem hivatalos szerve. Az a tény, hogy az akkori szovjet kivándorlók közül sokan mégsem Izraelben kívántak letelepedni, két másik – ám Izraeltől független – bevándorlással foglalkozó zsidó szervezetet keltett életre illetve mozgósított: a HIAS-t (a Hebrew Immigrant Aid Society-t – zsidó bevándorlási se­gélyszervezet) és a JDC-t (American-Jewish Joint Distribution Committee). A HI AS főleg az Egyesült Államokba irányuló be­vándorlással foglalkozott, fő tevé­kenységi köre a Washington által kiadott bevándorlási vízumok megszerzéséhez kapcsolódó pap­írmunka elvégzése volt. A JDC a szovjet kivándorlók ellátását vál­lalta magára, amíg azok megkap­ták amerikai, izraeli vagy más or­szágbeli vízumjaikat. Ugyanak­kor a Szohnut csak azokkal foglal­kozott, akik Izraelben kívántak le­telepedni. A JDC és az Egyesült Államok kormánya között kötött megállapodás értelmében ez utóbbi magára vállalta, hogy megtéríti mindazon személyek költségeit, akik később megkap­ták az amerikai bevándorlási en­gedélyt.

Hamarosan három komoly né­zeteltérés került felszínre. Az első nézeteltérés az izraeli kormány, il­letve a Szohnut és az Izraelen kí­vüli szervezetek között robbant ki. A Szohnut úgy vélte, hogy a ki­vándorlók „Izrael államhoz tartoz­nak”, mivel a Szovjetuniót izraeli vízummal hagyták el. Az Egyesült Ąllamokban néhány amerikai zsi­dó támogatta azt a cionista elvet, hogy „Izrael a zsidó élet központja”, ám a többség inkább a kivándorlók szabad választásának liberális elvét támogatta.

A második nézeteltérés Izrael és az Egyesült Államok között bontakozott ki, mivel Izrael ebben az esetben is azt vallotta, hogy a kivándorlók hozzá „tartoznak”. A harma­dik vitás kérdés az amerikai bevándorlási kvóta emelése kö­rül alakult ki. Az 1970-es és az 1980-as évek elején az Egye­sült Államokba bevándorló szovjet zsidókat a szovjet me­nekültek kvótájának részeként tekintették. Gorbacsov ha­talomra kerülésével azonban a korábban megállapított kvóta kevésnek bizonyult, és felmerült emelésének kérdé­se. Ugyanakkor az ázsiai (főleg vietnami és kambodzsai) bevándorlók szervezetei szintén kvótaemelést követeltek. Az izraeli kormány nem támogatta a kvótaemelést, de ezt nyilvánosan nem vallhatta be, mivel az amerikai zsi­dóság nagy része támogatta a kivándorlók szabad vá­lasztásának elvét, vagyis hogy saját maguk dönthessék el, Izraelben vagy más országban kívánnak-e letelepedni. Különböző zsidó szervezetek fejtettek ki nyomást a Reagan-kormányzatra, melynek eredményeképpen jelentő­sen kibővült az olyan bevándorlók köre, akik ugyan nem kaphatnak állampolgárságot, sem bármifajta állami se­gélyt, ám munkavállalási engedélyhez hozzájuthatnak, amennyiben valaki felelősséget vállal értük. E bővülés nagy pénzügyi terheket rótt az amerikai zsidóság vállára, és néhány amerikai zsidó szervezet éppen emiatt Izrael­be irányította a kivándorlókat. Az amerikai törvények szerint annak, aki menekültként lép be az ország terüle­tére, bizonyítania kell, hogy hazájában politikai nézetei vagy vallásos meggyőződése miatt üldözik, illetve, hogy más ország nem fogadja be. A HIAS segítséget nyújtott az előbbi bizonyításában. Mivel azonban Izrael készsége­sen befogadta volna őket, a menekültek a második felté­telnek nem feleltek meg, ám a Reagan-kormány szemet hunyt ez utóbbi felett.

Egy 1991 áprilisában, a szovjet zsidó bevándorlók kö­rében végzett reprezentatív közvélemény-kutatás szerint, arra a kérdésre, hogy „Ön szerint melyik országban bol­dogulna jobban?”, a megkérdezettek 46 százaléka Izraelt választotta, 11 százalék az Egyesült Államokat jelölte meg, míg 40 százalék nem látott jelentős különbséget a két ország között.

A bevándorlás költségei

Szaddám Huszein Scud rakétáin kívül januárban a leggyakoribb társalgási témát a szovjet bevándorlók ad­ták. Izraelnek még a legszerényebb számítások szerint is legalább 20 milliárd dollárra lenne szüksége az elkövet­kező öt évben, hogy befogadhassa az egymillió beván­dorlót, s ez az összeg nem csupán az alapszükségletek, az élelem, az orvosi ellátás és a lakhatás biztosítására szükséges, hanem olyan beruházások fedezésére is, ame­lyek munkalehetőségeket teremtenének. E pénzösszeg nagyobb részét amerikai és európai bankok fedeznék, ám ehhez az amerikai kormánynak kellene garanciát vállal­nia. Ezzel kapcsolatban két kérdés merül fel: az egyiket nyilvánosan teszik fel: megadja-e az Egyesült Államok a szükséges pénzösszeget és garanciát, a másik egyelőre csak találgatás: kér-e az Egyesült Államok valamiféle po­litikai árat e garanciákért? Amennyiben Izrael képtelen lesz 25 milliárd dollár kölcsönt felvenni az elkövetkezen­dő öt év során, felettébb súlyos gazdasági és társadalmi krízishelyzettel kell szembenéznie.

Az Izraelbe történő bevándorlás tehát könnyen meg­változtathatja a „nyomásgyakorlás Izraelre” kifejezés ér­telmét. Izrael az az ország, amely a legnagyobb amerikai segélyt kapja; 1973 óta az Egyesült Államok évi 3 milliárd dollárt folyósított gazdasági és katonai segélyek formájá­ban: a „nyomásgyakorlás Izraelre” korábban ezen összeg csökkentésének veszélyét jelentette. Ez a veszély valójá­ban nem jelentkezik, hiszen az izraeli lobby és annak amerikai zsidó támogatói a kongresszusban kellőképpen erősnek bizonyultak az évi 3 milliárd dollár biztosítására. Ám egy további 25 milliárd dollár iránti szükséglet elv­ben sebezhetővé teszi Izraelt az esetleges amerikai nyo­másra, különösen, ha az Egyesült Államokban recesszió van.

Ez a tényező jelentheti a szovjet bevándorlás politikai jelentőségét a Bush által kidolgozott közel-keleti „Új Rend” keretein belül. Bármi történjék azonban, Izrael számára drámai következményekkel járhat.

Belső átalakulás

Izrael, amely sok szempontból még mindig harmadik világbeli ország, egy nagyhatalom egyetemet végzett elitjének nagy részét fogja befogadni. Míg az izraeli mun­kavállalók közül csupán 0,6 százalék büszkélkedhet ter­mészettudományi diplomával, ez az arány 7,1 százalék a bevándorlók között. Vagyis mintegy tizenkétszer több természettudományos végzettségű szakember található a bevándorlók között, mint az izraeli lakosság körében. Ti­zenháromszor annyi mérnök és építész, négyszer annyi technikus, és majdnem hatszor annyi orvos. A szakkép­zett és szakképzetlen munkások aránya pedig jóval ala­csonyabb, mint Izraelben. E statisztikák azonban részben félrevezetőek.

Az izraeli gépre felszálló bevándorlók közül sokan, akik Kohn úrként szálltak fel, dr.

Kohnként szállnak le, vagyis közülük néhányan pár egyetemi évvel is gazdagodnak a repülőút néhány órája alatt. A hamisítvá­nyoktól eltekintve, meglehetősen nehéz a szovjet diplomák értékelése nyugati mércé­vel. Néhány év óta Izrael minősítő vizsgá­kat ír elő a külföldi orvosoknak (míg az Egyesült Államokból és Kanadából érkező orvosok esetében ettől eltekint, hiszen ott meglehetősen magas a mérce). Az orosz or­vosok 70 százaléka tavaly elbukott ezeken a vizsgákon, és csak 15 százalékuk ment át anélkül, hogy előtte különféle tanfolyamo­kon vett volna részt. Az orosz bevándorlók arra panaszkodnak, hogy a vizsgáztatók le­pontozzák őket, mert védik a helyi orvoskamara érdekeit. Az izraeli vizsgáztatók sze­rint a vizsgák nem jelenthetnek különösebb nehézséget, és arra hivatkoznak, hogy az Argentínából érkezett orvo­sok 65 százaléka, és az európai orvosok 75 százaléka si­keresen letette a vizsgákat anélkül, hogy előtte tanfo­lyamra járt volna.

Az orvostudomány és a biológia azonban nem örvend túl nagy megbecsültségnek a Szovjetunióban, és az orvo­sok presztízse is jóval alacsonyabb, mint Nyugat-Európában – sokkal alacsonyabb, mint pl. a fizikusoké. A kü­lönböző izraeli munkáltatók, akikkel beszélgettem, szin­tén megosztottak a kérdést illetően. Néhányukra kelle­mes benyomást tett a bevándorlók műveltsége, képessé­geik és komolyságuk; mások viszont megvetéssel beszél­nek róluk, és állításuk szerint jobbára csak csetlenek-botlanak a modern technológia láttán. A legtöbb közgazdász azonban osztja Michael Bruno, az Izraeli Nemzeti Bank elnökének nézetét, hogy az egymillió szovjet bevándorló si­keres befogadása megduplázza Izrael „humán tőkéjét”, vagyis a munkaerő gazdasági értékét, melynek az iskolai végzettség igen fontos eleme.

A szovjet bevándorlóknak hatalmas előnyük van az izraeliekkel szemben iskolázottság tekintetében. A be­vándorlók 40 százaléka 13-15 évig tartó iskolai tanulmá­nyokat tudhat maga mögött, szemben az izraeli 15 száza­lékkal. A bevándorlók 16 százaléka több, mint 16 évet töltött különböző oktatási intézményekben. Egyes számí­tások szerint a szovjet bevándorlók 2 százaléka – ez kb. négyezer fő – megfelelő végzettséggel rendelkezik ah­hoz, hogy egyetemen oktasson. Közöttük meglehetősen sok a matematikus – az Izraelben jelenleg meglévő mate­matikai tanszékek többszörösét megtöltenék. Úgy vélik azonban, hogy azok, akik még meg sem érkeztek, ha le­het, még tehetségesebbek és képzettebbek, hiszen akinek több vesztenivalója van, nehezebben szánja rá magát a távozásra.

Bevándorló-típusok

Kevés izraeli ismeri igazán a bevándorlókat; ennek el­lenére folyvást arról beszélnek, hogy milyenek, és ennek nagy része bizony közhely. Mielőtt megérkeztek volna az új bevándorlók, ritkaságszámba ment az olyan izraeli számítógépes programozó, aki verset írt, vagy akár kí­vülről tudott volna verseket. Senki sem csodálkozik azon, hogy a szovjet bevándorlók erre képesek. Amint az várható volt, mélységesen gyanakvóak mindenféle ideo­lógiával, s különösen a szocializmussal szemben. Egy ta­nár ismerősöm mesélte, hogy az egyik bevándorló isko­lás arról panaszkodott, hogy az iskolában ahelyett, hogy matematikát tanulna, „leninizmusra” oktatták. A fiú, mint utóbb kiderült, a kötelező bibliaórákat értette ezen: számára a Biblia inkább Izrael hivatalos ideológiájának, semmint kultúrájának része, és számára minden hivata­los ideológia „leninizmus”.

Az 1930-as években is volt egy nagy bevándorlási hul­lám Palesztinába, és a Hitler elől menekülők nagy részé­nek magasabb képzettsége volt, mint a helyi zsidó lakos­ságnak. A szovjet zsidókhoz hasonlóan, az akkori német bevándorlók nagy része sem volt cionista, és szakmai-tu­dományos képzettségük lenyűgöző volt. Meglepően kompetensnek és felelősségtudattal átitatottnak tartották őket, de a Kelet-Európából érkezett telepesek humortalan, lelketlen embereknek tekintették őket, akik képtele­nek megérteni a szenvedést. A szovjet bevándorlókról ki­alakított vélemény egészen más. Korántsem tartják őket robotszerű lényeknek, és sok szó esik a „szláv lélekről”.

Ezek az elképzelések azonban végső soron olyan fik­ciókon alapulnak, amelyeket az emberek maguk teremte­nek. A tények azt mutatják, hogy a szovjet bevándorlók idő­sebbek a többi izraelinél, kevesebb gyermeket nevelnek és kevés közöttük a fiatal. A bevándorlók átlagéletkora 32 év, míg az izraeli lakosságé 27. Az öt év alatti gyerekek Izrael lakosságának 12 százalékát alkotják, míg a beván­dorlók körében ez csupán 8 százalék. Á bevándorlók 34 százalékának csak egy gyermeke van, szemben az izraeli 21 százalékkal. Az átlag szovjet bevándorló család három főből áll. Többségük érett, magasan iskolázott és képzett ember, kis családdal. Sokan beszélnek közülük angolul, és sok közöttük a matematikus.

A bevándorlókat „orosz bevándorlóknak” hívják, no­ha 1990-ben 59 ezer érkezett Ukrajnából (beleértve 12 ezer főt Kijevből), 23 ezer Fehéroroszországból, 26 ezer a közép-ázsiai köztársaságokból, és csupán 45 ezer magá­ból Oroszországból (15 ezer Leningrádból és 10 ezer Moszkvából). Az 1970-es években a bevándorlók közül sokan a balti köztársaságokból érkeztek, és közülük jó páran emlékeztek még a szovjeturalom előtti zsidó életre. A mostani bevándorlók között alig található ilyen sze­mély. A kommunista uralom termékei, noha többségük soha sem volt kommunista, és kevésről mondható el, hogy akár „cinikus kommunista” lett volna, azaz olyan személy, akinek neve szerepel az olyan kormánytisztvi­selői listákon, amelyre csak párttagok kerülhetnek fel, vagyis a nómenklatúra. Az izraeliek által a szovjet zsidókról feltett kérdések­nek van egy kellemetlen, rasszista éle: zsidónak néznek-e ki? Valójában zsidók-e? Egy 19. századi angol pszicholó­gus, Francis Galton kidolgozott egy olyan eljárást, amely lehetővé teszi egy adott csoport kollektív portréjának megrajzolását azáltal, hogy egymásra helyezik az egyé­nekről készített képeket. Az összes kép közös vonásai­nak feltérképezése adja meg a csoport tipikus tagjának képét. Sok izraeliben él egy ilyesfajta fantomkép a beván­dorlókról, akik szinte minden este feltűnnek az itteni televízió képernyőjén.

Az idősebb bevándorlók „zsidónak” néznek ki az iz­raeliek számára; azonban idős emberek gyakorta tűnnek zsidónak. A zsidó a hagyományos sztereotípia szerint is: egy idős ember. A fiatal bevándorlók azonban inkább orosznak néznek ki: fitos orr, széles, szláv arcok a nők között, világos, szőkés haj és acélkék szem, szemben a zsidó sztereotípia „szenvedéssel telített” barna szemei­vel. Az izraeliek szemében a szovjet bevándorlók inkább gójnak tűnnek. Az európai eredetű izraeliek (az askenázok) szerint „ez remek, feljavítják az állományt, a követ­kező nemzedék már nem lesz annyira szefárd kinézetű”, míg egy szefárd ismerősöm arra panaszkodott, hogy „askenázibbak az askenáziknál; tisztára olyanok, mint a ke­resztények”.

Az a tény, hogy az orosz bevándorlók nem csupán kulturálisan, hanem fizimiskájukban is megváltoztatják az izraelieket, az askenázokat reménységgel, míg a szefárdokat félelemmel tölti el. A legtöbb ember nem szíve­sen beszél erről. A nem zsidónak kinéző szovjet zsidók­kal szembeni izraeli attitűdben bizony fellelhető egy be nem vallott, erotikus vonzódás a szépséges és titokzatos sikszék iránt.

A bevándorlókért felelős izraeli miniszter, Jichák Peresz, a szefárd ultraortodox párt képviselője. Az ő hi­vatala veszi pártfogásba az újonnan érkezetteket, és osztja ki számukra a letelepedési „csomagot”, melynek része egy lakásvásárlási kölcsön, egy héber nyelvtan- folyam és ideiglenes szállás biztosítása. Pereszt az iz­raeli történelem egyik legcsapnivalóbb miniszterének tartják. Még csak hivatalt sem tart fenn azokban a vá­rosokban, ahol több ezer bevándorló él, és az ellátásuk­ra hivatott intézmények kaotikus állapotban vannak.

Peresz kisebbfajta vihart kavart, amikor ki­jelentette, hogy a szovjet bevándorlók egyharmada nem is zsidó. Néhányan úgy vélték, hogy ezzel csak szakszerűtlenségéről akarja el­terelni a figyelmet, de valójában Peresz csak a két legbefolyásosabb izraeli közösségnek, a szefárd és az ultra ortodox közösségnek tett en­gedményt, amelyek aggodalmukat fejezték ki a szovjet bevándorlás miatt. A bevándorlók minden porcikájukban európaiak – vagyis nem szefárdok -, és nagyon szekularizálódtak – vagyis a legritkább esetben vallásosak, és szinte nincs is közöttük ultraortodox.

A vihar hamar lecsendesedett. Izraelben a bevándorlás ellenzésénél csak az anyaság el­lenzése nagyobb bűn, és keményen bírálták azokat a szefárdokat, akik ezt nyíltan tették – egyik vezetőjük még levelet is írt Gorbacsovnak, mely­ben a zsidók kivándorlásának leállítását kérte. Mind­azonáltal, amikor Izrael szerte az orosz ortodox egyház feléledéséről szóló képes beszámolók jelentek meg olyan fényképekkel, amelyek állítólagos új bevándorló­kat mutattak, amint szakállas, ortodox papok megáld­ják őket, Peresz állítása, hogy az újonnan érkezők mint­egy harmada nem is zsidó, megerősítést nyert a közvé­leményben.

Szovjet zsidónak hivatalosan az tekinthető, aki a szov­jet népszámlálás alkalmából zsidónak vallja magát, és a „nemzetisége” rubrikát ennek megfelelően tölti ki. Mivel a Szovjetunióban kétes dicsőségnek számít zsidónak len­ni, és még a közelmúltban is számos kellemetlenséggel járt, számos zsidó minden bizonnyal „kikeresztelkedett” a népszámlálás tiszteletére. Azok, akik zsidónak vallot­ták magukat, minden bizonnyal annak is tartják magu­kat, de mivel a vegyes házasságok aránya meglehetősen magas a Szovjetunióban, rengeteg házastárs és gyermek akadhat, akik hajlandók zsidónak tekinteni magukat, an­nak ellenére, hogy a zsidó vallási előírások értelmében nem azok, mivel anyjuk nem volt zsidó. Az ilyen nem­ zsidók aránya valóban elérheti akár a 30 százalékot is a be­vándorlók között, amint azt Peresz állítja, sőt még az 50 százalékot, vagy akár többet is. Ezt azonban senki sem tudhatja biztosan és, az ortodoxokat leszámítva, senkit sem érdekel.

Nagy általánosságban azonban e szekularizálódott orosz bevándorlóknak – mind egyéni, mind kollektív ér­telemben – érdekük fűződik egy szekuláris Izraelhez, amelyben nem kell olyan vallási előírásokat és törvénye­ket követniük, amelyekben nem hisznek. A teológiai helyzetet egy Ukrajnából elszármazott bányamérnök így jellemezte: „Az Isten csodálatos valami lehet a paraziták számára. Azonban az, aki dolgozik, nem ér rá vele foglal­kozni. Férjem és én mindketten dolgozunk.” Ez fontos politikai tényezővé válhat, mivel szekularizálódott vol­tuk könnyen szembefordíthatja a bevándorlókat nem­csak az ortodox pártokkal, de azokkal a jobboldali pártokkal is, amelyeknek bázisát az ortodoxok adják, és cse­rébe sok engedményt tesznek nekik.

Seleanu Magdalena fordítása

Címkék:1992-02

[popup][/popup]