„A mi kezünk nem ontott vért?”
Nemzetközi sajtószemle a Rabin-gyilkosság utáni két hétből
„Izrael számára minden út fájdalmas lesz. De a béke útja mégis jobb, mint a háborúé.”
(Jichak Rabin utolsó beszédéből)
Amir katonaéveit a hadsereg egyik elit egységében töltötte. A Jewish Agency később Oroszországba küldte őt, ahol az Izraelbe kivándorolni kívánó zsidókat héber nyelvre tanította. A nyelvezet, amelyet beszélt, a katonai zsargonnak és a Talmudnak a környezetére jellemző keveréke volt.
(Amos Elon: Die Dámonen des Judentums. Frankfurter Allgemeine Zeitung,
1995. november 22.)
A Bar Ilan egyetemen Jigal Amirt nyugodt, de befolyásolhatatlan diáknak ismerték, aki ragyogó memóriával rendelkezett… „A tanuláson kívül semmi másról nem beszélt” – mesélte tanára, Mose Raziel rabbi. Kívülről idézett részleteket a Gemárából. Ragyogó diák volt.. Társai szerint egyik tanárával vad vitába bonyolódott. Valahányszor a tanár mondott valamit, aminek a leghalványabb köze volt demokráciához, emberi jogokhoz, Amir majd a torkának esett.
(Elie Kaufner: Academic fault line. Jerusalem Post, 1995. november 25.)
Amir pontosan az volt, akitől az izraeli titkosszolgálat a legjobban félt: egy ismeretlen személy, akit elragadott az utca dühödt kormányellenes, Rabin-ellenes retorikája. A szürke tömegből jött és eljutott a gyilkosságig…
(Peter Hirschberg: Anonymous Assasin. Jerusalem Report, 1995. november 30.)
„Ezek remek fiúk voltak – mondja Tova Lichtenstein pszichológiaprofesszor Amirról és letartóztatott bűntársairól. – A legjobb iskolákba jártak. Nem voltak akárkik. Hol rontottuk el? Ki tanította nekik azt, hogy Izrael földje minden?”
„A Hatnapos háború olyan volt számunkra, mint egy csoda – mondja Raziel rabbi, a Bar-Ilan egyetem jesivájának vezetője. – Néhány óra alatt megsemmisült az egyiptomi légierő, néhány nap alatt Izrael egész földje a mi kezünkbe került. Ez nem volt józan ésszel fölfogható, úgy tűnt, Isten ujja ez, a megváltás kezdete. Ma már beismerem, naivak voltunk. Föl sem merült, hogy mi van, ha tévedünk? Mi van, ha a történelem más útra vezet? Azt gondoltuk, nekünk megadatott, a prófétaság ajándéka. Néhányan még ma is ezt hiszik. És néhányan, akik Isten kezét vélték látni a történelemben, most végleg magukra maradtak a történelemmel. Isten nélkül.”
„A hit hatalmasat roppant. Szörnyű spirituális kétségbeesés következett. Jigal Amirt ez a kétségbeesés vezette.
Egy utolsó kísérlet, hogy megóvja hitét megállítván a történelem menetét.”
(Hillel Halkin: Bar-Ilan Campus Ponders How it Produced a Killer. Forward, 1995. november 17.)
A gyilkosság előtt sokat beszéltem izraeli zsidókkal és arabokkal, Kneszet- tagokkal, politikai elemzőkkel, akadémikusokkal, szociális munkásokkal és üzletemberekkel. Egyet sem találtam, aki igazat adott volna nekem, midőn aggódtam, hogy a nemzet megosztottsága súlyosabb, mint az elmúlt három évtizedben bármikor.
(Bernard Bellush: Angry Protesters. Forward, 1995. november 10.)
A gyilkosság után a baloldal a jobboldali pártokat vádolta, mondván: a katasztrófát ők is elősegítették a kormány elleni verbális agressziójukkal („Rabin gyilkos, Rabin áruló”), amit csak a miniszterelnök halála után fogtak vissza. A Likud-vezetők viszont azt hangsúlyozták, hogy ezt az erőszakos stílust a baloldal honosította meg a politikai vitákban a libanoni háború idején. A Szabra és Satila menekülttáborokban elkövetett mészárlások után Begin akkori miniszterelnököt és Sáron hadügyminisztert nevezték gyilkosnak. Erre a baloldal: „Ez igaz, de mi nem gyilkoltunk! Izraelben a golyók mindig jobbról balra repülnek.”
(Amos Elon: id. cikk)
Amikor értesültek Rabin haláláról, a radikális rabbik lázasan kezdték hangoztatni, hogy Amir aberrált, háborodott. Lehet, hogy így van, de nem őrültebb, mint ők. Izraelben – és egyre nagyobb arányban az USA-ban is – az ortodox zsidóság mintha társadalmilag felelőtlen egyének kezébe menne át. Tiszteletre méltó rabbik átkokat mondanak ki az ellenségeikre; ismert talmud-tudósok hívják fel híveiket, hogy küzdjenek életre-halálra az izraeli hadsereg ellen; a tömeggyilkos Baruch Goldstein sírja pedig szent hellyé vált.
(Zeév Hafec: A nice Jewish Boy. Jerusalem Report, 1995. november 30.)
Aaron Soloveitchik, az ortodox zsidóság egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő bölcse önvádtól is gyötörve nyilvánosan kárhoztatta a rabbinikus establishmentet, kijelentvén az Ortodox Egyesület gyűlésén: „nem mondhatjuk, hogy a mi kezünk nem ontott vért.”
Avi Shafran, az Agudath Jiszraél szóvivője viszont azt mondta, hogy miközben tiszteli Soloveitchik rabbit, nem látja szükségét a közösségi bűnbánatnak. „Én is szeretném a mellemet verve kiáltani, hogy az én hibám volt, de nem hiszem, hogy az egész ortodoxiát kéne vádolni azért, amit annak egy töredéke követett el.”
(We Can’t Say We Don’t Have Blood on Our Hands. Forward, 1995. november 10.)
Könnyű a gyilkosságért minden felelősséget a szélsőséges nacionalista csoportok gátlástalan retorikájára hárítani, amit az ellenzék balga módon csöndben eltűrt… Ha majd azonban a gyász ideje elmúlik, fel kell tennünk a kérdést: vajon Rabin és kormánya nem volt felelős a mérgezett légkörért, amely Jigal Amirt „kitermelte”. Tette ezt azzal, hogy megvetően lekezelte a telepeseket és az ő ideológiai megfontolásaikat, egyáltalán nem aggasztotta 1992-es választási ígéreteinek be nem tartása, hogy Izrael számára sorsdöntő lépéseit nagyon ingatag parlamenti többség támogatásával hozta meg… Nem utasíthat el minden felelősséget azért a frusztrációért, a becsapottság érzéséért, ami a nemzet jó részét áthatotta.
(Hillel Halkin: Israelis Begin Asking Hard Questions. Forward, 1995. november 10.)
„Tudni akarod egészen tömören, hogy mit gondolunk? – kérdi egy Fatah-tisztségviselő Ramallahban. – Múlt héten Rabin megölette Fathi Shikakit.1 Most egy izraeli megölte őt. Nesztek nektek, izraeliek.”
Ramallah számos negyedében kétségkívül bizonyos elégtételt jelent Rabin halála. De a város nyugodt, visszafogott. „Rabinnak nem kellett volna meghalni – mondja egy falafelárus. – Itt senki sem táncol az utcákon. Ez nem Gáza.”
(Isabel Kershner: That’s Israelis for you. Jerusalem Report, 1995. november 30.)
1 Fathi Shikaki a Hamasz terrorszervezet egyik kulcsfigurája volt, akit október végén lőttek le Málta szigetén. A média az izraeli titkosszolgálatot gyanítja az eset mögött.
Címkék:1996-01