Szombat előfizetés 2017

„A mi kezünk nem ontott vért?”

Írta: Archívum - Rovat: Archívum, Kegyelet, Külföld

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Nemzetközi sajtószemle a Rabin-gyilkosság utáni két hétből

„Izrael számára minden út fájdalmas lesz. De a béke útja mégis jobb, mint a háborúé.”

(Jichak Rabin utolsó beszédéből)

Amir katonaéveit a hadsereg egyik elit egységében töltötte. A Jewish Agency később Oroszországba küldte őt, ahol az Izraelbe kivándorolni kívánó zsidókat héber nyelvre tanította. A nyel­vezet, amelyet beszélt, a katonai zsar­gonnak és a Talmudnak a környezetére jellemző keveréke volt.

(Amos Elon: Die Dámonen des Judentums. Frankfurter Allgemeine Zeitung,

1995. november 22.)

A Bar Ilan egyetemen Jigal Amirt nyugodt, de befolyásolhatat­lan diáknak ismerték, aki ragyogó memóriával rendelkezett… „A ta­nuláson kívül semmi másról nem beszélt” – mesélte tanára, Mose Raziel rabbi. Kívülről idézett rész­leteket a Gemárából. Ragyogó diák volt.. Társai szerint egyik tanárával vad vitába bonyolódott. Valahány­szor a tanár mondott valamit, ami­nek a leghalványabb köze volt de­mokráciához, emberi jogokhoz, Amir majd a torkának esett.

(Elie Kaufner: Academic fault line. Jerusalem Post, 1995. november 25.)

Amir pontosan az volt, akitől az iz­raeli titkosszolgálat a legjobban félt: egy ismeretlen személy, akit elragadott az utca dühödt kormányellenes, Rabin-ellenes retorikája. A szürke tömegből jött és eljutott a gyilkosságig…

(Peter Hirschberg: Anonymous Assasin. Jerusalem Report, 1995. november 30.)

„Ezek remek fiúk voltak – mondja Tova Lichtenstein pszichológiapro­fesszor Amirról és letartóztatott bűn­társairól. – A legjobb iskolákba jártak. Nem voltak akárkik. Hol rontottuk el? Ki tanította nekik azt, hogy Izrael földje minden?”

„A Hatnapos háború olyan volt szá­munkra, mint egy csoda – mondja Razi­el rabbi, a Bar-Ilan egyetem jesivájának vezetője. – Néhány óra alatt megsemmi­sült az egyiptomi légierő, néhány nap alatt Izrael egész földje a mi kezünkbe került. Ez nem volt józan ésszel fölfog­ható, úgy tűnt, Isten ujja ez, a megváltás kezdete. Ma már beismerem, naivak vol­tunk. Föl sem merült, hogy mi van, ha tévedünk? Mi van, ha a történelem más útra vezet? Azt gondoltuk, nekünk meg­adatott, a prófétaság ajándéka. Néhányan még ma is ezt hiszik. És néhányan, akik Isten kezét vélték látni a történe­lemben, most végleg magukra maradtak a történelemmel. Isten nélkül.”

„A hit hatalmasat roppant. Szörnyű spirituális kétségbeesés következett. Jigal Amirt ez a kétségbeesés vezette.

Egy utolsó kísérlet, hogy megóvja hitét megállítván a történelem menetét.”

(Hillel Halkin: Bar-Ilan Campus Ponders How it Produced a Killer. Forward, 1995. november 17.)

A gyilkosság előtt sokat beszéltem iz­raeli zsidókkal és arabokkal, Kneszet- tagokkal, politikai elemzőkkel, akadé­mikusokkal, szociális munkásokkal és üzletemberekkel. Egyet sem találtam, aki igazat adott volna nekem, midőn aggódtam, hogy a nemzet megosztott­sága súlyosabb, mint az elmúlt három évtizedben bármikor.

(Bernard Bellush: Angry Protesters. Forward, 1995. november 10.)

A gyilkosság után a baloldal a jobbol­dali pártokat vádolta, mondván: a ka­tasztrófát ők is elősegítették a kormány elleni verbális agressziójukkal („Rabin gyilkos, Rabin áruló”), amit csak a mi­niszterelnök halála után fogtak vissza. A Likud-vezetők viszont azt hangsúlyoz­ták, hogy ezt az erőszakos stílust a bal­oldal honosította meg a politikai viták­ban a libanoni háború idején. A Szabra és Satila menekülttábo­rokban elkövetett mészárlások után Begin akkori miniszterelnö­köt és Sáron hadügyminisztert nevezték gyilkosnak. Erre a bal­oldal: „Ez igaz, de mi nem gyil­koltunk! Izraelben a golyók min­dig jobbról balra repülnek.”

(Amos Elon: id. cikk)

Amikor értesültek Rabin halálá­ról, a radikális rabbik lázasan kezdték hangoztatni, hogy Amir aberrált, háborodott. Lehet, hogy így van, de nem őrültebb, mint ők. Izraelben – és egyre nagyobb arányban az USA-ban is – az ortodox zsidóság mintha tár­sadalmilag felelőtlen egyének kezébe menne át. Tiszteletre méltó rabbik átkokat mondanak ki az ellensé­geikre; ismert talmud-tudósok hívják fel híveiket, hogy küzdjenek életre-halálra az izraeli hadsereg ellen; a tömeg­gyilkos Baruch Goldstein sírja pedig szent hellyé vált.

(Zeév Hafec: A nice Jewish Boy. Jerusalem Report, 1995. november 30.)

Aaron Soloveitchik, az ortodox zsi­dóság egyik legnagyobb tiszteletnek ör­vendő bölcse önvádtól is gyötörve nyilvánosan kárhoztatta a rabbinikus establishmentet, kijelentvén az Ortodox Egyesület gyűlésén: „nem mondhatjuk, hogy a mi kezünk nem ontott vért.”

Avi Shafran, az Agudath Jiszraél szóvivője viszont azt mondta, hogy mi­közben tiszteli Soloveitchik rabbit, nem látja szükségét a közösségi bűn­bánatnak. „Én is szeretném a mellemet verve kiáltani, hogy az én hibám volt, de nem hiszem, hogy az egész ortodo­xiát kéne vádolni azért, amit annak egy töredéke követett el.”

(We Can’t Say We Don’t Have Blood on Our Hands. Forward, 1995. november 10.)

Könnyű a gyilkosságért minden fele­lősséget a szélsőséges nacionalista cso­portok gátlástalan retorikájára hárítani, amit az ellenzék balga módon csönd­ben eltűrt… Ha majd azonban a gyász ideje elmúlik, fel kell tennünk a kér­dést: vajon Rabin és kormánya nem volt felelős a mérgezett légkörért, amely Jigal Amirt „kitermelte”. Tette ezt azzal, hogy megvetően lekezelte a telepeseket és az ő ideológiai megfontolásaikat, egyáltalán nem aggasztotta 1992-es vá­lasztási ígéreteinek be nem tartása, hogy Izrael számára sorsdöntő lépéseit nagyon ingatag parlamenti többség tá­mogatásával hozta meg… Nem utasít­hat el minden felelősséget azért a frusztrációért, a becsapottság érzéséért, ami a nemzet jó részét áthatotta.

(Hillel Halkin: Israelis Begin Asking Hard Questions. Forward, 1995. november 10.)

„Tudni akarod egészen tömören, hogy mit gondolunk? – kérdi egy Fatah-tisztségviselő Ramallahban. – Múlt hé­ten Rabin megölette Fathi Shikakit.1 Most egy izraeli megölte őt. Nesztek nektek, izraeliek.”

Ramallah számos negyedében két­ségkívül bizonyos elégtételt jelent Ra­bin halála. De a város nyugodt, vissza­fogott. „Rabinnak nem kellett volna meghalni – mondja egy falafelárus. – Itt senki sem táncol az utcákon. Ez nem Gáza.”

(Isabel Kershner: That’s Israelis for you. Jerusalem Report, 1995. november 30.)

1 Fathi Shikaki a Hamasz terrorszervezet egyik kulcsfigurája volt, akit október végén lőttek le Málta szigetén. A média az izraeli titkosszolgálatot gyanítja az eset mögött.

Címkék:1996-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„Orosz” zsidók Berlinben

Átveszik a hitközség irányítását? A századfordulóhoz hasonlóan a kelet-európai zsidóságnak ismét egyik menekülési célpontja Berlin. 1989 óta négyezren érkeztek a...

Horvátországi és boszniai hétköznapok

A repülő rabbi már a múlté. A volt Jugoszláviában a II. világháború után mindössze 67 ezer zsidó maradt a háború...

Close