Szombat előfizetés 2017

“A mi egyetlen utunk a munka

Írta: (Deák Gábor) - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Páratlan dokumentumfilm

„A mi egyetlen utunk a munka”

Bár ez a jelmondat nem annyira ismert, mint az auschwitzi „Arbeit macht frei”, mégis kísértetiesen hasonló a gondolat. Annál megdöbbentőbb, ha tudjuk, hogy a szlogent nem más találta ki, tekintette példamutatónak és alkalmazta a lódzi get­tóban, Lengyelországban, mint Chaim Rumkowski, a Zsidó Tanács elnöke. Róla is szól A fotóamatőr című egyedülálló do­kumentumfilm, amelyet egyetlen napon – május 19-én – nézhetünk meg a budapes­ti Puskin moziban, a Lengyel Intézet jóvol­tából. Amszterdamban fesztiválnagydíjat, Berlinben Európa Díjat nyert, megkapta a franciaországi Pessac „Mozi és történe­lem” elnevezésű fesztiváljának különdíját, Biarritzban az Audiovizuális Progra­mok nemzetközi Fesztiváljának nagydíját. Lengyelország ezt a filmet jelölte az Oscar-díj dokumentumfilm kategóriájában.

A fotóamatőr a lódzi gettó történetének páratlan dokumentuma. A filmben idézett, 1939. december 10-én kelt német jelen­tés szerint, a többszázezer lódzi és kör­nyékbeli zsidó evakuálása nehezen meg­oldható, ezért célszerű a helyszínen bezár­ni őket. A lódzi gettó a háborús Európa egyik legnagyobb kényszermunka tábora lett. A tábor kezdetben 156.000 lakóját, később német és osztrák zsidókkal is feltöltötték, így ez a szám 300.000-re nőtt.

A lódzi gettó életének zsidó irányítója az a Chaim Rumkowski, akitől írásom cí­mét kölcsönöztem. A film idéz abból a dokumentumból, amely leírja Himmlerrel való találkozását 1941. június 7-én. „Jel­szavam – mondja Rumkowski – Munka, Béke, Rend!” A németekkel kollaboráló „a gettó minden lakója által megvetett és gyűlölt” emberről a magyar származású George Eisen: Árnyak játékai (Gyerekek a Holocaustban) című könyvében találunk adalékokat. Rumkowski, aki Auschwitz­ban tűnt el, nem hagyott maga után írá­sos hagyatékot. Cselekedetei csak mások – általában negatív ítéleteiben és megnyil­vánulásaiban – maradtak fenn. Legjellem­zőbben a lódzi gettó gyereklakóinak játé­kaiban – például a „zsidótanács elnöke” elnevezésűben -, amely a lódzi Judenrat hírhedt főnökét utánozta. A Rumkowskit alakító gyerek – írja Eisen – eljátszotta mindazt a természetellenes, mesterkélt, rosszízű modorosságot és alattomossá­got, ami a modellt jellemezte.

Walter Genewein osztrák-náci könyve­lő törekvő és precíz hivatalnok volt. 1940-ben helyeztek a lódzi gettó igazgatóságá­ra. A feladatot: hogy hogyan lehet az ingye­nes zsidó munkaerőt minél tökéleteseb­ben fel- és kihasználni, büszkén és nagy ügybuzgalommal vállalta. A gettóból „nye­reséges” vállalkozást akart csinálni. Zsidó szabók segítségével a gettó műhelyeiben elsősorban sapkákat és egyenruhákat ké­szítettek a Wermacht részére. Mivel mun­kájukkal elégedettek voltak, a háborús vi­szonyokhoz és a koncentrációs táborok­hoz képest jobban élelmezték a gettó la­kóit. Ám 1942 után a németek számára sem volt már olyan egyértelmű a háború kimenetele, így már nem a gettó összes la­kója, hanem csak a munkások kaptak el­látást. Aki túl fiatal, túl öreg vagy túl beteg volt a munkához, élelem nélkül maradt. Később a „végső megoldás” első lépése­ként, minden hét éven aluli gyereket el­szakítottak a családjától, akiket azután megsemmisítő táborba küldtek. Walter Genewein ez idő alatt mindvégig a gettó­ban dolgozott, szorgalmának köszönhető­en főkönyvelővé nevezték ki.

1987-ben egy bécsi antikváriumban vé­letlenül találták meg azt a négyszáz diapozitívet, amelyet a II. Világháború idején készített Genewein, aki szenvedélyes amatőr fotósként precíz könyvelő módjá­ra dokumentálta a gettó mindennapi éle­tét. Természetesen saját szempontjai sze­rint. Úgy képzelte, egy „gemütlich” iparvá­roskában él, házaik előtt álldogáló embe­reket, udvaron játszadozó gyerekeket, ün­nepnapi „korzót”, szabóműhelyek és var­rodák szorgos munkásait látjuk színes di­áin. Az egyetlen árulkodó jel, a mindenki által viselt sárga csillag.

Genewein nagy figyelmet fordított a be­állításokra, a színekre. Ne feledjük, a világ legelső színes diáival dolgozott! Legna­gyobb gondja az volt, hogy az I.G. Farbenindustrie – a későbbi Agfa – filmjeinek minősége nem megfelelő. Gyakran kül­dött a gyárnak reklamációkat, amelyekben a színekre panaszkodott. A színes dia új­donságnak számított és előhíváskor gyakran a természetestől eltérő módon színeződött. A lódzi gettó poklában, a szörnyű­ségek és a halál árnyékában dolgozó, fotó­zó könyvelő arról panaszkodik, hogy a ké­pek hol túl sárgásak, hol túl barnásak és a piros néha rózsaszínnek látszik.

Dariusz Jablonski a szinte ismeretlen lengyel rendező, aki forgatott már néhány dokumentumfilmet, sőt asszisztensként dolgozott a világhírű Krisztof Kieslowski mellett, 1992-ben a frankfurti Zsidó Múze­um anyagában találta meg a diákat. Még­is hat évig tartott, amíg rászánta magát, hogy elkészítse filmjét, „nem kellett sem­milyen különleges szakértelem ahhoz, hogy rögtön tudjam, ez az az anyag, amelyre egy rendező egész életén keresz­tül vár. nem is hittem el, hogy korábban senki nem csinált ebből filmet.” Jablons­ki zsenialitását mégsem az jellemzi, hogy felismerte a diák páratlan értékét, hanem az az ötlete jelzi, hogy a több száz színes diához hozzáforgatott egy filmet a volt gettó mai arcáról. Megtalálta a város – az egykori gettó – lehámlott falait, sötét ka­pubejáróit, szűk sikátorba torkolló le­pusztult lépcsősort, s hogy a kontraszt még teljesebb legyen, a mai képeket fe­kete-fehérben, a fények és az árnyékok, a szürke tónusok és a reménytelenség falai között úgy fényképezte, mintha az egy öt­ven évvel ezelőtti dokumentumfilm len­ne. A színes diákon ábrázolt, könyvelői precizitással beállított, idealizált lét egy perc alatt lelepleződik, amikor a rendező egy-egy állóképet kinagyítva közel hozza hozzánk a lesoványodó arcokat, a szenve­dő tekinteteket, a beszélő szemeket Az éles kontraszt, amely a valóság és a diá­kon feltűnő „boldog zsidó élet” között fe­szül, maga is drámai. A rendező narrátor­ként megtalálta a szűkszavúságában is szenvedélyes túlélőt – Arnold Mostowiczot – a gettó egykori orvosát. A német paran­csokat és jelentéseket – arról, hogy hány sapkát és cipőt termeltek a zsidók – meg­szakítják a gettó orvosának kegyetlenül őszinte visszaemlékezései.

Genewein túlélte a háborút, köztiszte­letben álló osztrák polgárként hunyt el 1974-ben. Hogy erről a világról, ezekről az emberekről egyáltalán képi dokumentum fennmaradt, neki köszönhetjük. Nem tud­hatjuk, tartott-e a háború után diavetítés­sel egybekötött élménybeszámolót baráta­inak a lengyelországi évekről, nosztalgiá­val, avagy lelkiismeret-furdalással gondolt-e az ott töltött időre. Egy azonban bizo­nyos, a diafelvételeket haláláig megőrizte. Kétes hírnevét a lódzi gettóban elpusztí­tott zsidók százezreinek köszönheti.

Deák Gábor

Címkék:1999-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Nincs végső magyarázat

Nincs végső magyarázat (Pelle János: Az utolsó vérvádak. Az et­nikai gyűlölet és a politikai manipuláció kelet-európai történetéből. Pelikán Ki­adó. Budapest....

1999. áprilisi szám

April 1999 Issue Rózsa T. Endre: Gödörbe be, gödörből ki Gadó János: Az első fecskék? Ortodox közgyűlés: Nincs megoldás, tehát...

Close