A “mártírok” és a “szörnyeteg” – Izrael az iszlám szélsőségesek szemével.

Írta: Gadó János - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A „mártírok” és a „szörnyeteg”

Izrael az iszlám szélsőségesek szemével

Másfél évvel ezelőtt – alighanem izraeli közreműködéssel – levegőbe repült Jehja Ajas, több, Izrael ellen elkövetett bombamerénylet kitervelője és irányító­ja, a „mérnök” (miként hívei gyengéd hu­morral nevezték). Temetésére tisztelői­nek sokezres serege vonult föl Gázában, és kezükben Koránnal esküdtek bosszút Izrael ellen. A külső szemlélő számára, aki nem részese a konfliktust övező in­dulatoknak, e roppant harag és gyűlölet nehezen érthető: Jehja Ajas végül is több tucat ártatlan izraeli felrobbantásá­ban játszott kulcsszerepet, és most azzal a fegyverrel végeztek vele, amit ő hasz­nált Izraellel szemben. Ha a palesztin ra­dikálisoktól nem is várta el senki, hogy meggyászolják az izraeli polgári áldozato­kat, arról azért tudhattak, hogy bálvá­nyuk maga választotta háborúban állt Iz­raellel, a háborúban pedig a dolgok normális menetéhez tartozik, hogy az ellen­ség visszalő (ez esetben robbant). Ilyen körülmények között egy harcost ártatlan áldozatként siratni, akinek vére bosszú­ért kiált az égre – legalábbis meglepő.

Az indulatok kanalizálása

A magyarázat a szélsőségesek konflik­tusértelmezésében rejlik. Eszerint az ő oldalukon csak mártírok és áldozatok vannak, a másik oldalon pedig csupa megtestesült sátán. Ebben az értelmezé­si környezetben szükség van a konflik­tus fenntartására, amit mártírok termelé­sével lehet a leghatékonyabban elérni. (Az izraeli polgári áldozatok e felfogás szerint természetesen nem mártírok.) Az önmagát felrobbantó fanatikus képe ott lóg számos boltban, iskolában, mecset­ben, mozgósító példaképül az ifjúság számára. Ennél már csak az jobb, ha a mártír az izraeliek kezétől pusztul el – ilyenkor még bosszút is lehet esküdni Koránnal a kézben, aminek mozgósító ereje felülmúlhatatlan.

Az izraeli sajtó számos alkalommal szá­molt be arról, hogy a Palesztin Autonómia hatóságai a nemzetközi segélyek formájá­ban odapumpált százmilliók nagy részét elsikkasztották, hogy különböző rendű és rangú tisztviselői önkényeskednek, hatal­mukkal lépten-nyomon visszaélnek.*

Ilyen körülmények között a lakosságnak saját vezetői ellen kéne lázongania – ha ott az európai felfogás lenne az uralkodó. Ám a palesztin társadalom nem termelte ki azokat a modern intézményeket (füg­getlen bíróság, szabad sajtó stb.), melye­ken át saját vezetőit kordában tarthatná és ezáltal saját sorsát a kezébe vehetné, logikus, hogy továbbra is az ellenségkere­sés és bűnbakállítás a feszültségek leve­zetésének legkézenfekvőbb útja. A pro­jekció segít az indulatokat a megfelelő irányba kanalizálni: Izrael az ellenség, a palesztin nép minden nyomorúságának oka; akkor lesz minden jó és szép, ha Iz­rael nem lesz többé. Az izraeli zászlók ri­tuális égetése (időnként magas rangú pa­lesztin tisztviselők jelenlétében); csuk­lyás, baltás felvonulások; Szaddám Huszein éltetése és biztatása, hogy rom­bolja le Tel-Avivot – mind ennek a projek­ciónak a megtestesülései.

Persze ezeken a rendezvényeken nem százezres tömegek vesznek részt, csak néhány száz vagy ezer radikális. Ezt meg­nyugtatónak is találhatja, aki nem veszi észre, hogy a palesztin társadalom indu­latai csupán ezen az egy szelepen át, csakis ebbe az irányba füstölögnek ki. Olyan gyűlések, tüntetések, haragos kiál­tások nem hallhatók, nem láthatók, me­lyeken saját vezetőikre szórnak átkokat a palesztin polgárok (noha a „polgár” kife­jezés nem éppen találó a jogaikban erő­sen korlátozott, kilátástalan szegénység­ben élő, szélsőségek felé hajszolt emberek esetében).

Egyiptom – egy tisztább projekció

Miután a palesztinok napi konfliktus­ban vannak Izraellel, a rengeteg súrló­dást, konfliktust sokan a feszültségek tényleges forrásának vélik. Egy határral tovább lépve a projekció működésének tisztább formáját láthatjuk működés köz­ben. Egyiptomban, mely hivatalosan bé­kében él Izraellel, és amelynek lakossága gyakorlatilag semmiféle kapcsolatban nem áll a zsidó állam polgáraival, a gyű­lölködő hangok lépten-nyomon tetten ér­hetők. Ehud Jaari, a Jerusalem Report baloldali arabszakértője is kénytelen volt keserűen megállapítani, hogy az egyipto­mi médiában ismét a gyűlölet nyelve vált uralkodóvá – méghozzá nemcsak az izraeliekkel, hanem általában a zsidókkal szemben. Mubarak elnök Nemzeti De­mokrata Pártjának hivatalos orgánuma az elmúlt év novemberében a főszerkesztő aláírásával közölt egy publicisztikát. A szerző ebben kijelenti: „Hasonlóan sok millió egyiptomihoz, én sem bírok elvisel­ni semmit, ami zsidó… A zsidók népe hí­res arroganciájáról és fanatizmusáról.” Jaari egy másik lapot is idéz, mely cím­lapján dicsérő szavakkal illeti azokat a boltosokat, akik kitették kirakatukba a „Zsidóknak tilos a bemenet” feliratú táb­lát. A kairói Al-Azhar Egyetem feje, Muhammad Husszein Tantavi sejk, aki rangjánál fogva hagyományosan az isz­lám világ legnagyobb vallási tekintélyé­nek számít, kijelentette: „A zsidók a szer­ződésszegés népe. A zsidók természetük­nél fogva csalók. Megölték a prófétákat. Allah harcolni fog ellenük egészen a hol­tak föltámadásának napjáig.” A dolgok ma már odáig fajultak, hogy amikor Dzsihan Murad libanoni énekesnőről azt kezdték híresztelni, hogy zsidó származá­sú, az egyiptomi Információs Miniszté­rium azonnal utasította a rádióállomásokat: ne játsszák a lemezeit. A bojkottól csak a libanoni követség levele mentette meg az énekesnőt, amelyben tanúsítot­ták „tiszta arab vérét”. Az ilyen hírek mel­lett már csekélységnek tűnik a mostaná­ban a holocausttagadásban jeleskedő Roger Garaudy francia filozófus meleg fogadtatása. Garaudyt egyiptomi látogatá­sa alkalmából a legmagasabb rangú álla­mi vezetők és a legtekintélyesebb társa­dalmi szervezetek vezetői fogadták szívé­lyesen, Franciaországban közfelháboro­dást keltett könyvét pedig az állami könyvvásáron díszhelyre érdemesítették.

A fentiekben különösen az ijesztő, hogy mindez nem elsősorban állami ideológia, amit ráerőltetnek a társada­lomra, hanem sokkal inkább az állam hajlik meg a társadalmi nyomás hatásá­ra. Hiszen az állam feje, Mubarak elnök többször járt már Izraelben, találkozott Netanjahu miniszterelnökkel, nem az Izrael-ellenes keményvonalasok közül való tehát. Sokkal inkább annak mondhatók az értelmiségi elit – nem csak az iszlám papság! – szervezetei. Az egyiptomi ügy­védi kamara, az újságíró-szövetség tagjai nem hogy izraeli kollégáikkal nem állnak szóba, de még azon arab kartársaikkal sem, akik bármiféle kapcsolatot tartanak fenn a zsidó állammal vagy annak bár­mely szervezetével. Az újságíró-szövet­ség nemrég azért zárta ki két tagját, mert részt vettek az izraeli Salom Aksav (Bé­két most) mozgalom egyik demonstrációján. (A Salom Aksav köztudomásúlag minden más izraeli szervezetnél elköte­lezettebb az arab-izraeli megbékélés iránt.) Jelenleg Egyiptomban csak a poli­tikai és gazdasági elit egy része hajlik a többé-kevésbé normális együttélésre a zsidó állammal. Az értelmiség, a papság – a tömegek számára mértékadó rétegek – élesen Izrael-ellenesek.

A „szilárdság frontja”

Miután Egyiptom diplomáciai kapcso­latban áll Izraellel, legalább a vezető poli­tikusok tartózkodnak az egyértelműen Izrael-ellenes kijelentésektől. Azokban az országokban, ahol az anticionizmus a hi­vatalos doktrína része, ilyen önmérséklet­re természetesen nincs szükség. A Nyu­gat-ellenes iszlám ideológia fellegvárá­ban, Iránban Izrael szidalmazása a napi politikai rutinhoz tartozik. Az ottani termi­nológia szerint „kizsákmányoló cionista rezsimet” emlegetnek Izrael állama he­lyett, amely „rákos daganat az iszlám vi­lág testén”. A holocaust tagadása – vagy jelentőségének bagatellizálása – szintén az Iráni Iszlám Köztársaság politikai ha­gyományaihoz tartozik. Természetesen nem maradhatnak el a nagy zsidó világ- összeesküvés toposzai sem: Bill Clinton újraválasztását követően Irán ENSZ-képviselője úgy nyilatkozott a Teherán Times-nak, hogy „Clinton választási költségei­nek 70 százalékát a cionista irányultságú zsidó közösség fizette”, és hogy az ameri­kai hivatalnokok többet törődnek Izrael érdekeivel, mint a saját országukéval. Jichak Rabin meggyilkolását az iráni média „isteni bosszúként” üdvözölte az Isz­lám Dzsihad vezére, Fati Sikaki halá­láért, és az iskolákban valamint az állami hivatalokban süteményt osztogattak.

Ha lehet, még brutálisabb a hangnem a Szaddám Huszein vezérelte Irakban. A Babel című napilap, melyet Szaddám le­gidősebb fia, Udai ad ki, cikket közölt, mely bírálta azokat, akik a zsidók tenger­be hajítását javasolják. „Akik tudnak úsz­ni, azok túlélhetnék” – szólt az ellenve­tés. Három nappal később ugyanebben a lapban egy szerkesztőségi cikk megis­mételte azt a gyakran hangoztatott állí­tást, hogy „Szaddám fölszabadítja Palesz­tinát és megöli a zsidókat”. Az Al Dzsumhurija című kormánylap azt írta, hogy Iz­rael az AIDS exportálásával akarja elpusztítani Európát.** (Az AIDS 1997-ben a palesztin sajtóban is megjelent: „érte­süléseik” szerint izraeli orvosok több tu­cat palesztin kisgyermeket oltottak be szándékosan AIDS-vírussal.) Nem érdemes túl hosszan idézni az iraki sajtóból: a náci sajtó zsidókra szórt vádjai köszön­nek vissza – Izraelre átdolgozva. Ennél nem sokkal visszafogottabb a hangnem az egykor „haladó arab országok” néven aposztrofált rezsimekben: Szíriában és Líbiában. Jóval mértéktartóbban bírálják Izraelt Tunéziában vagy Marokkóban: azokban az országokban, amelyek már valamiféle kapcsolatot létesítettek a zsi­dó állammal.

A bűnbak

Miután az Izrael iránt legellenségesebb országok, mint Irán vagy Irak távol van­nak a zsidó államtól, semmiféle kapcso­latot nem tartanak fenn vele, és zsidó lakosságuk sem számottevő (Irakban 180 zsidó él, Iránban mintegy 20 ezer), a vad gyűlöletet nemigen lehet mással magya­rázni, mint bűnbakkereséssel.

Az arab országok az „arab szocializ­mus” összeomlásával, a Szovjetunió szétesésével és az olajfegyver fokozatos meggyengülésével utolsó reményüket is elvesztették, hogy a „dekadens” nyugat­tal fölvehessék a versenyt és elkerüljék a tőle való gazdasági függést. A szédületes tempóban fejlődő, egyre kevésbé ipari, egyre inkább információs társadalom lát­tán az iszlám ideológusai alighanem jog­gal félnek attól, hogy ha országaik meg­nyílnak, nem csak a nyugat termékei, ha­nem annak értékei is betörnek társadal­mukba – ez ellen nincs orvosság. A kapi­talizmus ráadásul még az anyagi bőséget sem hozta el Egyiptomba vagy Iránba, azokba az országokba, ahol ma az antimodern iszlám radikalizmus tobzódik: a nyugat gazdasági rendszeréhez való al­kalmazkodás a sajátos keleti közegben kis létszámú korrupt oligarchiák és hatal­mas, elnyomorodó tömegek létrejötté­hez vezetett. Az utóbbi növekedését per­sze elősegíti a demográfiai robbanás is – ha a piacgazdaság eredményez is gazda­sági növekedést, ezt gyakran „lekörözi” a népesség robbanásszerű gyarapodása. Az egyidejűleg növekvő és elnyomorodó tömegek reménytelen helyzetükben nem találnak más vigaszt, mint a fanati­kus imámok nyugat-ellenes retorikáját, így az iszlám mai napság az első számú antimodernizációs ideológiává lépett elő: a kudarcot vallott arab szocializmus­sal és az elutasított nyugati életformával szemben az egyetlen vonzó alternatíva a kilátástalan szegénységben élők tízmilli­ói számára.

A mozgósító-megváltó ideológiáknak természetesen bűnbakra is szükségük van: ezek egyik legfontosabbika Izrael. Hogy miért ez az ország bizonyult alkalmas­nak e szerepre, annak számos oka van.

– Izrael az „iszlám világ testében” jött létre 1948-ban, majd egy évezreden át iszlám uralom alatt lévő területen. Ezt az arab országok területrablásnak tekintet­ték, és ennek megfelelően reagáltak.

– A modernizációellenes ideológuso­kat mindig irritálták a zsidók hallatlan si­kerei a modern világban. A kilátástalan szegénységben vergődő, a modern világ bonyolult technikáit nem ismerő, de an­nak eredményein ámuló iszlám tömegek is szívesen hallgatják azt a magyarázatot, hogy Izrael gazdasági (és katonai) sike­reit tisztességtelen módszereknek, össze­ esküvésnek, mások kiszipolyozásának, az amerikai zsidó lobby segítségének köszönheti.

– A zsidó állammal való normális együttélést – sok más tényező mellett – gátolja az a biztos tudat is, hogy a nyitott határok Izrael gazdasági befolyásának roppant megerősödését hoznák magukkal. Izraelben az egy főre jutó nemzeti össztermék meghaladja a 16 ezer dollárt, a szomszédos arab országokban viszont a háromezret sem éri el. Tőkeerős és a közel-keleti viszonyokat jól ismerő izraeli cégek úgy nyomulnának előre az arab gazdaságokban, mint ahogy azt Közép-Európa nem egy országában tették a zsidó vállalkozók a XIX. században. Ez az iszlám papságban és az értelmiségben is erősíti azt a meggyőződést, hogy Izrael a Nyugat előretolt bástyája az iszlám világ szívében.

– Az amerikai zsidóság nagy befolyása és egyértelmű kiállása Izrael mellett a zsidó világ-összeesküvés rémképét idézi fel. A Nagy Sátán szerepét az antimodern ideológiákban természetesen az Egyesült Államok tölti be, de a világ-összeesküvés eszméje segítségével könnyű Izraelt és a zsidókat tényleges mozgatóknak megtenni, hiszen – úgymond – Amerikát is a zsidók irányítják. Izrael azért is jobb célpontja a gyűlöletnek, mert kisebb, könnyebben megfogható és nem olyan veszélyes – közvetlenül Amerika ellen tömi nem mindig tanácsos.

– A Korán éles zsidóellenes kitételei, melyekkel nyugodtabb időkben nem sokat foglalkoznak, efféle konfliktushelyzetekben kellő ideológiai muníciót szolgáltatnak a gyűlölködéshez.

*

Az iszlám világ Izrael-ellenes fenekedése tehát ebben az ideológiai környezetben érthető meg. Izrael az iszlám országok (és kisebb mértékben az egész harmadik világ) köztudatában hasonló helyzetbe került, mint a zsidók az elmúlt századforduló Európájában: a modernizációnak csak hátrányait érző tömegek őt teszik meg bűnbaknak bajaikért. A cionista ideológusok egyik nagy reménysége megmaradt ábrándnak: hiába lettek a zsidók „olyanok, mint a többi nép”, saját országgal, rendőrséggel, bűnözőkkel, parasztokkal – a bűnbak szerepétől nem sikerült megszabadulniuk.

* Lásd: Gadó János: Terroristák, vagy államférfiak? A bombamerényletek és a palesztin állam. Szombat, 1997. szeptember, 10. oldal

** Antisemitism World Report, 1996, 285. oldal.

Címkék:1998-04

Hírek

Hírek MÓDOSÍTOTT SZABÁLYZAT Az izraeli hadsereg módosította sza­bályzatának azt a pontját, amely szerint női katonák nem léphetik át az ellenséges...

Jubileumi készülődés…  és ami az ünnepségekből elmaradt – ünnepségek Izrael ötvenedik születésnapján –

...és ami az ünnepségekből elmarad A Jerusalem Report felsorolja az ötve­nedik évforduló ünnepi eseményei kö­zül azokat, amelyek pénzhiány vagy egyéb...

Close