Szombat előfizetés 2017

A magyar zsidóság és a kommunista mozgalom

Írta: Archívum - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

AZ 1868-AS MAGYAR EMANCIPÁCIÓS törvény a hatvanhetes Magyarország egyik büszkesége volt. Nem csupán a térségben, de világviszonylatban is az egyik leghaladóbb emancipációs törvény. 1868-1895 között a magyar zsidóság közérzete jó volt. Nem rontotta meg a nyolcvanas évek elején az Istóczy-féle antiszemita pártban színre lépett és a tiszaeszlári per idején fellángolt antiszemi­tizmus sem, mivel a Tisza Kálmán-kormány egyértelműen presztízskérdést csinált abból, hogy a kiegyezéses rezsim vívmányát, az emancipációt ne hagyja megkérdőjelezni. A jó közérzet megmutatkozott az asszimiláció rendkívül erős mértékében: a magyar anyanyelvűvé válásban, a név­magyarosítás elterjedésében, sőt a felsőbb rétegekben a kikeresztelkedés iránti viszonylag nagy készségben.

A magyar zsidóság ezekben az időkben nem volt szink­ronban a világ zsidóság politikai közérzetével. A zsidóság magától értetődően szolidárisnak tekintette magát minden üldözött és emancipálatlan társadalmi csoporttal.

A századfordulói zsidóság esetében nem csupán a „szel­lem állt baloldalon” (Ricarda Huch), hanem a „szív is bal­oldalt dobogott”.

A magyar zsidóság közérzetében is jelentős változást hoz­nak a kilencvenes években az egyházjogi harcok. A polgári házasság intézménye a zsidóság számára a jogi emancipáció után a társadalmi emancipáció lehetőségét kínálja. A vegyes házasság megkönnyítése megkönnyíti az azonos vagyoni­-jövedelmi helyzetű zsidó és nem zsidó rétegek egybeolvadását. A polgári házasság esetén ez a felekezetből való kiválás nélkül lehetséges. Míg a jogi emancipáció ellen a kiegyezés után semmi érdemleges társadalmi ellenállás nem mutatkozott – a harc már 1848 előtt a reformkorban lezajlott, s az adódó problémákat a neológ felekezet létrejötte az iz­raelita valláson belül érdemben megoldotta – a polgári há­zasság elleni óriási társadalmi ellenállásban látható volt, hogy nem csupán a katolikus egyház védi privilégiumait, hanem a társadalom jelentős része hárítja el a zsidóság tár­sadalmi emancipációját. A katolikus néppártban színre lépett politikai katolicizmusban jól érzékelhetően továbbélt, sőt felerősödött az Istóczy-idők antiszemitizmusa. Mindez ráadásul azt is mutatta a zsidóság számára, hogy a nyolcvanas évek antiszemita hulláma jóval veszedelmesebb volt, mint azt akkor remélni szerették volna. Bánffy Dezső és Tisza István derekasan margóra szorították ezt az antiszemitizmust, de erőteljes jelenléte ebben a visszaszorított helyzetben is észlelhető volt. A társadalmi emancipáció elakadását mutatta az is, hogy a századfordulótól minden formális numerus clausus rendelkezés és zsidótörvény nélkül hallgatólagos káderpolitikai gyakorlattá, úzussá vált, hogy zsidót nem vet­tek fel állami szolgálatba.

A zsidóság társadalmi emancipációja és ennek politikai konzekvenciái végül azon a felemás módon oldódtak meg a századelőn, hogy a zsidó nagypolgárságot hallgatólag elis­merték gazdasági uralkodó osztálynak s az intézmények egy részét is ehhez igazították, de nem részesítették a politikai hatalomban ennek arányában. A zsidó felső osztály azonban így is megkötötte alkuját a történelmi nagybirtokkal és az azt kiszolgáló történelmi középosztállyal. Ebből az alkuból a zsidó kispolgárság, magánhivatalnokság és értelmiség rész­ben kimaradt. Mint mondottam, kirekesztődtek az állami állásokból és társadalmi presztízsük bántóan kisebb volt az azonos jövedelmű nem zsidó középrétegekénél. A zsidó nagypolgárság beépült az 1910-es választás utáni munkapárti egyeduralomba, s szembekerült a nála alsóbb zsidó rétegek­kel, melyek a történtek hatására balra tolódtak. Politikai képviseletüket a „boltbér demokrácia” jobban szituált ke­reskedői a Vázsonyi-párt liberalizmusában, a radikálisabb értelmiségi és magánhivatalnok elem a polgári radikalizmus­ban találta meg. Sokan közeledtek a szociáldemokrata esz­mékhez is. Ösztönzést adott a balra tolódáshoz a Dreyfus-ügy hatása is.

A Dreyfus-rehabilitációért való fellépés pedig mozgósí­totta a Franciaországban a hazai felső értelmiség szerves részévé vált zsidó-francia értelmiség baloldali indulatait. Zola és Anatole France kiállása a világ minden jobboldali­jának a fejébe verte, hogy a zsidó intellektuel veszedelmes felforgató. A zsidó értelmiség Magyarországon is az ő ma­gatartásukat látta a maga számára egyre inkább példaadónak.

*

Az 1910-es választás után, amikor a latens és „fű alá” szorult antiszemita hangulatnak újabb tápot adott az a közvélekedés, mely szerint Tisza István „diktatúrája” úgy jött létre, hogy a zsidó bankok minden pénzt megadtak a Munkapártnak a kampányhoz, a kis zsidók tömege már csak abban látott garanciát egy magyar Lueger hatalomra jutásának meg­akadályozásához, ha a szociáldemokrata munkásság az ál­talános választójog révén bekerül az alkotmány sáncai közé. A minden állás felé az utat megnyitó teljes társadalmi eman­cipáció lehetőségét pedig egyre inkább egy majdani szocia­listarendszerben látták. Ez a magyarázata annak, hogy 1918- ban a „kis zsidók” zömmel a köztársaság táborába álltak. A köztársaság meghozta az általános választójogot, s a szo­cialista munkásság döntő részt kapott a politikai hatalomban. A zsidóság, mint szó esett róla, ebben garanciát látott az antiszemitizmus hatalma ellen. A fordulat lehetővé tette, hogy zsidók állami állásokba kerüljenek. A kézenfekvő személycserék során jelentős számban kerültek a minisztériumok állományába. Ez fontos középosztályi érdekeket sértett. A „történelmi középosztály” eddig is meglevő antiszemita indulatainak fokozódásával reagált monopolhelyzetének elvesztésére. Ezt a változást reagálta le Szabó Dezső az októbrista köztársaság elleni kirohanásában, amellyel a Tanácsköztársaság beköszöntét ünnepelte a Nyugat egyetlen kommün alatt megjelent számában az „és legyenazunokahugomisnagykövet köztársaság” for­mulában (Bédy-Schwimmer Róza berni követi kinevezésére céloz). A kis zsidók és a zsidó értelmiség még nagyobb szerepet kap a rövid életű kommunista kísérlet során, mivel ez a réteg a legrugalmasabb olyan forradalmi változás hor­dozására, amelyet az említett okokból érdekei szerint valónak tartott. A zsidóság érthetően sokat várt egy új társadalmi rendtől. Nem kevesebbet, mint azt, hogy ebben az új világban már nem csupán a zsidó jogfosztottságtól, hanem még az asszimiláció megalázó önfeladásától is emancipálódhat. A társadalom számára a Tanácsköztársaság sok tekintetben zsidó uralomként jelent meg. A Népbiztosok Tanácsának minden ismert alakja zsidó volt. Az életet elárasztották a zsidó agitátorok. Amit pedig nem rekvirált a zsidó funk­cionárius, azt bezsebelte a burzsuj zsidó: a feketéző. A mag­yar jobboldal ideológiai beidegzettsége szerint a magyar antiszemitizmus reaktív jelenség. A zsidóságnak a két for­radalomban játszott szerepére való ellenhatás. A fentiek alapján világos lehet, hogy a zsidóságnak a forradalmakban játszott szerepe maga már reaktív fejlemény volt. Vissza­hatása a társadalmi emancipáció elakadásának és defektusossá válásának a századforduló után. Megnyilvánult benne a magyar zsidóság társadalmi és politikai ket­tészakadása, amelyben a zsidó nagytulajdonos rétegek job­ban féltek a kilencvenes évek agrárszocialista mozgalmainak magántulajdon-ellenes osztályharcosságától, mint a poli­tikai katolicizmusban testet öltött kombattáns antiszemi­tizmustól. Végezetül pedig reakció volt a néppárti antiszemi­tizmusra.

*

A két világháború közötti időszak alig létező illegális kom­munista mozgalmában érthetően a levert forradalmi rendszer emigrációba kényszerült vezérkara játszotta a vezető sze­repet, így eleve reprodukálódott a zsidók kimagasló szerepe a mozgalomban. A harmincas évek elején a Kun Béla irányzat kezében levő vezetőség az alapító pártvezetési garni­túrák szisztematikus felgöngyölítése során oly módon ve­szítette el vezetési pozícióját, hogy 1936-ban a Komintern átmenetileg feloszlatta a magyar kommunista pártot. így a vezetési kontinuitás egy időre megszakadt, s így nem került sor arra, hogy Moszkva fiatalabb, politikai múlt nélküli új funkcionáriusokból új vezetőséget hozzon létre. Ez az át-alakítás a kelet-európai országokban általában zsidótalanítást is jelentett. Kikapcsolták a jórészt zsidó származású régi forradalmi, baloldali értelmiséget. A magyar pártban az 1937 végén sebtiben létrehozott új vezetés a régi garnitúra tag­jaiból, az alapítók második vonalához tartozott vezetőkből állt. Zömmel továbbra is zsidókból. így került a magyar párt élére 1945-re a nevezetes „négyesfogat”.

A forradalmak leverése a magyar zsidóság jelentős ré­szében a zsidó népi öntudat erősödését is hozta. Ez azonban nem lazította a kapcsolatot a kommunista világmozgalom­mal, sőt újabb formában újjáteremtette. A cionista mozgalom modem nemzeti öntudatot kívánt adni a zsidóságnak és az új honalapítás keretében modem értelemben vett nemzetté for­málni a diaszpóra népet. Hozzákapcsolta ezt a törekvést a korábbi zsidó baloldalisághoz az, hogy ez a nemzetiesülési folyamat egy vonatkozásban szekularizációs folyamat is volt, a visszahúzó hagyományok kötöttségeivel szemben is érvé­nyesíteni kívánta a nemzeti identitástudatot. A cionizmusban baloldali törekvés volt, hogy a zsidó tudatot a tisztán vallási öntudat alapjáról világi nemzeti alapra (is) akarta helyezni. Ez lehetővé tette, hogy a cionista mozgalomnak jelentős kommunista irányzata alakuljon ki. Ez az áramlat erőteljesen jelen volt a magyar kommunista mozgalomban is. A kommu­nista mozgalomhoz való kapcsolódást a két világháború között és a háború utáni években az is előmozdította, hogy az angol mandátumterület Palesztinában a cionizmus klasszi­kus értelemben vett antikolonialista törekvés, gyarmati fel­szabadító mozgalom volt. Ez Angliával szemben a Szovjet­unióhoz kapcsolta. Kezdetben az angol uralom Palesztinában az arab lakosságra támaszkodott. Az Arab Liga a palesztinai háború idején az angolok szövetségese volt. Ezt a helyzetet és vele a szovjet befolyást a nyugati világon belül az USA ellensúlyozta.

Az 1944-et túlélt és Magyarországon maradt zsidóság a kommunista pártban látta az egyetlen erőt, amely még csak „köszönő viszonyban” sem volt az antiszemita Horthy-rend- szerrel, s ennek a pártnak az uralmában látott elsősorban garanciát arra, hogy nem lesz új 1944. Aggasztó volt, hogy 1945-46-ban az antiszemitizmus új területtel bővült. A hely­zet hasonló volt az 1918-ashoz. A zsidóság helyet kapott a kiépülő demokratikus államapparátusban, s ezzel ugyanúgy sértette a „keresztény középosztály” zsidótörvényes mono­póliumát, mint az első világháború után. A zsidóság egy kommunista párt vezette rendszertől az asszimiláció új le­hetőségét remélte. 1944 drámai módon bizonyította be a nemzeti asszimiláció kudarcát. A zsidóság hiába állt magyar anyanyelvű magyar állampolgárokból, hiába volt névma­gyarosítás és kikeresztelkedés, nem vált magyarrá. Csak egy új baloldali rendszertől várhatták, hogy annak senki mástól meg nem különböztethető egyenrangú és mindenki mással azonos tagjai lesznek. Nem lehettek olyan magyarok, mint a többi, de lehettek olyan kommunisták, mint a nem zsidó származású elvtársak. A kommunista párt ugyan erőteljesen igyekezett tekintettel lenni a magyar társadalom feltételezett és valóságos antiszemita indulataira, de a megmenekült zsidóság közreműködése fontos volt számára. A nagybirtok és a nagytőke felszámolásával a rendszernek egyetlen ellen­sége maradt: a keresztény középosztály. A Rákosi-rendszer egyik legfontosabb feladatának tekintette, hogy a meg­bízhatatlan „régi értelmiséget” új, megbízható népi értelmi­séggel váltsa fel. Amíg azonban ezt az új értelmiséget „gyorstalpaló tanfolyamokon” kinevelik, amíg az beletanul feladatába, viszonylag hosszú átmeneti idő telik el. Ezt a rendszernek úgy kell átvészelnie, hogy közben rá van szorulva az ellenséges régi értelmiség együttműködésére. Ezek jelenléte középszintű irányító pozíciókban politikai veszélyt jelent. Nagy könnyebbség, ha a rendszer megbízható saját értelmiségként támaszkodhat a régi értelmiség egy je­lentős részére. A zsidó származású értelmiség ilyen politikai tekintetben megbízható, szakmai színvonalát tekintve teljes értékű értelmiséget jelentett számára. A zsidó értelmiségnek ez a helyzete nem csupán a kommunista rendszer számára bizonyult hasznosnak, hanem az ország számára is. Lehetővé tette, hogy az értelmiségi tevékenység egyes területein nem szakadt meg a szakmai rutin folyamatossága. Magyar- országon nem állt elő az a helyzet, hogy éveken át az értelmi­ség szinte teljes egészében újonnan betanulókból áll, hiszen a teljes leváltást jelentő átállás esetében a régiek és a beálló újak között nemigen lehet szerves együttműködés és az át­menetnek van olyan része, amikor az újak már el tudják látni a feladatokat, tehát a régiek eltávolíthatók, de az újak még távolról sem érik el a régiek színvonalát. Az NDK képtelen mértékű leszakadását Nyugat-Németország fejlettségi szint­jéről valószínűleg elsősorban a rutinfolyamatosság teljes megszakadása okozta az értelmiségi területeken.

A magyar zsidóság útja akkor fonódott össze a szocialista, majd kommunista mozgalommal, amikor az ezekkel való azonosulás a legegyértelműbb elhatárolódást jelentette antidemokratikus rendszerektől. Amikor az uralomra jutott kom­munista rendszer antidemokratikusnak bizonyult, 1953-tól kezdve az utak egyre inkább elváltak.

Címkék:1995-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ki a „zsidó” most?

„Zsidóság és kommunizmus” című mellékletünk második részét olvashatják az alábbiakban. Az első rész azt mutatta be, mennyiben voltak a zsidók...

Egy „minhe” ereje

HA AZT HISZITEK, hogy csupán Gibeonban állt meg a Nap járása közben, akkor, már megbocsássatok, tévedésben leledzetek. Még egyszer megesett...

Close