Szombat előfizetés 2017

A magyar zsidóság a politikában (1895-1919)* II. rész

Írta: Zeke Gyula - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A hazai cionizmus

A MAGYAR ZSIDÓK még a recepció öröm­mámorában úsztak, midőn megjelent Bécsben egy könyv. A címe már maga bizarr: Der Judenstaat, A zsidó állam. Miféle állam, és miféle zsidók csinálják? Weisz Ignác, a brassói hitközség elnöke írja 1894-ben, védekeztében a zsidók nemzetiséggé minősítésének vádja ellen: „…ma már, ha csak nem beszámíthatatlan, vagy őr­jöngő, nincsen olyan zsidó a világon, aki még csak álmában is remélné vagy óhajtaná, hogy valaha még a zsidóságnak országa, állama, vagy nemzete legyen. És aki a zsidók józan és reális gondolkozásmódját ismeri, az tudhatja, hogy megvalósíthatatlan, lehetetlen eszmékkel a zsidók nem fog­lalkoznak…”1 Theodor Herzl, azaz Herzl Tivadar, ki Buda­pesten, a Magyar Zsidó Múzeum helyén egykoron állott házban született, rácáfolt Weisz úr, sok-sok Weisz úr vélekedésére. A sikeres színpadi szerző és hírlapíró egész korábbi életét odahagyta e művel, hogy valóra váltson egy eszmét, amelyet addig – ha egyáltalában fölmerült -, láttuk, az utópiák birodalmába sorolt minden normális ember. (Ágai Adolf, aki Herzl jó barátja volt, levelében már jóval a mozga­lom eruptív indulása után szelíd jókedvében „Stefan von Uto ”-nak szólította az akkorra mind szélesebb zsidó tömegek szemében prófétai karizmával fölruházódott vezért.)2

Mit akart Herzl és a programirata nyomán viharos gyor­sasággal világméretűvé terebélyesedő cionista mozgalom? Kezdeti elképzeléseiknek két fő iránya volt. Mindenekelőtt állt: „a zsidó nép részére közjogilag biztosított otthont létesíteni Palesztinában” – amint azt az 1897-es baseli alapítóprogram megfogalmazta. Másodjára pedig, a fönti cél érdekében, de attól függetlenül is egyben: „A zsidó önérzet és népi öntudat fejlesztése.3 Míg az első célkitűzés a get­tólétbe szorított, nyomorgó, pogromoktól szenvedő keleti zsidóságot célozta meg, a második a 19. századi nemzetál­lami asszimiláció egész folyamatát kívánta megkérdőjelezni.

Herzl szerint: ,,A népek, amelyek között zsidók laknak, egyenként és összességükben, leplezetten vagy leplezetlenül mind antiszemiták.”4 Az asszimiláció zsákutca, amely elvette a zsidóságtól vallását, ősi kultúráját, zsidó önbecsülését, anélkül, hogy cserébe valódi befogadást, valódi esélyegyenlőséget, valódi szabadságot adott volna. Az egyetlen bizonyos eredmény az antiszemitizmus, amely előbb-utóbb mindenhová elér. „Az antiszemita világban – mondja az első kongresszuson Herzl – ma két oázist látunk: Angliát és Magyarországot. ”5 Csak idő kérdése azonban, hogy ezek a kivételek is megszűnjenek. Bár ne kölcsönözhetnénk látnoki jelentőséget 1903-as szavainak: „…a magyar zsidókat is utoléri a sors, brutálisan és annál keményebben, minél későbben, annál vadabbal, minél hatalmasabbá válnak addig. Ez elől nincs menekvés. Akkor majd szombatot csinálhatnak a patriotizmusukkal. Közben mi, a kigúnyoltak, dolgozunk és otthonos házat építünk azok számára is, akik ma még tudni sem akarnak rólunk. ”6

Herzl sem akarta persze, hogy minden zsidó vándoroljon vissza Palesztinába. Az „Ősújország” – programregénye címében nevezi így az újra megteremtendő hazát, elkép­zelése szerint a jogfosztott keleti zsidóságnak adott volna otthont, s azoknak a zsidóknak, akik a világ bármely pontján megélhetésképtelenné, s ezáltal a meglévő antiszemitizmust fokozó tényezővé válnak. A zsidó szellem és kultúra új központja is lett volna emellett Palesztina, amely azon zsidó tömegek számára is viszonyítási pontul szolgálhat, akik ön­tudatos zsidókként továbbra is az asszimiláció útját járják. Herzl jól számított. A kelet-európai zsidók soraiból hamarosan milliós tábora támadt, a politikai antiszemitizmus erősödése miatt elbizonytalanodó németországi zsidók közül is sokan felé fordultak, s a dualista monarchia osztrák fele is kitűnő táptalajnak bizonyult. (Bécsben 1897-ben választot­ták polgármesterré a nyílt antiszemita programmal föllépő Karl Luegert!) A Dreyfus-ügy a már erősen asszimilált nyugat-európai zsidóknak is intés volt: hogyan lehetséges, hogy az európai szabadságeszmét jó egy évszázada megtes­tesítő Franciaország fele antiszemita. A cionista mozgalom egész Európában útjára indult, olyan országokban is, ahol jóval kevesebb zsidó élt, mint Magyarországon, illetve az össznépességben elfoglalt arányuk jóval kisebb volt. Nálunk miért nem? Mi a magyarázata, hogy a cionizmussal szembeni ellenállás éppen a zsidók között volt a legerősebb, s elsősor­ban is a neológok között?

Wir sind ein Volk, ein Volk” – így Herzl.7 Keresve sem találhatott volna olyan mondatot, amely mélyebben érintette volna az asszimiláns magyar zsidókat. Önképük „visszazsidósítása” ellentétben állt mindenekelőtt az alig harminc éve elnyert emancipáció oly vonzó adományával: felekezet vagyunk, semmi más. De ez az újfajta népi önértelmezés további veszélyes következményekkel is fenyegetett. Le­hetőség nyílt volna a nemzetiséggé minősítésre, ami az adott helyzetben mindjárt a hazafiatlanság vádját vonta volna maga után. E vád pedig – olvassuk csak az alábbi idézetet! -, előkelő helyet foglalt el a félelmi prioritások sorában: „Nem akarják belátni [ti. a neológok – Z. Gy.], hogy ők eddig is csak nemzeti, vagy ahogy előttük kevésbé bántó, faji, népi és nem konfessionális zsidók voltak.8 (Valamit elvesz a mon­dat erejéből, hogy a századfordulón a faj fogalma az általános használatban még nem volt több a nép, vagy mai, nem kevésbé kérdéses terminológiával élve, az etnikum fogalmának szinonimájánál, ami nem jelenti azt, hogy ne jelent volna meg a rasszista értelmezés, elsősorban éppen az an­tiszemita szövegekben.) Az állam felől érkező kritika iránti félelem nem volt alaptalan. A magyar kormányt valóban csak ebből a szempontból érdekelte az ügy. Midőn 1908-ban David Wolfsohn, a Cionista Világszervezet elnöke Budapest­re látogatott, hogy támogatást szerezzen a magyarországi mozgalom számára, ifjabb gróf Andrássy Gyula, a monarchia külügyminisztere szívélyesen fogadta, de kijelentette, nem akar még egy nemzetiséget.

Az 1903-ban megalakult Magyarországi Cionista Szerve­zet alapszabályait a belügyminisztérium nem hagyta jóvá a korszak során. Erre egyetlen alkalom kínálkozott, az 1905-1907-es kormányzati válság időszaka. Mint azt egy 1909-es cionista emlékirat közli, a darabontkormány hódoló felvonulásokat kért az MCSZ-től, melyeknek fejében jóváhagyta volna alapszabályát, sőt mint kultúrintézményt, pénzbeli támogatásban is részesítette volna. Az MCSZ visszautasította ezeket az ajánlatokat. A nemzetiséggé válás mindamellett nem volt törekvése a szövetségnek, amint a kormány elutasító magatartását sem az ettől való komoly félelem, sokkal inkább a neológ zsidóság számára fontos tényezőit képviselő Országos Iroda ellenállása magyarázta. A hatóságok a helyi szervezetekkel szemben közömbösen, nem egy esetben pedig jóindulattal viseltettek, ha hihetünk az említett röpirat beszámolójának.

A hazai zsidóság Európában egyedül való helyzete nyomot hagyott az 1903-ban Pozsonyban megalakuló MCSZ prog­ramján is. Ez mindenekelőtt hangsúlyozta, hogy Palesztinát csak a „hontalan” zsidók számára szánja új hazául. E pont összecseng egy több helyütt felbukkanó érvvel: a magyar kormánynak érdeke a cionista mozgalom támogatása, mert ezzel Palesztinába jutni segítené a sokak számára kellemetlen keleti zsidókat, akiknek az országba való bevándor­lását egyébként csak egy nyíltan antiliberális törvénnyel lehetne megakadályozni. Így ,,Magyarország a legjobb úton-módon kiszabadulna a dilemmából” – mondja egy 1903-as röpirat.9 Maguk a cionisták sem gondoltak a kiván­dorlásra a szóban forgó korszakban, az csak mint elvi le­hetőség bukkan fel imitt-amott...eszünkbe sem jutna, hogy mi oda kimenjünk, vagy akár csak egyetlenegy hazánkbeli zsidót a kivándorlásra bírjunk…” – vélekedik Singer Bernát, az egyetlen neológ rabbi, aki egy röpirat erejéig – benne éppen a hazafiatlanság vádja ellen tiltakozik – kiállt a cio­nista gondolat mellett. 10

A pozsonyi program második pontja egyenesen így szól: ,,A magyar cionisták nem akarnak politikai nemzetiségként szerepelni s nem akarnak Magyarországon nemzetiségi politikát űzni.” A harmadik pont is tagadó, kinyilvánítja, hogy a „magyar cionisták országos szervezete semmiféle olyan dologra nem vállalkozik, ami bármiképpen a zsidóság vallásos hagyományaiba ütközik”.11 Ez utóbbi mondat a hazai cionizmus egyik fontos sajátságára vet fényt. A mozga­lom többnyire vallástalan aktivistái világi tömegbázis híján sokkal inkább rá voltak utalva a mélyen vallásos orthodox cionisták támogatására, mint nyugat-európai társaik. Az orthodoxia kezdetben Magyarországon is idegenkedett a cionizmustól. Nem is annyira a mozgalmárok vallástalansága miatt, hanem mert a Szentföldre való visszatérés messiási tettét hitük szerint evilági politikai akcióval helyettesíteni nem lehet és nem is szabad. Az elutasító álláspont azonban lassan megváltozott. A teológiai ellenérvet sokakban legyőzte a Szentföld utáni vágy ereje. Láthatták emellett, hogy az elvallástalanodott zsidó fiatalság cionistává váló kisebbsége újra a vallás felé fordul, s hogy az elveszett zsidó öntudat politikai jellegű újrafogalmazási kísérlete megfelelő keretet adhat a hagyományhű vallásosság újjászületésének. A vágyainak is hangot ad, de valóságot is állít Beregi Benjámin, a mozgalom egyik publicistája, amikor így fogalmaz: „…a cionizmus lángoló eszméje azt tudta elérni, amit sem a jámborok beszéde, sem a rabbik fenyegető haragja, sem semmi nem volt képes; azt, hogy az elszakadás pontján álló fiatalságot adta vissza a zsidóságnak…12 Vagy amint Reich Koppéi, a magyarországi orthodoxia legtekintélyesebb vezetője vélekedett: ,,…a cionizmus nagyszerű szérum a kikeresztelkedés ellen.13 A mozgalom hazai történetében további két mozzanat is jelzi az orthodoxia fontosságát. Pozsony, a nyugati eredetű orthodoxia legjelentősebb magyarországi központja adott otthont a Mizrachi (az orthodox cionisták világszervezete) első kongresszusának 1904-ben, s mint már szó volt róla, az MCSZ is itt alakult meg. Hiába volt Budapesten minden egyéb országos hatókörű zsidó szervezet és intézmény központja, a cionisták csak 1906-ban tudták oda telepíteni a mozgalom székhelyét.

A programot a hazai viszonyok tehát eleve védekező jellegűvé tették. Szó sem esett benne Herzl és a cionista világmozgalom másik fő gondolatáról, a zsidóság belső megújulásáról. A korszak magyar cionistáinak szellemi hagyatéka mindenesetre tanúskodik ez irányú erőfeszítéseik­ről. Patai Józsefet és folyóiratát, a Műit és Jövőt kell először is említenünk. A lap szervezetileg ugyan nem kapcsolódott a cionista mozgalomhoz, főszerkesztőjének állhatatos mun­kálkodása egy újfajta zsidó kultúra, magatartás és szel­lemiség megteremtéséért mégis ide sorolódik. (Az MCSZ-nek 1904-től kisebb megszakításokkal, különféle címekkel saját lapja volt, amely 1909-től Zsidó Szemle néven vált önálló orgánummá.)

Mit mondtak a cionisták? Miért hadakozott ellenük oly kérlelhetetlen dühvel a neológ zsidóság? A kisszámú elit mindenekelőtt elvette az asszimiláció magyarországi való­ságát. Nem lehet jó az, állították, ami önmegtagadásra, hazugságra, elvtelenségre épül. ,,A cionizmus őszinte, egyenes vallomása a zsidónak, hogy zsidó.14 Emancipáció, recepció, asszimiláció mind-mind hiábavaló dolgok, a zsi­dóságát eltüntetni, letagadni szándékozó zsidó a „kétezer- éves félelem lelki gettójában”15 marad, védtelenül saját ön­becsülés-hiánya és az antiszemitizmus ellen. „Igenis kimond­juk, hogy a zsidóság egyeseinek az ősök 19 évszázados szol­gai görnyedésétől már önkénytesen alázatos a gerince, hogy a folytonos, állandó, oktalan és végzetes gyűlölködés, ül­döztetés gyávává, félénkké, remegővé tette, hogy a hirtelen, a gyors meggazdagodásra mindent elkövet, hogy életét leg­alább a jó mód megvesztegető tulajdonaival menthesse adandó alkalomkor, hogy a tiszteletet, melyet embertársai megvonnak tőle, pénzen vásárolja meg, hogy a szeretetet hála képében megkapja, elkövet jótékonyság fejében minden le­hetőt, ez mind, mind olyan bűnös és csúnya vonása a zsidók egyeseinek, melyek oktalanul és meggondolatlanul, de kül­színre igazoltan keltik föl az általános idegenkedést. Igenis a cionizmus kimondja, hogy ilyen a zsidó, ilyenné vált a zsidó, de kimondja azt is, hogy ezzé tétetett.”16 Az idézet, s mi mutatná hívebben állításainak igazságtartalmát, az asszimiláns zsidó önkép stigmatikus beágyazottságával maga is tünete annak az állapotnak, amelyet kritizál. Nem kevesebb­ről volt szó tehát, mint a zsidó lét, s vele együtt persze az asszimilációs magatartás új alapokra helyezéséről egy olyan korszakban, amikor az utak még felfelé íveltek, s a magyar zsidók tömegei hitték, hogy soha nem is szenvednek törést. A mozgalom csekély hatását ez, a sikeresnek tűnő asszi­milációs stratégia tehetetlenségi nyomatéka, és nem az Egyenlőség kitartó hadviselése magyarázza.

Mondjuk el azért azt a keveset, amit a mozgalom mégis­csak elért. Az 1897-es első cionista világkongresszus után több helyi szervezet jött létre Magyarországon, jobbára olyan városokban, ahol a megmagyarosodott zsidóság nagyobb számú nem magyar népességgel is körül volt véve. Ez a tendencia később is megmaradt, igazi erőre a cionista mozga­lom a két világháború között is csak Erdélyben kapott. A századforduló előtt harminckét helyi szervezet működött, számuk lassan növekedett. Több cionista beállítottságú egylet is keletkezett itt-ott, ténykedésük azonban sokszor be is fejeződött a megalakulással. Országos jelentőségre a már említetteken túl két szerveződés emelkedett. Az egyik az 1903-ban megalakult cionista egyetemi hallgatók egyesülete, a Makkabea volt. Hamarosan ez vált a cionista propaganda magyarországi központjává. Szervezőiből kerültek ki a mozgalom fő emberei, ők kezdeményezték a cionista sajtó megalapítását, belőlük ágazott ki az egyetlen nyíltan zsidó sportegyesület, a Vívó és Atlétikai Club. Taglétszámuk 1913-ban volt a legmagasabb, mintegy ezer főnyi. Ugyan­csak a Makkabeából ágazott el 1913-ban a Kadima, az első magyar zsidó cserkészegyesület. A világháború véget vetett ezeknek a szerveződéseknek, maga a cionista mozgalom viszont éppen ekkor, a háború végére ért el csúcspontjára tárgyalt korszak során, minden bizonnyal az erősödő an­tiszemitizmus hatására. Az 1919-es mérleg 5000 sékelfizetőt említ.17

Az antiszemitizmus

A cionista gondolat fenntartás nélküli hívei Magyarországon a cionistákon kívül mindössze az antiszemiták voltak. A „Palesztina-gondolat” első megfogalmazója Istóczy Győző volt, 1878-ban vetette fel a képviselőházban, mint a zsidó­kérdés legkézenfekvőbb megoldását. „Mintha megunták volna a csavargó, lődörgő, gazdátlan életet… ” – tűnődik 1910-benEgan Lajos, az egyik leghatásosabb antiszemita mű szerzője. „Mert tudják meg, eddigi viselkedésük itt már nem kedves […], látszik, hogy ennek kifolyása az önök zionista mozgalmuk, amit helyesnek és természetesnek tartunk, de siessenek a maguk jószántából programjukat keresztülvinni, hogy az elválásnak testvéries formája mind a két fél modorát dicsérje.18 Mint látjuk, Egan úr figyelmét, szemben a cion­ista zsidók többségével, szintén a Palesztina-program kötötte le. Szemere Miklós, A Cél című első radikális jobboldali folyóirat védnöke, aki már a liberális korszakban sem nagyon igyekezett véka alá rejteni a zsidók iránti ellenszenvét, 1905-ben üdvözlő táviratot küldött Pozsonyba, a második magyarországi cionista kongresszusra.

Vizsgáljuk kicsit közelebbről antiszemitáinkat s elkép­zeléseiket! Miként minősíthetnénk szerepüket? Vajon Tiszaeszlárral, mint azt oly sokan hitték, tényleg leáldozott Magyarországon az antiszemitizmus csillaga? Igaza volt-e Herzlnek? Pontosabban: mikor volt igaza? Akkor, amikor Magyarországot Angliával állította párhuzamba, vagy amikor nevezetes jóslatát papírra vetette? Mi készülődött a magyar politikában és a magyar társadalomban? Vajon a Tiszaeszlárt és a fehérterrort elválasztó szűk négy évtized csupán „vérvádszüneti” időszak lett volna, amint az an­tiszemitizmustól viszonylag mentes korokat nevezte a ma­gyar cionisták egyike?

A helyzetet először is egy sajátos paradoxonnal jelle­mezhetjük. Istóczyék Antiszemita Pártja megelőzte a korát. A németországi politikai antiszemitizmussal egy időben ki­bontakozó hazai mozgalom érvrendszere modem és eredeti volt, sok új elem később már nem adódott hozzá. Hiányzott viszont mögüle egy olyan társadalmi közeg, amely kellőleg fogékony lett volna e kétségtelenül merész elképzelésekre. Tiszaeszlár nem az antiszemita mozgalom következménye volt, amint azt a kis létszámú vezérkar hinni szerette volna. A vidéken – messze nem mindenütt – fel-feltörő antiszemita zavargások igen hasonló koreográfiát mutattak. Lecsúszott úriemberek, lumpenértelmiségiek a fölbujtók, iparos­segédek, falusi szegény elemek a „nép”, akik többnyire nem józanon beverik az ablakokat és kifosztják a boltokat. Olyan akciók ezek, amelyeknek gyökerei – már ha e bizonyos „nép” részvételének okait kutatjuk – visszanyúlnak egészen a középkori parasztlázadásokig. A helyzet annyiban más, hogy a kereskedő mögött nem áll ott teljes súlyával az Isten által berendezett, változhatatlan világrend tekintélye, no meg könnyebb kifosztani egy üzletet, mint az uradalom gabona­raktárait. Ami ezekben az ösztönösen tulajdonellenes, pon­tosabban a más tulajdona elleni akciókban zsidóellenes is volt egyben, az igen távol állott a modern politikai antiszemi­tizmus ideológiájától. Nem is nevezhetjük ideológiának, sok­kal inkább egy archaikus-vallási toposz, a teológiai an­tiszemitizmus modernizált változatának. Ebben a zsidó már nemcsak Krisztus megöléséért születik eleve bűnrészesként, van egy személyre szabottabb, konkrét bűne is: megtollasodott. (Ne hagyjuk ezúttal a nyelvi tudatalattiban megbújni a kifejezés eredeti értelmét, amely legalább annyit mond el a bátyus zsidó gazdag kereskedővé válásának tényleges történetéből, mint a pozícióvesztes rétegeknek a zsidókkal és a kapitalizmussal kapcsolatos vélekedéséről.)

A századfordulóra nagyot változott a helyzet. A politikai antiszemitizmus társadalmi bázisa jelentősen kiszélesedett, a modern s mint látni fogjuk egyre konzisztensebb ideológia már nem szorult s ritkán felszínre bukkanó naiv-népi indula­tok kiszámíthatatlan támogatására. Jó évtizede kimúlt vi­szont, és nem támadt fel az Antiszemita Párt. Nem is volt rá szükség. A kilencvenes évekre az antiszemiták hisztérikusan topogó talpai alá megérkezett a talaj, a széles fronton kibon­takozó újkonzervatív gondolat. A mögötte álló igen eltérő arculatú társadalmi rétegeket csupán egy dolog kötötte össze, valamennyien a mozgótőke gazdasági ellenfelei voltak, a kapitalizálódó társadalom stagnáló, vagy ilyen-olyan mérték­ben pozícióvesztes elemei közé sorolódtak. Így kerülhetett időlegesen egy táborba a nagytőke növekvő hatalmát mind nagyobb aggodalommal szemlélő nagybirtokos arisztok­rácia, amelyet romló gazdasági pozíciói közepette a heves agrárszocialista mozgalmak sokkoltak; a nemesi eredetű dzsentri középosztály, amely a szóban forgó évtizedre már nagy többségében közhivatalnok és értelmiségi osztállyá vált; valamint a nem zsidó kispolgárság, amely erős zsidó rétegkonkurenciát látott maga előtt kibontakozni, anélkül, hogy tagjai számosabban képesek lettek volna a középpolgárságba feljutni. Ez a közös tagadás tette ugyanakkor lehetővé, hogy az újkonzer­vatív ideológia – nyugat-európai mintákat követve – egyetemes ívű világképet alkothas­son. Ebben a nagybirtok, s egyáltalában a föld­művelés; az örökölt tekintélyen alapuló gazdasági és társadalmi kapcsolatok; a „szolid” kisipar és a falu egy ősi, szerves, erkölcsös és harmonikus világ letéteményesei, amely nem is olyan régen még létezett. A duális világkép rom­lott oldala természetesen a jelen, az élet misztikus forrásának tekintett földet a közön­séges emberi javakkal homogenizáló kapi­talizmus; a tekintélyromboló liberalizmus és az istentagadó szocializmus; no meg persze a feslett erkölcsök melegágya: a nagyváros.

A gondolatkör nem ragadt meg az ideológiakritika szintjén. A politikai mozga­lommá váláshoz az utolsó lökéseket az egyház és az állam szétválasztását, a zsidó vallás recep­cióját kimondó törvények adták. A főrendiház még ellenállt a recepciónak, midőn 1895 elején megalakult a katolikus Néppárt; 1896-ban pedig a Néppárthoz szorosan kötődő agráriusok létre­hozták a Magyar Gazdaszövetséget. Mindkettő prominens arisztokrata politikusok műve volt, felfedvén, hogy az elnevezésekben kifejezésre jutó vallási, illetve demokratizálódó irány­vételek milyen célok szolgálatába kívánták állítani a társadalom alsóbb rétegeit. A Néppárt és az agrárius mozgalom nemcsak abban tért el a hagyományos pártoktól, hogy zárójelbe tette a közjogi kérdést a társadalmi kérdésekkel szem­ben, hanem mindenekelőtt a politizálás mód­jában, stílusában. A hagyományos pártok poli­tikai aktivitása a választások idejére kor­látozódott, egyébként csak parlamenti és klubéletet éltek. A Néppárt nem elégedhetett meg ennyivel. El akart jutni a néphez, helyi szervezetek sokaságát szándékozta kiépíteni. A mintát számukra sokkal inkább a munkáspár­tok adták, Magyarországon az egyre erősödő MSZDP. Stratégiájuk jelentős sikerekhez vezetett. A kiindulópontul a katolikus alsópap­ság megnyerésével a szószék és a katolikus legényegyletek szolgáltak. Ezek képezték a szervezeti vázat, amelyre 1898-tól a fogyasztási és hitelszervezetek hálózata épült. A párt vezetőinek elképzelése szerint rájuk várt a feladat, hogy megszabadítsák a parasztságot az uzsorától és a terményeiket felvásárló ke­reskedőktől. A munkamegosztás a következő volt: a párt országos megnyilvánulásaiban vigyázott a formákra, helyi szinteken azonban leplezetlen antiszemita agitációt folytatott. Pár prominens figura egyébként személyében is összekapcsolta a Néppártot Istóczy egykori An­tiszemita Pártjával. A protestáns antiszemiták sem maradtak árván. A párt több jeles képviselőjük működési terepe volt, ebben az, egy dologban katolikus elvbarátaik képesek voltak átlépni a saját árnyékukat. „A keresztény Magyarország megmentéséért minden ke­reszténynek egyesülni kell” – írta egyik kézi­könyvük szerzője.19

Ebben a pártban, ezekben a mozgalmakban lelt otthonra a politikai antiszemitizmus, ott várakozva mindvégig az országos politika előszobájában, belépésre készen. Az egyik ilyen belépési kísérlet volt 1897-ben az úgynevezett hegyvidéki akció. Darányi Ignác földművelésügyi miniszter kezdeményezte, aki gróf Károlyi Sándor mellett az agrárius mozgalom legtekintélyesebb vezetője volt. Forma szerint a valóban nyomorult állapotok között élő észak­kelet-magyarországi rutének gazdasági meg­segítését célozta, valójában kísérleti terepe volt az agrárius koncepciónak, mit lehet elérni a gazdaságban az állami beavatkozással, alkalmasak-e a szövetkezetek a köz­vetítőkereskedelem visszaszorítására. Az akciót Egan Ede, a hivatalnok – s mellesleg maga is asszimiláns – dzsentri, a minisztérium régi embere vezette, igen eredményesen. A hely megválasztása természetesen nem találomra történt, mint ismeretes, az országnak ezen a részén éltek a keleti eredetű, nagyrészt jiddis anyanyelvű, mélyen vallásos orthodox zsidók nagyobb tömegei, kiket a közkeletű vélekedés – mára bizonyítottan igaztalanul – friss galíciai bevándor­lóknak tekintett. A „ruténmentés” nyilvánvaló antiszemita éle elleni mozgalom az akció leállítását követelte Darányitól, megbuktatását kilátásba helyezve. A Néppárt erejét s fönt említett szerepének hatékonyságát egyszerre mutatja, a zsidókérdés parlamenti előhozatalával fenyegetőzve el tudta hárítani a miniszter és az akció elleni támadásokat. Egan egyébként, visszautasítva persze az antiszemitizmus vádját, 1900-as jelentésében nem hagyta olvasóit kétségek közt hánykódni. (A jelentést még abban az évben kiadták.) „Nyíl­tan mondom: én nem vagyok filoszemita. [Akkor ezt kijelen­teni még bátorságra volt szükség!] Szeretem ugyan az egyes egyéneket, sőt néha talán a kelleténél is inkább, de nem szeretem a fajt! Bámulom ezen fajban az óriási ezredévi küzdelem által egyik kiváló faji tulajdonságává vált munkára és harczra való edzettséget és kitartást, csodálom e nép lankadatlan szorgalmát és tisztelettel hajlok meg ezen faj megható szép családi érzése és családi összetartása előtt. De – félek tőlük! Nem magamat féltem, de féltem tőlük a mai országunkat. […] féltem az ország nemzeti jellegét és féltem egzisztenciáját, ha a zsidók befolyása tovább is ilyen mérték­ben terjed.”20

A hegyvidéki akciónak köszönhetünk egy másik igen fontos híradást, Bartha Miklósnak, a Függetlenségi Párt kitűnő debatterének a tollából. Címe: A kazárok. Bartha, akit Ady egy ízben a magyar Luegernek nevezett, Egantól kölcsönözte a megszólítást. „Kazár név alatt lengyelzsidót értek21 – mondja, de nem akarván megsérteni a len­gyeleket, nem használja ezt a kifejezést. Óvakodik attól a vádtól is, hogy „vallásfelekezeti szempontok” vezetik. ,,A zsidó vallású magyarokat, akikben oly nagy az érzékenység, annyi a tudásszomj, a becsvágy, a költészet, a zeneérzék: kérve kérem, ne azonosítsák magukat ezzel az érzéketlen, tudatlan, ambíczió nélkül való, durván ma­teriális és mosdatlan fajjal.”22 A kazárral még más baj is van. „Nem tanul, nem művelődik, […] Csinálja az üzletet és a gyermeket. Esküszik hamisan. Sokszor gyújtogat. Megcsonkítja el­lensége barmát. Vádaskodik alaptalanul. Veszteget, ahol lehet. Korrumpál mindenütt. Pénteken este gyertyát gyújt és megfürdik a rituális lében. Hangosan imádkozik és némán csal. A földről lenyúzza a termőréteget, a népről a bőrt. Szapora, mint a bogár. Élelmes, mint a veréb. Pusztít, mint a patkány.” 23 E sorok olvastán mi sem akadályozhatta meg a ke­resztény olvasót abban, hogy „művelt és asszimilált” zsidókra is gondoljon, ha gondolhatnékja támad, olyanokra, akik egyébként a „kazárokról” nem vélekedtek nagyon másként, mint Bartha Miklós. Az ő számukra nem maradt más út, mint a szereposztás tudomásulvétele.

Többen, így Vészi József, vagy Hevesi Sándor, védelmükbe vették Barthát az antiszemitizmus vádja ellen. A kiskapu még Egannál is nyitva van, várja azokat ,,kik jellemükben és moráljukban a magyar keresztény államba és az 1000 éves hagyomány által szentesített magyar typusba beleolvadnak, […] kik nem kívánnak államot az államban képezni”. 24 A világháború felé haladva a mind sűrűbben felbukkanó antiszemita röpiratokból ki-kimaradozik ez a tétel, ami nem arra mutat, hogy szerzőink még komolyan gondolták, sokkal inkább az öncenzúra oldódására utal.

A zsidó amúgy – most már a népes szerzőgárda írásaiból kibomló koncepciók közös vonásait mutatjuk be – métely, idegen anyag a társadalom testében, farkas a bárányok között, vagy a,, szabadság kormos angyala25. (A már idézett Egan Lajos, a ruténmentő Egan Ede nagybátyja emlékezteti így a liberális apokalipszis zsidaját a régi szép időkre, midőn még csak az istenfélő keresztény ördögképének mintája volt.) Bomlaszt, szipolyoz, kizsákmányol, továbbáll. Ha keres­kedik, ha üzletel, bármihez ha fog, nem azért lesz sikeres, mert ügyes, jobb képességekkel bír versenytársánál, hanem mert csal, erkölcstelen, tisztességtelen. ,,Lehetetlen a ke­resztény erkölcsnek annyira süllyednie, hogy a versenyt, min­den egyéni képesség mellett is – a talmudi erkölccsel, – minden egyéni gyarlósága mellett is – felvehesse. Mert […] ebben a nemtelen versenyben nem képesség képességgel fog egymás közt versenyezni, – hisz akkor a keresztény elem diadalt aratna, de erkölcs erkölccsel, karakter karakterrel fog szem­ben állani. ” (Ezt már Petrássevich Géza felvidéki katolikus pap, a néppárti antiszemitizmus egyik prominens képviselője mondja 1899-ben.)26 Az idézet híven példázza, hogyan for­dul a polgárosodásban hátramaradó úri középosztály frusztrációja ideológiai ellentámadásba. A modernizáció an­tiszemita értelmezése – egy kétségkívül ösztönös gesztussal – fordított egyet ok és okozat kapcsolatán. A gyárakkal nem csak az a baj, hogy termékeik leszorítják a színpadról az ősi kisipart, hogy izgága munkásosztályt hoznak létre, amelynek szocializmusa az egykor oly béketűrő parasztokat is meg­fertőzi, a bankok, a tőzsde nem azért ellenfelek, mert az aranyat, a bűnre csábító pénzt teszik meg a társadalom leg­főbb értékévé, az ősi földtulajdont, az emberi javakat áruvá homogenizáló kereskedelem nem pusztán önmagában rossz, a nagyváros nemcsak azért tévút, mert fölszámolja a patriar­chális alá-fölé rendeltségi viszonyokat és a vallásos erkölcsöket. A fő baj az, ha mindezeket zsidók csinálják. „Ha keresztény kezekben volna ez a nagyipar, akkor fejlődése egészséges, biztos és a szükségesség határai között virágzó volna.”27 A „szükségesség határai” közé képzelt társadalom és gazdaság mozdulatlan, arányosan berendezett és persze jól működik. Ipar, kereskedés, értelmiség, falu, város, tekintély és nagybirtok pont annyi van, amennyi kell. A zsidók borították fel ezeket az arányokat mohó pénzvágyukkal, az ősi tekintélyt és értékeket semmibe vevő erkölcsi romlottságuk­kal, no meg a keresztényeket maguk alá gyűrni törekvő hatalomvágyukkal, faji összetartásukkal. Ez az alapjában naiv, megfogalmazóinak rétegérdekeit azonban nagyon is kiszámítottan tartalmazó koncepció foglalta össze a modernizációról és a zsidókról vallott nézeteit a „zsidó térfoglalás” fogalompárban, amely a két világháború között azután széles körben elterjedt. Azt sugalmazta e vád, letűnt valóságnak véve a soha meg nem valósult vágyat, hogy a zsidók a „magyarság” által egyszer már birtokolt pozíciókba nyomul­tak be.

Mi légyen hát a megoldás? Az antiszemiták realisták voltak. Szurkoltak a cionistáknak, mint láttuk, de ők sem remélték komolyan, hogy a zsidók el fognak menni. Nyitva hagyták a kitérésen alapuló „őszinte” asszimiláció le­hetőségét, ám valójában ezt éppenséggel nem akarták. De – s idézzünk most egy régi, Istóczy óta aktív antiszemitát – volt egy könnyebben elérhető minimálprogram: ,,Váljon el a keresztény társadalom a zsidó társadalomtól, a keresztény művészet és irodalom a zsidótól, s a keresztény ifjúság a zsidótól. […] Zsidót pártolja a zsidó, keresztényt a ke­resztény. […] Inkább éljenek szerényen, nélkülözve, de zsidóktól ne fogadjanak el foglalkozást, de ne is juttassanak. Semmit zsidótól ne vegyenek. Zsidó lapokat ne olvassanak. Nem kell csak egy fél század összetartása és kitartása s az állam, társadalom, irodalom, művészet keresztény lessz [sic!] nemcsak színből, de szívből.”28

Jegyzetek

  1. Weisz Ignácz: A zsidók és a nemzetiségek. Brassó, 1894,11. p.
  2. Patai József: Herzl. Budapest, 1931, 248. p.
  3. Nordau Miksa: Mi a cionizmus? Nagyvárad, 1919, Ford. Grünberger Béla, 12. p.
  4. Herzl, Theodor: Dér Judenstaat. Versuch einer modemen Lösung der Judenfrage. Leipzig und Wien, 1896, p. 22.
  5. Theodor Herzl’s Zionistische Schriften. Berlin – Charlottenburg, 1905, Hrsg. von Leon Kellenr, Erster Teil. p. 244.
  6. Patai József: I.m., 325-326. p.
  7. Herzl, Theodor: Der Judenstaat. Versuch einer modernen Lösung der Judenfrage. Leipzig und Wien, 1896, p. 11.
  8. Schück Bernát: A zsidó nemzeti mozgalom története. Temesvár, 1919, 39. p.
  9. Reichenthal Adolf: A cionizmus Magyarországon. Nagyszombat, 1903, 4. p.
  10. Singer Bernát: A cionizmus a hazafiság szempontjából. Okai, céljai, ellenségei és ezeknek az ellenvetései. Budapest, 1899,11. p.
  11. Reichenthal Adolf: I. m., 3. p.
  12. Beregi Benjámin: A zsidóság és a cionizmus a XIX. és a XX. század uralkodó eszméi között. Nagybánya, 1908,11. p.
  13. Patai József: I. m., 321. p.
  14. Zsidó Néplap, 1904/8. sz. 4. p.
  15. Antal Sándor: A magyar zsidóság jövendője. Nagyvárad, 1917,42. p.
  16. Beregi Benjámin: 1. m.,7. p.
  17. Az adat Max Nordau fentebb hivatkozott (3. lj.) röpiratának füg­gelékéből származik, melyet a kötet szerkesztője, Lukács Zoltán írt. I. m. 23. p.
  18. Egan Lajos: A zsidókérdés Magyarországon. Esztergom, 1910,22. és 79-80. p.
  19. Boroviczényi Nándor: A szociális tevékenység kézikönyve. Budapest, 1907, 86. p.
  20. Egan Ede: A hegyvidéki földmívelő nép közgazdasági helyzetének javítását célzó állami akció ügyében Munkácson, 1900. febr. 12-én tartott értekezletről szóló JELENTÉS. Darányi Ignácz m. kir. földmívelésügyi miniszter úr ő Nagyméltóságához felterjeszti borostyánkői ~ miniszteri megbízott. Budapest, 1900,149-150. p.
  21. Bártha Miklós: Kazárföldön. Kolozsvár, 1901,83. p.
  22. I. m., 34. p.
  23. I. m., 89-90. p.
  24. Egan Ede: I. m., 151. p.
  25. Egan Lajos: I. m., 144. p.
  26. Petrássevich Géza: Magyarország és a zsidóság. Budapest, 1899, 165. p.
  27. 1. m., 120. p.

(28) Buda és Vidéke, Szerk. Erdélyi Gyula, 1901, X. évf. 11. szám, 1. p. Részben idézi Szabó Miklós: Az 1901-es egyetemi „kereszt-mozgalom”. (Adalék a magyarországi szélsőjobboldal előtörténetéhez.) Történelmi Szemle, 1970/4. szám, 496. p.

Címkék:1995-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Zsidó hangposta

- Üdvözlöm. Ön a Montreali Rabbi­tanács hivatalával beszél. Rabbink készséggel megfelel bármilyen kérdé­sére. Amennyiben Ön orthodox, nyomja meg a 6-os,...

Profanizáció

Tudnivaló, hogy a nagy Jehuda Löw ben Becalel addig tartóz­kodhatott ezen a földön - nem tudni, jutalomból vagy büntetésképpen -,...

Close