Szombat előfizetés 2017

A magyar zsidóság a Holocaust után

Írta: Várhegyi György - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület 1989. október 4-én és 5-én kétnapos nemzetközi szimpóziumot rendezett Budapesten „A magyar zsidóság a Holocaust után” témakörben, magyar és külföldi tudósok, szakemberek részvételével. A többségükben magyar származású külföldiek Izraelből, Franciaországból, Hollandiából és Svájcból érkeztek.

Az érdekes, színvonalas előadásokat (tíz szociológiait, hét történelmit, öt pszichológiait, két irodalmit) és a konferenciát záró kerekasztal-beszélgetést a népes hallgatóság végig figyelemmel kísérte. Több olyan súlyos, a magyar zsidóság létét érintő kérdés került itt szóba, amely a magyarországi közéletben mind ez idáig agyonhallgatott tabuként, a felszín alatt fortyogva, feszültségeket keltve lehetett csak jelen. Ezen a tanácskozáson nyílt először lehetőség ezen problémák nyilvános megvitatására és a hozzájuk kapcsolódó, már megindult kutatások, vizsgálódások ismertetésére.

Néhány új módon fölvetett témát szeretnék itt kiemelni a sokféleségből.

Az első a magyarországi népirtás és túlélés ellentmondásokkal terhes tényei, története. Négy és fél évtizeddel ezelőtt a magyar zsidóság kétharmada elpusztult, egyharmada túlélte a Holocaust tragédiáját. Asher Cohen haifai történész annak okait kutatta előadásában, miként lehetséges, hogy bár a németekkel szövetséges vagy a nácik által megszállt európai országok közül Magyarországot kerülte el a legtovább (1944 elejéig) a tömeges népirtás, mégis az ország német megszállása után, páratlan gyorsasággal – alig négy hónap alatt – közel félmillió zsidót deportáltak és gyilkoltak meg. Nemcsak a népirtás gyorsasága, az időpontja is döbbenetes és zavarba ejtő: hiszen a német „végső megoldás” politikája ekkor már az országban és az úgynevezett szabad világban széles körben ismert volt. Miért nem sikerült mégsem megmenteni a magyar zsidóságot? Horthy nemhogy nem tudta megakadályozni a deportálásokat, hanem egyenesen az általa kinevezett új kormány irányításával hajtották végre a németek által követelt akciókat. A lakosság magatartását is zsidóellenesség vagy passzivitás jellemezte, nem tiltakoztak és nem léptek közbe a zsidók érdekében. A keresztény egyházi vezetők is csak későn, óvatosan avatkoztak be, elsősorban az átkeresztelkedettekért.

Egyedül a cionista mozgalomnak és a cionista ifjúsági ellenállásnak volt számottevő szerepe a zsidómentésben. Ez a két szervezet használta fel a semleges országok követségeinek és a nemzetközi szervezeteknek a lehetőségeit: tízezrek életét mentették meg az áltáluk készített igazolványokkal, ők vezették és védték a gyermekházakat, segítették a bújkálókat, együttműködtek a fegyveres ellenállókkal. Az előadásban ismertetett adatok szükségessé teszik a fasizmus szembeni ellenállás eddigi hazai kutatásainak alapos felülvizsgálatát.

A második fontos témakör a magyar zsidóság 1945 utáni helyzete és identitása volt. Ha azt vizsgáljuk, hogy mit jelent zsidónak lenni Magyarországon, akkor tisztázni kell azt is, hogy kik tekinthetők zsidóknak. Erről beszélt Béri János (Bázel) és Varga László. Sokan az egyházjogot tartják mérvadónak: az zsidó, aki zsidó anyától született és vagy zsidó vallású. Mások véleménye szerint zsidó az, aki magát annak tartja, vagy akit a környezete annak minősít. A zsidóság számaránya – a negyvenes évek végének statiszitkája alapján – a lakosság mintegy 1,5–2 százaléka volt. Azóta – statisztikai adatok hiányában – csak becslések léteznek a zsidóság számáról. A tudományos közmegegyezés 80–100 ezer magyar zsidóról beszél, de ennek csak töredékét tudjuk pontosan azonosítani. A hitközség ötezer adófizető tagot tart nyilván. Egyesületünknek közel kétezer tagja van. Tehát, akik nyíltan és tudatosan vállalják zsidóságukat, a hozzátartozókkal együtt feltehetően 20–30 ezren lehetnek.

Mi lett a többi zsidóval? Kovács András előadásában adatokkal bizonyította, hogy növekedett a vegyes házasságban élő zsidók aránya, az 1948-as 30%-ról az 1980-as évekre 41%-ra emelkedett az általa megfigyelteknél. Karády Viktor (Párizs) előadása szerint folytatódott a zsidóságból való radikális kiválás a vallásváltás útján: közvetlenül 1945 után magas gyakorisági szinten (évente 400 fős átlaggal), az ötvenes évektől a napjainkig – az 1957-es átmeneti emelkedés kivételével – egészen alacsony szinten.

Milyen identitást választottak a többi itthon maradottak és asszimiláltak? Egyfajtát: magyart, vagy kétfajtát: magyar zsidót, zsidó magyart? Empirikus kutatások vizsgálták az identitástípusokat egy-egy részszempontból, kulturális, vallási, etnikai megközelítésben. Az elmúlt negyven év általános jellemzésével Béri János próbálkozott: szerinte a politikai-gazdasági történések a maradék zsidóság többségét etnikai-kulturális önfeladásra, demográfiai összeomlásra kényszerítették. Azt állította, hogy a sztálinista és posztsztálinista diktatúra sokkal kártékonyabban és pusztítóbban hatott a zsidókra, mint a nem zsidókra. Varga László hasonlóan értékelte az elmúlt történelmi folyamatot, amikor megállapította, hogy a proletárdiktatúra a zsidóság többségének létalapját számolta fel. Bár a magyar bolsevizmus nem a náci „végső megoldást” kívánta bevégezni, mégis a polgárság és a kispolgárság megszüntetésével megtette azt. Ami a szélsőjobbnak tökéletlenül sikerült, azt a szélsőbal kiteljesítette, megtalálván a maga Endlösungját: ő likvidálta a zsidó polgárt. Az asszimilálódottak többsége pedig önkezével számolta fel a zsidóságát: félelmében megölte magában a zsidót! A totális állam etnocidikus törekvései így találkozták a zsidó közösség etnosuicidumával.

Egyes kutatások részletei sokat finomítottak és alakítottak az általános megállapítások sötét és negatív képén, több előadás nyomán új színek, ismeretlen vonások rajzolódtak ki. Chava Eichler (Ramat Gan, Izrael) a cionizmus magyarországi 1945–46-os új korszakát jellemezte. A magyar zsidóság túlnyomó része még a vészkorszakban elutasította a cionizmust, hiába kínált ebben az időszakban egyedüli cselekvési alternatívát: ellenállást és életmentést. A túlélés traumája azonban termékeny talajt biztosított a mozgalomnak, amely ezután nagyon megerősödött. A Magyar Cionista Szövetség 1945 júniusában tartotta első nyilvános gyűlését a Zeneakadémia nagytermében, több ezer résztvevővel. A gyűlés után a cionista fiatalság énekelve, zászlókkal vonult végig Pest utcáin.

A cionisták – a JOINT mellett – a leghatékonyabban támogatták a visszatérőket, mentették az árván maradt gyermekeket, negyvennégy gyerekházat tartottak fenn. Ifjúsági közösségeket létesítettek és több mint négyezer fiatalt vontak be ipari és mezőgazdasági termelőmunkába. Legfontosabb tevékenységük az Erecbe való visszatérés, az alija szervezése volt. A magyar hatóságok két évig szemet hunytak az illegális kivándorlás felett: 42 ezer lengyel és szlovák zsidó, valamint 19 ezer magyar zsidó hagyta el ekkor az országot. A magyar zsidók nagy része azonban nem a cionista alternatívát választotta, hanem a hivatalos diszkrimináció megszűntével újra asszimilációval próbálkozott. A fiatalabbak az értelmiségi pályákon és a baloldali politikai mozgalmakban keresték a helyüket, itthon igyekeztek beilleszkedni. Az idősebbek pedig nem voltak olyan fizikai állapotban, hogy magukra tudták volna vállalni a kivándorlás nehézségeit: átszökést a határokon, a menekülttáborok, az illegális hajózás és bevándorlás viszontagságait.

Az 1945 utáni antiszemitizmus okairól, méreteiről és jelenlegi megnyilvánulásairól több előadásban szóltak. Így arról is, hogy a közvélemény egy részének zsidókkal szembeni ellenérzéseit hogyan alakította az, hogy a koalíciós időkben, 1956-ban és a Kádár-korszakban a kommunistákkal azonosították a zsidókat. Vári István (Párizs) az 1956-os kutatásaival kapcsolatban elemezte a félelem szerepét a zsidó tudat és identitás erősödésében. A hivatalos jelentésekben felsorolt 1956-os antiszemita kilengések igaz voltát cáfolta és elhanyagolhatónak ítélte azokat. Az általa megismert százegynéhány zsidó szemtanúnak az októberi forradalomról alkotott véleménye és érzelmei kettősséget mutatnak. Sokan meghatottan emlékeztek az 1956-os forradalomra mint a nemzeti történelmünk rendkívüli pillanatára. Az interjúkból egyértelműen az derült ki, hogy a népfelkelés aktivistáitól távol állt az antiszemitizmus, sőt minden ilyen színezetű cselekedetet meggátoltak, hiszen a legszorosabban együttműködtek a zsidó aktivistákkal és mindenképpen védekezni akartak az őket reakciósnak vagy fasisztának minősítő vádak ellen. Mindez mit sem változtat azon, hogy számos zsidó félt a pogromoktól és a forradalmi napok ezért számukra fenyegetéssel terhes, megrázó kollektív élményt jelentettek. Emiatt újabb zsidó tízezrek vándoroltak ki az országból, mások a szovjet tankokat és a felkelés leverését fogadták megkönnyebbüléssel, végül sokan a zsidó identitás újjászületésének útjára léptek.

A tanácskozáson neves pszichológusok, pszichoanalitikusok és orvosok foglalkoztak a magyar zsidóság katasztrófájának lelki következményeivel. Virág Teréz egy a Holocaustot és a Rákosi-rendszer meghurcolását átélő család esetén keresztül demonstrálta, hogyan jelennek meg sok-sok évvel a mai nemzedék születése előtt lezajló kollektív társadalmi traumák a gyermekek életében. A szülők elfojtott és tudattalanba szorított emlékeinek felismertetése a gyermekük rohamos gyógyulását segítette elő, anélkül, hogy a pszichológus a gyermek tünete és a szülők múltja közötti direkt összefüggést tudatosította volna.

Központi témaként szerepelt a tanácskozáson az érintett kérdések tudományos igényű feldolgozásának szükségessége. Várdy Péter (Enscheds, Hollandia) egy most induló kutatásáról számolt be, amelyben a magyar zsidóság és a társadalmi környezetének kölcsönhatásait kívánja az 1944—46 közötti időszakban tanulmányozni. Az interjúzás során a hétköznapok diszkriminációját, a zsidók mindennapos megítélését, a nem zsidóknál tapasztalható előítéleteket szeretné megismerni. A vizsgálat közben fel akarja tárni a zsidómentés tényeit, a hála és a hálátlanság formáit, a visszatérés anyagi problémáit, a felelősségre vonás és a bosszú megnyilvánulásait.

A kétnapos konferencián még sok előadás és felszólalás hangzott el. Felsorolom a még nem említett előadásokat: Csorba László, Karsai László, Stark Tamás és Szenes Sándor történelmi, Balog Iván, Diósi Ágnes, Endreffy Zoltán, Kende Péter és S. Nagy Katalin szociológiai, Cserne István és szerzőtársai, Mészáros Judit, Ranschburg Ágnes, Stark András és Vikár György pszichológiai, valamint Kabdebó Lóránt és Hanna Jáoz (Tel-Aviv) irodalmi előadásait. Az előadások és a kerekasztal-beszélgetés teljes anyagát egyesületünk önálló kötetben fogja megjelentetni.

 

Címkék:1989-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A zsidóság és a zsinagóga,

avagy hogy (nem) megy Glaser úr boltja

Az 1910-es Szombatról és szerkesztőjéről

Close