A magány variációi – Fehér László életmű-kiállítása a Ludwig Múzeumban

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Réz Anna / 2007. augusztus Fehér László elhagyatott, fehér kontúrok által konstruált figuráival és nagyméretű – jellegzetesen fekete-szürke vagy élénksárga – monokróm felületeivel létrehozta önnön mitológiáját, amely nem csekély ismertségre tett szert az elmúlt 15-20 évben. A Ludwig Múzeumban szeptember 16-ig látható retrospektív kiállítása nem csak arról mesél, hogyan jött létre az az össze nem téveszthető stílus, amelyet ma Fehér festészetének nevezünk. Elsősorban arra fókuszál, mi lesz ezután. Mert úgy tűnik, valami megváltozott.

  Feher Laszlo_onarckepgyertyaval  
  Fehér László: Önarckép gyertyával  

Fehér László először a ’70-es években keltett komolyabb feltűnést hiperrealista képeivel. Bár a hiper- és fotórealista stílus Nyugat-Európában és főleg az Egyesült Államokban ekkor már – és azóta is – rendkívül divatos, Magyarországon ugyanez botrányosnak és „rendszerellenesnek” minősült. Ezt a korszakot – melynek legismertebb alkotásai a Földalatti (1976) és az Aluljáró (1978) – azonban már a ’80-as évek legelejétől egy drámai és expresszív stílus mossa el, melyben ott bujkálnak mindazon motívumok, melyek a ’90-es években Fehér művészetét meghatározták: az emlékezés, a múlt, a – személyes és tárgyi – történelem és a magány. A jellegzetes Fehér László-i narratíva és gondolatvilág fényében a ’80-as évek képei – némiképp persze igazságtalanul – átmeneti, útkereső alkotásoknak tűnnek, melyek ’89-90-re nyerik el letisztult, mindannyiunk számára ismerős formájukat.

Fehér ’90-es évek-beli képeit nem véletlenül szokták metafizikusnak nevezni. Ezen időszak jellegzetes munkái: a Szökőkút (1989), az Emlékműnél (1990), a Tócsa (1994) – csak hogy példákat említsünk – Fehér gyerekkorának alakjait, az ’50-es, ’60-as éveket idézik fel (az öltözék és a hajviselet félreérthetetlen). Ám nem a közvetlen emlékezés élénkségével és személyességével. Fehér ugyanúgy emlékezik, ahogy mindannyian: a múltat félig elfeledve – félig újraírva; családi fényképek, tablók segítségével. Csak a stabilitás és biztonság tűnik el, amely a vaku villanásának pillanatában – látszólag – még megvolt: Fehér alakjai belevettetve, elveszve, kontúrjaik által mégis világosan elkülönülve, kiválva bolyonganak egy nem emberi léptékű térben. Sokszor visszatérő fiú-alakjait áthatja a szorongás, a fenyegetettség, melyet a végtelen tér és idő – a történelem? – képzete hoz létre. Ez az egyetlen biztos fogódzó (legtöbbször az egyetlen éles vonal a többé vagy kevésbé, de elmosódott háttéren) Fehér festményein: a csöppnyi alak – mindannyiunk alteregója – és szubjektív harca, hogy elhelyezze a múltat és magát a múltban.

Másfelől nem nehéz észrevenni Fehér László ez idő tájt készült képeiben a politikumot sem. Az emlékművek, a romok, a hatalmas lépcsősorok mind-mind jellegzetes hatalmi reprezentációk, melyek mellett, melyek tövében az egyén elhalványul, elenyészik. A fojtogató magány, amely Fehér számos képét átjárja, nem csupán és nem feltétlenül a szubjektum esszenciális és szükségszerű egyedülléte; a társadalomban élő ember magánya is, akit egy totalitárius rendszer tart szorongásban, és izolál környezetétől. Fehér képein metsző tisztasággal fogalmazódik meg számos emberi érzelem, ám soha nem jön létre igazi bizalom vagy közösség.

  Feher Laszlo: Taj 3.  
  Fehér László: Táj 3.  

A magány bemutatása a zsidó témájú képeken is hangsúlyos, bár ezek egy egészen sajátos aspektusát emelik ki Fehér gondolatvilágának. A festő ortodox alakjai – jó példa erre a Sotheby’s árverésére bocsátott Kisfiú című 2000-es alkotás – egyszerre végtelenül magabiztosak és rémesen szorongók. Fehér zsidóábrázolása a lehető legélesebben szemben áll a Chagall vagy Sólem Aléhem által sokszor megjelenített meghitt és provinciális derűvel. Figurái – ahogy arra Heller Ágnes többször rámutatott – magukban hordozzák a titkot, a rejtélyt; ám ez a miszticizmus nem simul bele a mindennapokba; görcsöket teremt, és falakat von ember és ember közé. Fehér László vallásos alakjainak vonásait megszigorítja a kimondhatatlan, megoszthatatlan, terhes tudás, amelyet maguk közt őriznek.

Fehér László művészete az utóbbi öt-hat évben ismét új irányt vett, és a LuMú tárlata által felvetett leglényegesebb kérdés az, hogyan értelmezhetjük a váltást az eddigi Fehér-életmű tükrében. A festő visszatért fotórealista gyökereihez, ám képei ezúttal tobzódnak a színekben, témájuk pedig borzasztóan személyes: zömében családi és önarcképek. Fehér soha nem volt még annyira „esztétikus”, mint ebben az új, találóan digitálisnak is nevezett korszakában. Képei mégis végtelenül hidegek, élesek, szenvedélymentesek. Hiba lenne tehát a változást a befutott, középkorú festő befelé fordulásaként értelmezni: bár a modellek valóban Fehér magánéletének kulcsfigurái (felesége és gyerekei), az ábrázolás módja szinte provokatívan személytelen.

Az utóbbi egy-két évtizedben hazánkban is érezhetően megritkultak a globális társadalmi, politikai vagy épp filozófiai kérdéseket felvető vagy azokra választ adó művészi üzenetek. Fehér – hasonlóan számos íróhoz, festőhöz, filmrendezőhöz – az átfogó társadalmi mondanivalótól a mikrokozmosz feltárása felé fordult. Fehér figurái szépségükben, kimunkáltságukban, részletgazdagságukban távolibbak, mint valaha. Arcok, amelyek elfordulnak; arcok, amelyeket hatalmas napszemüveg takar; arcok, amelyek nem üzennek semmit a másiknak. Ami maradt: a magány; ami eltűnt: a magyarázat. Nincs többé teória, és nincs kit hibáztatni: semmi nem ad felmentést számunkra a tény alól, hogy milyen rettenetesen idegen az is, aki a lehető legközelebb áll hozzánk. Mindez igaz azokra a képekre is, melyeken Fehér épp az ismeretlent festi meg. Bár hajléktalanokról készült portrésorozata azt sugallja, mégis megmaradt valami Fehér társadalmi érzékenységéből, ám alaposabb tanulmányozás után a képek inkább ironikusnak tűnnek: a digitális korszakra jellemző esztétizáló ábrázolás sokkal inkább el-, mintsem felfedi a kiszolgáltatottságot, a nyomort, a szükséget. Fehér ábrázolásában mindenki egyforma: autonóm és idegen.  Eltűntek a ’90-es évek stilizált hősei, akikkel azonosulni kellett és lehetett. Ha módosult formában is, de megmaradt a jellegzetes Fehér László-i ábrázolásmód. És a kegyetlen aktualitás.

Címkék:2007-09

[popup][/popup]