A látogató elköszönt

Írta: Nagy András - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Polgári illemszabályok örömmel írják elő látogatások alsó és felső határait. Azok a polgári illemszabályok elsősorban, melyeket többször és véglegesen tett feleslegessé, nevetségessé vagy éppen elviselhetetlenül anakronisztikussá az elmúlt félévszázad hogy azután afféle konklúzióval ajándékozzon meg minket az ezredvégen: másunk mégsincs.

Az A látogató persze, mellyel Konrád egykor a magyar irodalomba robbant, eleve fonákjáról láttatta már a polgári illúziókat, s mint annyiszor még ebben a században „paradigmatikus” és „patológikus” határait szépen egymásra vetítette. És ki más láthatta volna ezt pontosabban és maradandóbban, mint éppen az a polgár, aki egyszerre volt birtokában szinte neveltetése, tehát reflexei révén mindannak, amit egy békebeli társadalom illemkódexe előírt, míg élményei minduntalan abban erősítették meg, hogy ezeknek mégsincs semmiféle relevanciájuk, egyáltalán.

Mostanáig, egészen. És bár nem tudni még, hogy a jövő, úgymond: mit hoz, s nem válik-e ismét idejétmúlttá nem csak a polgári viselkedésmód megannyi eleme, de talán ennél sokkal veszedelmesen több is most még joggal érezhetjük úgy, hogy a helyreállt „relevancia” méltán esik egybe azzal, amit Konrád irodalmi helyéről elmondhatnánk így, a hatvanadik születésnapon. És mégis: nem kevéssé elégikusan arra kell gondolnunk, hogy valaminek itt bizony vége lett, talán nem éppen most, hanem korábban Konrád számára is vége lett: annak, ami A látogatóval elkezdődött vagy talán nem is kezdet volt ez, hanem robbanás, amely pedig mostanra mégiscsak szép, nyugodt, megérlelődött életművé csillapult.

Úgy is mondhatnánk persze, hogy mindezt előlegezte már a mű: A látogató nem távozott, ott maradt, mégpedig a regény szerint: maradandóan, aki pedig marad, az többé nem látogató. Hanem: lakó. Vagy: együttműködő. Másféle történelmi, s emberi helyzetek leírására, de mégiscsak itt idézhetjük a mára megváltozott értelmű regénycímeket régi-új világunk szellemi mérnökeként ugyanis már aligha túlzás A városalapító alakját szerzőjére villantani; s a bontakozó hatalmi kollíziók vajon nem teszik-e őt is, rövidesen, s bár akarva-akaratlanul egy kialakulóban levő társadalmi berendezkedés cinkosává?

Hol is húzódnak paradigmatikus és patologikus társadalmi határai?

Ha társadalmi vagy inkább: társasági eseményeknek létezne „metafizikája”, úgy vonzó feladat lenne ennek megközelítése éppen Konrád szemszögéből. Aki saját életrajzával olvasóit bőségesen megajándékozza, mely megannyi mozzanatában csakugyan szinte „metafizikai” súlyú.

És itt hosszan lehetne értekezni a kisvárosi zsidó polgárság ihletően ellentmondásos helyzetéről, századunk első felében. Kiváltképp a módosabb polgárságáról, amely már fürdőszobás-emeletes házat építhet magának Berettyóújfalun, mintha évszázadokra rendezkedhetne be, noha saját múltja nem évszázadokban mérhető hanem, paradox módon: évezredekben, s ez, Európának ezen a táján semmiképpen nem előny.

Ahogy az sem, hogy éppen az ő háza emelkedik ki a falusias kisváros épületei közül, illetve hogy az a generáció alapozná meg ekként itteni életét, melynek beilleszkedése éppen gyors kiemelkedésével lesz kérdésessé. Szinte a geográfiai hely is fokozza a létező paradoxiát ott kell megszületni, ahol a paraszti tradícióktól meghatározott vidék a hagyományosan polgárosultabb régiókkal szomszédos: az Alföld a Partiummal, Erdéllyel végülis; a történelmi szomszédságból azonban nemrég két állam politikai szomszédsága lett, s ez tehát a politika mondta ki a döntő szót azután a szociális dilemmák felett is. Ma már tudjuk: évszázadokra berendezkedni efféle polgárságnak itt, Trianon után még nehézkesebb.

Ami a történelemben következett ezután, az irtózatos emberi élménnyé, tragédia-sorozattá tette az ettől kezdődően szubtilisan leírhatatlan ellenmondásokat. Akinek pedig kiskamaszként kell átélnie mindezt, az csaknem védtelenül szembesül korábbi s végleg elvesztett biztonsága eredendő elégtelenségével, felnövekedésének tudatlan önbecsapásával. S nem csak politikailag és persze nem csak szociálisan. Hanem ugyancsak: szinte metafizikailag. Ha volt valami nem-evilági méretű lecke Közép-Európa zsidósága számára, melyet a megkérdőjelezett transzcendencia újra generációk fejébe vert, úgy ezt Konrádék nemzedékének immár nem lehetett nem megtanulni vagy csak erőszakos amnéziával lehetett feledni: kivándorlással, kikeresztelkedéssel, kommunizmussal.

És hogy ő ezek közül egyiket sem választotta, szinte eredendően kijelölte alkalmasságát a mindenkori „látogató” szerepére: aki érkezik, elidőzik, meghallgat és beszél, majd távozik. Ha tud. Ha történelmi, szociális, vagy egyszerűen emberi feltételek ezt lehetővé teszik. Előfordulhat, hogy nem teszik. És ez a feszültség bizony ihletően hat fogékonyabb lelkekre, s a feloldhatatlan ellentmondások hosszútávú termékenységre ösztönözhetnek.

Konrád fogékonyságának kialakulását az adotton túl persze a választott feltételek is szolgálták: a háborút követően Pesten végzett felsőbb iskolák, s az egyetem, mely átfogó tudást kínált volna egy végletes érdekeknek kiszolgáltatott időszakban bár szerencsés túlélés és érintetlenül maradt intellektus esetén mégiscsak izgalmasan egyedülálló kollíziónak gondolhatjuk a sztálinista bölcsészettudományi kart, modem írói termékenyülés számára nyilván páratlan lehetőség. Akárcsak majd 1956, a forradalom, s a bukás nyomán a hosszútávú terrort követő társadalmi depresszió.

És ez már A látogató eredetvidéke. A megőrzött szociális érzékenység, pervertált társadalmi viszonyok között; a kiolthatatlan emberség parancsa, mely mégiscsak deviánsnak tűnik, kiváltképp pedig az államosított és intézményesített lelkiismeret eredendő ellentmondásának paradoxiái. És A látogató nem véletlenül került centrális helyre ezen a pályán bár még a pálya elején -, mert írói alkat, emberi élményegyüttes, és történelmi viszonyok nagyívűen egymásra találtak.

Az egyetemen megszerzett és megkérdőjelezett műveltségén túl természetesen másféle szellemi vonzódás is szerepet játszott ebben, mégpedig meghatározó erővel: az idegen nyelveket gyermekkorától tanuló és beszélő Konrád számára természetes volt, lehetőségeinek megfelelően a klasszikus és kortárs irodalom olvasása, amikor pedig a bezárkózás kultúrpolitikai rangra emelkedik, a kontesztálás egyszerűen a műveltség formáját is öltheti. S mert ez a szellemi bezárkózás többnyire csak részleges lehet, illetve mert a hatalom lelkiismerete is gyakorta rossz: a könyvkiadó olyan hely lehetett Konrád számára is, ahol mind orosz klasszikusok, mind kortárs franciák „gondozásával” jóval többet tehetett, mint pusztán menedéket keresve babrálhatott neki kedves kéziratokkal.

Vajon Tolsztoj és Camus árnyéka Bandula Ferikére is rávetült? Bizonnyal. A szenvedésből fakadó szeretet, vallás, illetve az egzisztencialista érzékenység egyebek mellett azonban csak a reflexió pályáit rajzolta ki, melyeket sors és történelem korábban már amúgy is meghatározott. És meghatározott az a munka is, a napi főállású tevékenység: a szociális gondozóé, melyet lehetőségein belül Konrád bizonnyal kitűnően végzett, ám amelyet megformálni és megörökíteni már vitathatatlanul nagyszerűen tudott. És ez ismét általánosítható élmény volt a szerző számára. Hogy a társadalmi cselekvés amennyiben lehetséges, szükséges vagy kívánatos miféle feltételek között elgondolható. Számára, s ekkor, legalábbis.

A könyv sikere: itthon, az úgynevezett hatvanas évek kisregényei között, a támadásokkal is „hitelesített” átütő erő, formátum, hatás majd pedig a lassan megcsendülő világvisszhang döntő volt, szerzője számára is. Az alkotás kegyelmi pillanata egy egész életmű ihletőjének bizonyult. A siker nem volt megismételhető. A feltételek azonban még sokszor tűntek áldottnak, vagy legalábbis: adottnak.

Hogy előbb-utóbb amúgy is fel kellett volna adni ezt a magatartást? Hogy senki sem lehet élete végéig látogató, még ha alkata, múltja, hajlama sarkallná is erre, akkor is szakítani kellene mindezzel? Hogy a sors Konrád számára újabb lehetőséget kínált: új munkakör alakjában, márpedig a sors kedveli az arabeszkeket? A látogató búcsúja akkor kezdődhetett talán, amikor Konrád fogalmazni kezdte magában immár egy várostervező intézet munkatársaként A városalapító szép mondatait?

Csakhogy itt már feladja korábbi szemléletének garanciáját: a kívülállást. S nemcsak a szolidaritás önromboló gesztusát tartja elképzelhető társadalmi cselekvésnek, mint A látogató főhőse, de rejtettebben és radikálisabban is kész lenne cselekvésre: a várostervező ugyanis eleve megszabja azokat a pályákat, amelyeket a lakosok azután használni tudnak. Ez már lépés a történelem alakítása felé: nem véletlen, hogy éppen a regény írása idején pördülnek, s akadnak meg kissé az óramutatók Közép-Európában. Bár a beavatkozás hatalmi- és feltétel-rendszere még eredendően adottnak tűnik: a szociális berendezkedés maradandó helyzetnek láttatta azt, ami már tudjuk csak időleges állapot volt. A cselekvő főhős pedig sokban előlegezte A cinkos polgár-zsidó majd kommunista-revizionista majd csalódott-értelmiségi sors-kollázsát.

Víziókkal, aforizmákkal, narráció-etűdökkel és esszé-fragmentumokkal persze át lehet hidalni mindazt, ami a kompozíció kedvéért mégiscsak áthidalandó, s hogy ezek a regényben öntörvényű esztétikai minőséggé váltak, aligha kétséges. Ám ekkor és ezzel már elválnak A látogatóban még közös utak: a tanulmányok és reflexiók immár nem pusztán munkahelyi kötelezettségek, hanem az életmű részei szemben a gyámügyi jelentésekkel, például; míg a továbbiakban a regények, pontosabban: az ezt követő regény szabadon merészel kalandregény lenni, mese tehát, színtiszta irodalom, mely éppen ekként kínálhat valami többet, gazdagabbat, mint a puszta teória és reflexió.

Hogy történelemben, politikában mi történik ezalatt, az persze ugyanannyira meghatározó, mint az alkotói felismerések; azzal a különbséggel, hogy az előbbiből sors, gyötrelem, közép-európai mindennapok lesznek, míg az utóbbiból: művek; hosszútávú érvényességgel. Ám az a magatartás, mely Konrád ellenállásának alakja, s életművének része lett, ekkor szilárdul meg: hivatásos őszinteséggel, házkutatással, párnapos vizsgálati fogsággal, külföldi utakkal, régiónkról szóló reflexiósorozattal, melynek világvisszhangja bizony jelentős. Immár nemcsak szemlélődik és ábrázol a szerző, de „részt vesz”: ha csak a polgár jogainak csendes érvényesítési szándékával is, ha csak a folyamatos nyugtalanítás rezignált imperatívuszával is, civil kurázsival és rokonszenves sztoicizmussal, merészen és makacsul megkérdőjelezve mindazt, amit évtizedeken keresztüli megalkuvásokban szívesen neveztek „közmegegyezésnek”. Hát ő ebben nem egyezett meg. Talán mások sem. S ha a többiek kínosan pisszegtek, ő nem hederített rájuk. S hiába javasolták neki újra és újra: látogatóként ideje lejárt, igazán szívesebben látnák őt másutt; ő maradt. Ha elment, visszajött.

Ez pedig az életműben is döntő fordulathoz vezetett. A politikai, sőt: politikusi felismerés, az önként vállalt megbízatás, mely előbb nem volt más, mint az úgynevezett közmegegyezés szelíd és csökönyös elutasítása. Önmagában is fordulat volt ez: A városalapító megjelentetése kedvéért elszenvedett „plasztikai beavatkozások” megaláztatásai nyomán Konrád nem kívánt többé a megjelentetés lehetőségével számolni. Miért ne viselkedhetne úgy egy író és polgár, mintha író és polgár volna?

Efféle kérdések feltételével a közmegegyezés fenntartásában érdekelt többségben jókora lelkifurdalást keltett, melynek nyomait a mai napig érezheti. Pedig nemcsak kérdéseket tett fel, de egész gondolatmenetek, értekezések épültek erre a „naivitásra”, a szánalmas politikai tabuk tudomásul nem vételére, a kimondhatatlannak tekintett mondatok kimondására s hogy ehhez nem társult sem vakmerőség, sem szükségtelen botrányhajhászás vagy agresszív sors-demonstráció hanem csak határozott volt, emberi, és minden gesztusában polgári viselkedésformába illeszkedett: mintha még jobban irritálta volna a kompromisszumokba fáradt többséget.

Ha politikai tevékenységnek lehet nevezni a vacsorafőzést a csobánkai kertben, a sétákat a Duna-parton, a súlyzózást reggel, munkakezdés előtt úgy Konrád politikai tevékenysége kezdetét vette. Ebből születtek meg az esszék, cikkek, értekezések és felszólítások, s a korszak irodalmi summázata: A cinkos.

Mintha ismét dokumentálni lehetett volna valamit: immár nem szociális patológiát, hanem történelmit. Mely legszélsőségesebb formájában sem lehet csak tünet vagy deviancia, hanem éppen végleteiben vált rettenetesen történelemmé. S Konrád már hajlamos az azonosulásra: saját sorsának motívumait ajándékozza annak a főhősnek, akiben egy paradigmatikus közép-európai sorsot sejt, rettenetes tévedésekkel és rettenetes tanulságokkal. Hogy paradigmatikusnak tekintett valamit, ami csak patologikus volt? Ki tudhatta ezt akkor? Ki hihette reálisan, hogy egy emberöltőn belül így megváltoznak a „geopolitikai” viszonyok, s vele változik mindaz, ami ebből fakadt: például a sorsunk, s boldog közönnyel legyintünk azokra, akik könnyedebben legyinthettek volna ránk, mindannyiunkra, s akkor némán várhatnánk még arra, hogy késői korok történészei kollektíve rehabilitáljanak? S ki vitatná, hogy ez a patológia évtizedeken át a világ „normális” állapota volt?

Konrád történelmi pikareszkje azonban feltartóztathatatlanul távolította el őt A látogató magatartásformájától, hiszen az a kívülállás, mely egy bolondokházában kulminál, óhatatlanul konklúziószerű, s szinte csak fonákja a túlzott, a végletes involválódásnak. Annak egyébként, melyet tudományosan, jószándékúan, s a létezés terének mérnökeként A városalapíban megsejtetett. Mely ezek után Konrád életében is mind jelentősebb helyet foglal el ez a regénye immár politikai tett is, az esztétikai értékelést meghatározza az aktus erkölcsi súlya elismerésében is, elutasításában is mindez jócskán szerepet játszik. S bizonnyal nincs Konrád ellenére műve efféle olvasata: a regénybe illesztett sors-mozaikok, történet-etűdök, krónika-részletek csaknem egytől egyig olyasmit mondanak el, ami a szocialista kultúrpolitika keretein belül nem elmondható. A cinkos hatásában bizonnyal még hosszabb ideig nem lesz elkülöníthető az esztétikai megrázkódtatástól a dokumentum sokkja Koestler, Semprun vagy Szolzsenyicin olvasói ugyanezzel a dilemmával szembesülnek.

A három regény nem nevezhető trilógiának, közös vonásaik azonban mégis szembeötlők, s a bennük megsejthető tendencia is: lezárásuk után pedig egészen másfelé indul el a szerző. Olyan úton, melyet írásai előlegeztek már, de mellyel azonban mégis egyre távolabb kerül revelatív indulásétól, A látogatótól. S nem csak szemléletében vagy dikciójában, de átfogó alkotói szándékában is: az Agenda-sorozatként megkezdett új ciklus, s benne a Kerti mulatság egyértelműen és kompozíciószerűen jelöl ki végleg másféle pályákat. S ennek a magatartásnak a tudatosságához immár nem fér kétség: műhely-jegyzetek, napló-töredékek, általános érvényű értekezések sejtették már ezt az irányváltást.

A szerző először is visszaveszi életrajzát főhőseitől. „Valóságot” mond el ezentúl, hiszen a regény sem építkezhet másból, s mi értelme volna akkor különféle maszkokba bújni? Ugyanakkor valóságát szívesen „regényesíti”: mindaz, ami korábbi műveiben ízig-vérig „konrádi” volt, az immár valóságos alakokkal, létező szereplőkkel és megtörtént eseményekkel együtt válik regényszövetté. A fikcióból csak annyi marad, amennyi a jó ízlés és könnyebb alakábrázolás számára szükséges, az események pedig ellenőrizhetőkké lesznek: történelemből, napi sajtóból, magánhistóriákból, s a fantáziának nincs egyéb dolga, mint hogy ezt hitelesíthesse.

Így pedig lépésről lépésre tárul fel a múlt. Memoár-szerűen vagyis nem egyedi kompozíció törvényeinek alárendelve, hanem csak felidézve mindazt, ami megtörtént. Legyen szabadon erőteljes az élet dramaturgiája, ha egyszer úgyis rendre felülmúlhat minden alkotói képzeletet. S mintha a szerzői önértékelés is megerősítené ezt a látszólag kényelmes, valójában rendkívül keserves írói logikát: puszta személyiségét, sorsának momentumait immár érezheti olyan lényegeseknek, hogy számot tarthatnak olvasói érdeklődésre. És nem is jogtalanul. Miért ne lehetne saját sorsa ugyancsak paradigmatikus, miért ne hordozhatna ennek leírása maradandó konklúziókat, ha egyszer oly sok tényező gazdag összejátszásából született egy kivételesen végletes történelmi periódusban?

És irodalmi erejűvé avatja a mindeddig mégis csak másodlagosnak tekintett reflexiót is Konrád. Mely pályája kezdetén puszta „melléktermék” volt, teljesítendő munkaköri kötelesség, majd lassanként egyenrangúnak vélt „második szólam” lett sőt, mely olykor tudományos paradigmákon belül mozgott, mint a Szelényi Ivánnal írt könyvek s amely mindinkább politikai, illetve erkölcsbölcseleti színezetet nyert, nos, mindez immár a regényszöveten belülre kerül. Így a létrejött szövet immár nem homogén a memoár dokumentumokkal egészül ki szubjektíve: hiszen egy sors belső szerkezete, döntések rendszere tárul fel; s objektíve: az emlékiratokhoz „csatolt” adatok illusztrálják ekként az élet meghatározó motívumait.

Itt már eredendően nincs kívülállás, nincs kényszerű tehetetlenség, melyet a formátlan szolidaritás irracionális gesztusa törhet át, nincs látszólag közönyös tekintettel leírt borzalom-sorozat, sem emberi sorsok megváltáskeresésének véglet-rendszere. Itt egy teljes, bár viszontagságokkal teli élet van, mely végül is ilyen szépen kiteljesedett. Ez már nem a látogató attitűdje, hanem valakié, aki a szellemi tér tervezője, s politikai tervek végrehajtásának akár jó értelemben vett „cinkosa” lehet. A látogató elköszönt.

És bizonnyal idetartozik az is, ami Konrád politikai szerepvállalásáról lesz egyszer elmondható. Ami morális parancs volt, a „kategorikus imperatívusz ébrentartása” egy közös, nagy, társadalmi-történelmi amnézia idején abból morális autoritás lett az átmenet során, majd pedig a politikai tájkép egyik magaslata. Az életműből természetesen következhet efféle szerepvállalás, ha nem is éppen az eminensen irodalmi vonulatból. Hiszen az a hatalom, mely a megteremtett művek nyomán bizonnyal megszerezhető, mégsem mérhető össze azzal a politikai hatalommal, mely választások révén megnyerhető és elveszíthető. Árkádiában nincsenek arénák. Ha az életmű következetessége érvényesül az élettel szemben, úgy bizonnyal az irodalom hatalma az egyedüli, mely Konrád döntéseit meghatározhatta volna. De az élet logikája bizonyult erősebbnek, mely A látogatótól mind messzebb vezetett s ki marasztalná el Konrádot éppen azért, mert olykor esztétikai meggondolásokkal szemben a moralitásnak engedett?

No és az életmű is szerencsésen lezáratlan még. S nem csak az írói lehetőségek nyitottak, de legalább ennyire a politikaiak is: ki tudja, öt éven belül mi lesz Közép-Európából? Miféle élményekkel ajándékozza meg, akarva-akaratlan, ez a magunk is provokálta, s elszenvedte új szabadság ennek a régiónak íróit, zsidóit, polgárait? S ugyan mit kívánhat errefelé az ember egy kivételes érzékenységű, s hatású alkotónak? Csendes, nyugodt, unalmas demokráciát? Vagy éppen hősi szerepvállalást, kétségbeesést, internálást?

No nem.

Maradjunk annyiban: Isten éltessen, Konrád György!

 

Címkék:1993-04

Se bosszú, se megbocsátás

Bárdos Pál interjúja Konrád Györggyel Írókat faggatok a családdal kapcsolatos gondolataikról, írók a családban és gyarló magyarsággal fogalmazva a család...

Jaj Mamele (-ház)!

A Szombat februári számában írtunk a Mamele-házról, az alakuló idősek otthonáról. Akkor az egyik kezdeményező nyilatkozott A Hitközségről érkezett visszhangok...

Close