A lángot mentsük át!…

Gyászünnepség a mártírok és az ismeretlen munkaszolgálatos emlékművénél

1945 óta minden évben Ros Hásáná ünnepe előtt a Kozma utcai te­metőben összegyűlik a főváros zsidóságának jelentős része, hogy együtt emlékezzen meg hozzátarto­zóiról, minden elpusztítottról. Hiába az évtizedek múlása, amikor fel­hangzik a kórus ajkán a (bánatos zsoltár, a rabbi szónoklata alatt, amikor együtt imádkozzak a káddist, annyi a könny a szemekben, olyan hangos a zokogás, mint amikor a seb még friss volt.

Az idén dr. Schweitzer József fő­rabbi, az Országos Rabbiképző Inté­zet igazgatója emlékezett. Hol költőket is idézve lírai szavakkal pa­naszolta fel őseink századok előtti, szeretteink 45 év előtti szenvedéseit és halálát, hol kemény szavakkal szólt arról, hogy amíg a holocaust szörnyűségei után sem mondtunk sommás ítéletet, nem azonosítottuk a bűnösöket az egész magyarsággal, addig manapság az egész zsidóságot érik sanda gyanúsítgatások és nyílt támadások. „Tetteink, erőfeszíté­sünk, az ország üdvét szolgáló mun­kánk feljogosítanak bennünket ar­ra, hogy nemcsak a törvény előtt, hanem a társadalom megítélésében is egyenrangúak legyünk…” – hangsúlyozta a főrabbi. Beszéde befejezéseként pedig egy bibliai taní­tást mondott el.

Ha tűz pusztít, mit kell az üszők­ből megmenteni? A lángot! Ezt meg is tettük, amikor 1945 után az elár­vult otthonokból átmentettük a lán­got, s azóta is világítanak péntek esténként, az ünnepnapokon és ha­lottatokra emlékező évforduló­kon …

Igaza van a rabbinak. A láng már nemcsak pislákol, hanem újra vilá­gít. Bizony, hosszú időn át a templomon kívül csak a temetőben jött össze nagyobb zsidó csoport, gyá­szolni és szomorkodni, ma azonban már ismét egyre inkább a bizakodás és lelkesedés lángja tölti el a szíve­ket az egyesületekben, az iskolák­ban, a közösségekben. Így maradjon!

Spectator