Szombat előfizetés 2017

A láger szelleme

Írta: Erős Ferenc - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Kálmán anyja lelkes, apja kevésbé lelkes tagja volt az élcsapatnak – mindketten negyvenötben léptek be a pártba, sorstársaik ezreivel együtt. Az ifjú Kálmán és a párt, vagy inkább a Párt viszonyában volt valami sajátos pikantéria, szomorú, különleges íz. Anyja a Kassel környéki munkatáborban (egy decens, ma is prosperáló német cég muníciógyárában) – ahová Mengele doktor keze intésének köszönhetően került – majd egy éven át naphosszat emelgette a nehéz töltényes ládákat egy harcos kommunista asszonnyal, Berkovits Irénnel együtt. Berkovits Irén a lágerbeli társnőinek – csakúgy, mint pár évvel azelőtt újpesti mun­kásoknak és belvárosi kereskedőtanoncoknak – marxista szemináriumokat szervezett, és emellett leszbikus hajlamait sem titkolta el (de nem csak ezért szerették). Irén a fentieken kívül ugyanis még egy jó tulajdonsággal rendelkezett: tudott jósolni, így például, megjósolta Kálmán anyjának, hogy túl fogja élni a deportálást, ő is, férje is hazakerül, és gyerekük fog születni. Kálmán anyja nem nagyon hitt a jóslatokban, de azért megfogadta, hogy ha valóban gyereke születik, azt Irénnek fogja nevezni. Kálmán azóta is áldja a szerencséjét, hogy nem lánynak született, mert akkor őt is Irénnek hívnák, ugyanúgy, mint Berkovits nénit, akivel néhányszor találko­zott az ötvenes években. Csúnyább nénit azóta se nagyon látott: rút boszorkának gondolta akkor, de valójában inkább ördög volt, mint boszorkány (a boszorkányok olykor nagyon is szépek lehetnek). Irén néni abban az időben igen magas pártfunkcióban dolgozott, ötvenegy december ötödikére, a Generalisszimusz születésnapjára Kálmán szülei tőle kapták ajándékba a hálószobájuk falát évekig díszítő Lenin-Sztálin plakettet, ha valami baj vagy elintéznivaló volt, mindig hozzá lehetett fordulni, Kálmán sokszor hallotta ott­hon a varázsigét: „Majd a Berkovits Irén elintézi!” Amikor Kálmán apját fegyelmivel elbocsátották a textilipari igazgatóság központjából, ő intézte el, hogy kihelyezzék Röltex boltvezető-helyettesnek az egyik külső kerületbe, egy nemrégiben a fővároshoz csatolt porfészekbe, ahová – Kálmán emlékei szerint – izgalmas zötyögésekkel teli HÉV- utazással lehetett eljutni. A jótevő Berkovits néni végül egy rejtvényújság olvasószerkesztőjeként ment nyugdíjba a hat­vanas évek végén, és mindhalálig édes kettesben éldegélt Sári nénivel, aki viszont világ életében varrónő volt, és elvtársnőinek akkor is varrta otthon éjszaka ósdi lábtekerős

Singer varrógépén a ruhákat, amikor napközben az illegális párt röpcéduláit hordta szét, és akkor is, amikor egy háziipari szövetkezet párttitkáraként buzgólkodott. A lágerben is Sári néni toldozta-foltozta – a „szabad” munkásnőktől lopott, néha kapott tűvel, cérnával – a rongyossá foszlott rabruhákat. Bízvást elmondható tehát, hogy a deportált asszonyoknak Berkovits Irén háromféleképpen is segített a túlélésben: testével, lelkével és ideológiai felkészültségével. Kálmán maga is voltaképpen Berkovits néni jóslatának köszönhette, hogy megszületett, még ha nem is róla kapta a nevét. Berk­ovits néni nem csak szép jövőt ígérő jóslatokkal tudta vi­gasztalni társait a legkétségbeesettebb pillanatokban, hanem valódi természetfeletti erővel rendelkezett, igazi médium volt. Marxista szemináriumai időnként spiritiszta szeánsszá alakultak át. Ez abból állt, hogy a rövid ebédszünetben, a budi mellett elbújva tíz-tizenkét asszony „asztalt táncoltatott”. Leterítettek egy pokrócot a földre, a pokrócra krétával ráírták az ábécé betűit, majd vettek egy pléhbögrét, és kérdéseket tettek fel a szellemnek. A kérdések rendszerint a hozzátar­tozók sorsára vonatkoztak: él-e a férjem, a vőlegényem, a kislányom, az anyám? A válasz abból derült ki, ahogyan a bögre ide-oda ugrált az ábécé betűin, kiadva persze többnyire a megkönnyebbülést hozó „igen”-t, ritkábban a lesújtó „nem’”-et. Ilyen „nem” választ kapott egy ízben a velük lévő Meier Klára – ugyancsak harcos kommunista orvosnő, aki a férje után érdeklődött. A szellem félreérthetetlen „nem”-mel válaszolt. Az orvosnő félje valóban elpusztult a munkaszolgálatban, az asszony életben maradt, de soha többé nem tért vissza Magyarországra. A szellemnek ezek a tapin­tatlanságai olykor végzetesnek bizonyultak. Volt olyan, aki a „nem” válasz után öngyilkos lett, akit kétségbeesett szökési kísérlet miatt agyonlőttek, akit „üzemi baleset” követ­keztében felrobbanó gránát tépett szét, vagy aki egyszerűen feladta. Voltak azután tragikus melléfogásai is a szellemnek. A társaság legfiatalabb tagja, a hamvas és gyönyörű tizenhét éves Kata, mindenki kedvence és Berkovits Irén legfőbb védence, szüleinek és testvéreinek sorsát szerette volna megtudni a szellemtől. A válasz mindannyiszor egyértelmű, boldogító „igen” volt. Kata hazatért, s itthon derült ki, hogy szülei, testvérei és nagyszülei mind Auschwitzban pusztultak el. Kata Kálmán nagy gyermekkori szerelme volt. A lány gyakran járt Kálmánékhoz, néha egésznapokat és fél éjszakát töltött náluk az írógép mellett. Gépeléssel kereste kenyerét, de mivel nem volt saját gépe, többnyire Kálmánék masináját használta, a család büszkeségét, az új Olympiát, amelyet valószínűleg török exportra gyárthattak az NDK-ban, mert a gép hátulján a következő titokzatos szöveg volt olvasható: Mümessüli Tarhan Istanbul. Kata akkor is gyönyörű volt még, Kálmánnak leginkább a hosszú fekete haja tetszett. A kisfiú néha órákig figyelte, ahogyan a lány szélsebesen tán­coltatja az írógépet. „Te mindig csak gépelsz, sohasem mész férjhez?” – kérdezte tőle. Kata szomorú pillantást vetett Kálmánra, megsimogatta a fejét, és azt mondta: „De igen, majd egyszer férjhez megyek, hogy legyen egy olyan kis­fiam, amilyen te vagy”. Azután Kata egyszer csak nem jött többé. 1956 őszén felkerekedett, és elindult az osztrák határ felé. Állítólag Új-Zélandban kötött ki végül, és ott férjhez ment. Nem tudja senki, lett-e neki egy ugyanolyan kisfia, mint Kálmán.

Janka néni, Kálmán anyjának unokatestvére pedig a követ­kezőképpen járt: A szellem „igen”-jében bízva hajlandó volt túlélni a deportálást, 45 nyarán visszaérkezett abba a hegyaljai kisvárosba, amelynek gettójából egy évvel korábban család­jával együtt elvitték. Nem akarta elhinni, hogy férje, két serdült fia és a szülei mind elpusztultak, meg volt győződve arról, hogy szerencsésen megmenekültek, és előbb-utóbb hírt adnak magukról. Janka néni évekig szinte ki sem mozdult a házából, mert attól tartott, hogy éppen távolléte idején érkeznek meg szerettei, vagy legalábbis akkor hozza a postás a híradást: élünk. Házát csak akkor volt kénytelen elhagyni, amikor azt államosították, s a házzal együtt a család tula­jdonában lévő szőlőbirtokot is kisajátították. Ráadásul, a kisajátítókat kisajátító proletárdiktatúra Janka nénit, mint különlegesen veszélyes volt kisajátítót kitelepítés útján kívánta kisajátítani, ám Berkovits Irén közbenjárására a kitelepítési határozatot helyi túlkapásnak minősítve mégis visszavonták. Janka néni ekkor felköltözött Pestre, egy ha­sonlóképpen egyedül maradt nőrokona, Magda néni osztotta meg vele kicsiny lakását. Janka nénit Kálmán jó kedélyű, dinamikus és felettébb szabad szájú asszonynak ismerte meg, aki ekkor már beletörődni látszott abba, hogy szerettei nem térnek többé vissza. A legváratlanabb pillanatokban azonban fel szokott sóhajtani: „Szegény Lajos!”, „Szegény Palkó!”, „Szegény Feri!”. Ugyanezek a nevek voltak rávésve a „Mártírjaim” feliratú, Dávid-csillaggal díszített márványtáblára is, amely Janka néni sublótján állt, az ezüst gyertyatartók mellett. „Hol vannak?” – szokta kérdezni Kálmán. Janka néni ilyenkor az ég felé mutatott, és azt mondta: „Felszálltak a füstben”. Janka néni Hitleren kívül egyetlen embert gyűlölt igazán: Rákos Mátyást. „Az a rohadt gazember” – mondogatta az örökös cigarettázástól rekedt, mély hangján – az a rohadt gazember elvette a szőlőmet. Pedig ő is egy unzerejner volt!” Kálmánnak fogalma sem volt arról, mit jelent az a szó, hogy „unzerejner”, de Janka néni jelzői mindenesetre új aspektusait villantották fel a hőn szeretett vezérnek. Kálmán szülei fenntartották a társadalmi érintkezést a hetenkénti kölcsönös vendégeskedést – Janka nénivel (és a hozzá csatlakozó apró termetű, kicsit púpos, madárhangú Magda nénivel). Eleinte bridzseltek, de ez abban az időben gyanúsan burzsoá kártyajátéknak minősült, így hát Kálmán szüleinek nyomására áttértek a proletariátus kedvenc játékára, az ultira. (Az ultizás legalább lehetőséget adott Janka néninek, hogy káromkodjon, mint egy kocsis, és elszidja Rákosi elvtárs jó édesanyját is.) Végül azonban Kálmán szülei kénytelenek voltak megkérni arra, hogy leg-alább Kálmán füle hallatára ne becsmérelje Rákosit és a proletárdiktatúrát. A „reakciós” Janka néni időnként hosszabb időre eltűnt. „Beteg, kórházban van” – választották ilyenkor a Janka néni holléte felől érdeklődő Kálmánnak szülei. A „reakciós” nagynéni azonban ezeket az időket nem kórházban, hanem börtönben töltötte. Háromszor próbált disszidálni, háromszor kapták el a határon, és háromszor csukták le „illegális határátlépési kísérlet” miatt. Mindannyiszor Palesztinába készült, titokban azt remélte, hogy ott mégiscsak nyomára bukkan a családjának. Janka néni disszidálási kísérletei egyre kínosabbá váltak Berkovits Irénnek, de azért előbb-utóbb mindig sikerült kihoznia őt a börtönből. Végül pedig elintézte, hogy Janka néni megkapja a kiván­dorló útlevelet. 1955-ben el is távozott Izraelbe, de persze senkit sem talált ott egy öreg kibuclakó nagybácsin kívül, akinek révén belőle is kibuclakó lett egy időre. De csakhamar megelégelte a kibucot – a „zsidó kolhozt”, ahogy mondani szokta, és a hatvanas évek elején összetörtén, reményvesztet­ten tért vissza Magyarországra. Nem értette senki, miért jött vissza.

Az ilyen hibáktól eltekintve a szellem általában jól betöltötte a funkcióját. Igaz, kissé primitív és szűkszavú szellem volt; a lakonikus „igen”-nél vagy „nem”-nél bonyo­lultabb válasz általában nem tellett ki tőle. Inába faggatták, szinte az őrületig. Egyszer azonban – valahol Drezda környékén történhetett, Auschwitz és a muníciógyár között – lebuktak: „asztaltáncoltatás” közben odalépett hozzájuk egy SS-tiszt. „Was machen Sie hier?” – kérdezte. Az asszonyok kénytelenek voltak bevallani, hogy spiritiszta szeánszot tar­tanak. „Ah, sehr interessant” – mondta a tiszt. Majd így folytatta: „Én vagyok a tábor új parancsnoka. Ha a szellem betűnyi pontossággal kitalálja a vezetéknevemet, akkor Önöknek nem esik bántódása. Ha viszont nem, akkor mindannyiukat agyonlövetem.” Berkovits Irén halált megvető nyugalommal (és ezúttal német nyelven) tette fel a kérdést a szellemnek: „Mondd meg, mi a neve a parancsnok úrnak” A bögre hosszú ideig ugrált a betűkön, a nők páni rettegéssel figyelték, még az SS-tiszt is lélegzetvisszafojtva követte a bögre mozgását. Végül a szellem kiadott egy bonyolult, hosszú, lengyeles hangzású nevet: Wiewyczorzski vagy eh­hez hasonló. Nem Kleinnek, Schmidtnek, vagy Schneidernek hívták a tisztet, nem – Wyewyczorzskinak! Az állítólagos parancsnok tisztelegve távozott. Soha többé nem látták. Talán maga volt a szellem?

Nem volna túl értelmes dolog feltenni azt a kérdést, hogy a parapszichológiái jelenségekben való hit, sőt, e hit gyakor­lati alkalmazása hogyan egyeztethető össze a dialektikus materializmussal, amelyről sok szó esett Berkovits Irén szemináriumain. A telepatikus élmények a lágerben ugyan­olyan mindennaposak voltak, mint az álmok a hozzátartozók­ról meg különleges ételekről – kinek jutott eszébe azon gondolkodni, hogy mit mond a marxizmus-leninizmus az álmokról? A legendás Berkovits Irén hatása legközvetlenebb (és empirikusan leginkább bizonyítható) módon persze ab­ban a puszta tényben nyilvánult meg, hogy Kálmán anyja túlélte a lágert. Továbbá, abban, hogy a titkos (budi és éjszakai) szemináriumokon jól elsajátította a marxizmus-le­ninizmus alapjait, és ezeket az alapokat már igen korán és nagy igyekezettel plántálta át kisfiába is. Talán úgy érezte, hogy le kell rónia a hálát Berkovits néninek, és bizonyára ezért írta le minduntalan az ötvenes évek elején sorra gyártott önéletrajzaiban: „Ötéves, hatéves… stb. kisfiam van, akit a szocializmust építő társadalom hasznos tagjává szeretnék nevelni”. Az ilyen mondatokat később Kálmán a szülei ötvenhat után visszakapott káderdossziéjában olvasta, ame­lyet nagy titokban bányászott ki a fiók mélyéről. E káder­lapokat serdülő fejjel olvasva leginkább apját sajnálta, akiről a jellemzések sztereotip módon leszögezték, hogy „kispol­gári származású, de kispolgári nézeteit igyekszik levet­kőzni”. Kálmán szegény apját látta, amint nézeteit igyekszik levetkőzni (de nem sikerül neki), és ez annál is inkább szo­morúsággal töltötte el, mert visszagondolt arra a gyermekkori fantáziájára, hogy hátha imperialista kém az apja, befurakodott osztályellenség, akit, mint annak idején Pável Morozov, a hős pionír tette, fel kellene jelentenie.

Címkék:1994-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Nézz vissza haraggal?

 Lapunk e most induló új rovatában az elmúlt idők zsidó sajtójából talál egy csöppnyi ízelítőt tisztelt olvasónk. Száz évvel, hetvenöt...

Kisebbségben

  (Egy orvos élete) GB. 1912-ben született a vidéki nagyváros, N. melletti faluban, J.-ben. Szülei vallásos ortodox zsidók, apja falusi...

Close