Szombat előfizetés 2017

A kortárs izraeli irodalom befelé fordul

Írta: Archívum - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Ha politikai tevékenységről van szó, a regényírók ifjabb nemzedéke nem jár az idősebb írók nyomdokán.

A Tel-Aviv belvárosában lévő Szokolov-házban – ahol a politikai sajtókonferen­ciákat tartják – a légkör csendes két­ségbeesést tükröz. A két fő előadó, Amosz Oz, és David Groszman (mind­kettő író és békeaktivista) kendőzetle­nül beszél.

Groszman a másnapi választások boj­kottjával fenyegetőző izraeli arabokhoz fordul: „Mi ér többet: ha otthon marad­tok, vagy ha Saron kerül hatalomra?”

A fáradt és fásult Oz felemeli a hang­ját és így figyelmeztet: „Nem irigylem azokat, akik belenéznek a tükörbe és közben tudják, hogy a következő hábo­rú kirobbantásában ők is felelősök.”

De akárhogy is Igyekeztek, a választá­sok eredményét már nem tudták befo­lyásolni.

Az izraeli arabok otthon maradtak, a zsidók pedig koronát raktak Sáron fejé­re; a húszas, harmincas és negyvenes izraeliek hallgattak. A Likud aktivistái később azt mondták, amikor hallották, hogy a Munkapárt mozgósítja az írókat, már tudták: a baloldal minden puskapo­rát elhasználta. Ugyanis már az utolsó választások idején kiderült, hogy az írók sok választót távol tartottak az urnáktól.

Ez valaha másként volt.

Az ötvenes és hatvanas években a le­gendás költő, Natan Alterman hetente írt cikket a Davarba. Ő volt az ország politikai hangulatának a barométere és iránytűje. 1956-ban Simon Peresz, a Védelmi Minisztérium főtisztviselője az éjszaka közepén rángatta ki Altermant az ágyból, hogy elvigye a haifai ki­kötőbe és megmutassa neki, amint ti­tokban francia fegyvereket rakodnak ki a hajókból.

„Múlt éjjel acéllal, sok acéllal, új acél­lal álmodtam” – írta másnap Alterman. A daru láncáról lelógó teherre utalt, amikor azt írta: „Amint megérinti a föl­det, a zsidók erejévé változik majd.”

Oz és Groszman szenvedélyes felhí­vása nagy teret kapott az esti hírekben és a másnapi napilapokban: az írók en­nek révén is befolyásolni igyekeztek az eseményeket.

Január elején Oz, Groszman, A. B. Jehosua és Meir Salev egy petíciót fo­galmaztak a palesztin vezetés felé, kér­ve, hogy az írjon alá keret-megállapo­dást Izraellel és mondjon le a menekül­tek visszatérési jogáról. Oz, Groszman és Salev cikket írtak a békéről és ezeket a választás napján és másnap reggel a nagy napilapok első oldalukon közölték.

Csakhogy ezek az írók a régi nemze­dék tagjai, azon izraelieké, akik végigél­ték az 1967-es és az 1973-as háborút, és mindhárman a cionizmus klassziku­sain, Altermanon és S. J. Agnonon nőt­tek fel és olyan természetesen politizál­tak, mintha „világi prófétának” képzel­nék magukat – amint erre dr. Nisszim Kalderon, a Tel-Avivi Egyetem pro­fesszora rámutat.

A negyven éven aluli kortárs írók hallgatása feltűnő, különösen akkor, amikor az izraeli irodalom – legalábbis Kalderon szerint – tele van lázas ener­giával és legalább annyira érdekes, mint az európai.

„A fiatalabb nemzedék nem kíván a kollektíva szószólója lenni” mondja Gadi Taub, harmincas évei közepén járó író, akinek egyik műve a kortárs izraeli Irodalomról szóló esszégyűjte­mény, a Szárnyaszegett lázadás. – A Hacofe le Bet Jiszrael (A zsidó nép megfigyelője) ősi szerepe már hidegen hagyja őket. Egyáltalán nem érzik úgy, hogy erkölcsi közösséget kellene vál­lalniuk a népükkel.

A bírálók ezt a jelenséget annak tud­ják be, hogy a társadalom egyre inkább megosztottá válik, ami miatt az egyén kevesebb felelősséget érez a kollektíva iránt. – Az izraeli társadalom egyre több szubkultúrája fordul az irodalomhoz – csakhogy ez az olvasztótégely álmának végét jelenti – mondja Kalderon.

Ha elolvassuk a mai irodalmi sztárok, Etgar Keret, Orli Kasztel-Blum, Si­mon Laor, Ronit Matalon vagy Juval Simoni műveit, az derül ki belőlük, hogy a kortárs írók valóban befelé for­dulnak. Bár műveik témája és stílusuk nagyon változatos, mindannyian a saját tapasztalataikat írják le, és az izraeli po­litikai életet uraló erkölcsi-ideológiai kérdések többnyire hidegen hagyják őket.

Például a két írónő, Kasztel-Blum és Matalon mindig nőkről ír. Kasztel-Blum legutóbbi, Min Aliza (Aliza neme) című könyvében a főszereplő író szeretne lenni, miközben környezete a nő hagyo­mányos szerepének betöltését várná el tőle.

Etgar Keret néhány száz szavas novel­lákat ír. Több szövege az elidegene­désről szól, és ezért gyakran láttatja egy olyan gyerek szemével a világot, akit a környezete megbántott.

Dror Burstein, a kritikus így panasz­kodik: – „Az államról már nem írnak. Az általános kép már nem érdekli őket. Mindenki a saját történetét mondja el. Nők írnak a nőkről, vallásosak a saját közösségükről, és sok regény szól Tel-Aviv nyüzsgő éjszakai, és nappali éle­téről, az állandó pár nélkül hányódó fia­talokról. A fiatalabb nemzedék egyálta­lán nem kíván a ’világi próféta’ szerepé­ben tetszelegni. Az erős erkölcsi-ideoló­giai vélemény-nyilvánítást kerülik”. Sze­replőiknek miért olyan üres az élete? Milyen az izraeli társadalom? Mi a te­endő? A fiatal szerzők nem válaszolnak ezekre a kérdésekre, olvasóik legfel­jebb találgathatnak.

Burstein erről így ír: „Óznál mindig tudni, ki mit képvisel, miben hisz. Az új nemzedéknél a szereplők gyakran vál­toztatják a véleményüket, vagy nincs is egyértelmű véleményük semmiről”.

„Nyilvánvaló, hogy az irodalmi élet vélt vagy valós szellemi vezető szerepe itt már nem lelhető fel. A mai írók azt érzékeltetik, hogy ők sem tudnak töb­bet a világ dolgairól, mint olvasóik” – mondja Kalderon.

A kritikusok úgy vélik, hogy mindez nem tükröz mást, mint az izraeli nép el­fordulását a közélettől. Burstein szerint „… a választások napján sok izraeli úgy dobta be az urnába a szavazólapját, hogy nem írt rá semmit sem. Ezek a szerzők most ilyen műveket írnak – az a véleményük, hogy nincs véleményük”.

A modem zsidó történelemben az iro­dalom és a politika közötti kapcsolat – a zsidó felvilágosodással párhuzamosan – a XVIII. század végétől kezdve egyre erősödött. „A legtöbb maszkil (felvilágo­sodott) kulturális vitát folytatott a rab­bikkal prózában és versben” – magyarázza Avraham Balaban, a Floridai Egyetem irodalomtanára, aki az Encyc­lopaedia Britannica számára a héber irodalom szócikket írta. – Politikai célját irodalmi eszközökkel kívánta elérni. A maszkil hagyományokat a cionisták is folytatták. J.H. Brenner és Uri Cvi

Grinberg már héberül írtak és már ma­ga ez a tény is politikai tekintélyt köl­csönzött nekik, hiszen abban az időben kevesen tudtak irodalmi héber nyelven beszélni, és főleg írni. Mose Dajan pél­dául írt néhány verset csak azért, hogy elmondhassa: ő is írástudó”.

Az állam megalakulását követően az íróknak a ma is élő nemzedéke, Oz, Jehosua és mások, eleinte bírálták előde­ik politizáló hajlamát. De az 1967-es há­ború „rákényszerített bennünket arra, hogy visszatérjünk a cionizmus és a pa­lesztinok kérdésvilágához. Véleményt kellett nyilvánítanunk” – mondja Jehosua. „…muszáj volt politikai tevékeny­ségbe fognunk, mivel úgy éreztük, hogy láncszemek vagyunk a zsidó irodalmi hagyomány láncában”.

Vajon a kortárs fiatal írók miért nem érzik így?

Balaban tudja a választ: – „Amikor Oz, Jehosua és a többiek aktívakká vál­tak, más volt a környezet. A világnak volt közepe. Amikor megjelent Oz Mihael seli (Mihaél, Mihaél) című könyve, mindenki, aki Izraelben könyvet olvas, elolvasta. A mai társadalom posztmo­dern társadalom, nagyon megosztott, nem egy irodalmi vagy kulturális köz­pont van, hanem több. A kortárs írók nem számíthatnak ugyanolyan fogadta­tásra, mint egy nemzedékkel ezelőtt”.

Aser Barak 24 éves és az izraeli had­sereg közgazdásza. Első könyve, egy krimi, nemrég jelent meg. Szerinte „… az izraeliek műveltebbé és városiasab­bakká váltak. Csökkent az egymás irán­ti elkötelezettség szintje, kevésbé érzik, hogy egy közösséghez tartoznak. Kevésbé cionisták és kevésbé zsidók, mint a múltban, azaz kevésbé tükröződik a kollektív azonosságtudat. Az emberek magukkal vannak elfoglalva és az írók is magukról írnak. Ez a modern élet vele­járója.”

Az izraeliek nem képesek ideológiai­lag egységesek lenni, már csak a politi­kai változások miatt sem.

Burstein szerint ez azért van így, mert az izraeli társadalom eredetileg egy sor alapelvre épült. „Olyanokra, mint hogy kis ország vagyunk, körülvéve ellenség­gel, de az igazság a cionizmus oldalán áll. Maga Ben-Gurion is egy mítosz – az öregember, aki ül a Szde Boker kibucban és mindenkinek azt mondja, hogy bízhat benne. A mítosz olyan, mint a jóakaratú hazugság: egyben tartja a társa­dalmat.”

A hetvenes-nyolcvanas évek a kijóza­nodás évei voltak. Különösen az 1973-as és a libanoni háború, majd az intifáda. Sok ember kezdett rájönni, hogy az ország ideológiai alapállása nem illik bele a valóságba. Burstein szerint „a mí­toszok természetéhez az is hozzátarto­zik, hogy előbb-utóbb lerántják róluk a leplet. Ha a kultúrából hiányzanak az egységesítő premisszák, akkor minden­kinek ki kell találnia a saját világát. Az irodalom újrakezdődik: mindenki a sa­ját világát írja le. Csak Tel Aviv egy szög­lete létezik, Izraelről meg sem próbál­nak írni.”

Ronit Matalon nagyszülei Egyiptom­ban születtek, egyikük a kairói opera­ház igazgatója volt. Szülei, Izrael Állam kikiáltása után néhány évvel, sokáig az egyik átmeneti táborban tengették éle­tüket. Az írónő Tel-Avivban lakik, a ho­ni kultúra két jelképes központja, a Ha­bima Színház és a Mann Előadóterem közelében. Eddig egy novelláskötete és két regénye jelent meg, amelyekben a társadalom hagyományos perspektívá­ját szándékosan sutba dobta. Így vall: „Amikor az én nemzedékem felnőtt, az iskolában azt tanultuk: kiválasztott nép vagyunk, tiszták és csodálatosak. Később már fintorogtunk, ha ilyeneket tanítottak nekünk. A kollektíva ideológi­ája többé nem érvényes. Ma már a fia­talok nem kívánnak odamenni a miniszterelnökhöz és nemzeti egységkor­mányt javasolni neki, és nem akarnak beszélni a Salom Ahsav (Békét most) tüntetésein. Ha valaki a kollektíva nevében beszél, megszűnik individuum lenni. Mi pedig azok vagyunk. Folyton azt kér­dezzük, mit jelent izraelinek lenni.” El­beszéléseinek szereplői is folyton az azonosságukat kutatják. Első, az A szembenálló című regénye egy fiatal lányról szól, aki álnéven elutazik Egyip­tomba és Kamerunba, hogy megtalálja családja gyökereit és saját magát.

Kalderon szerint Matalon, amikor nem fogadja el az „izraeliség” hagyomá­nyos definícióit és visszatér az azonos­ságtudat kérdéseihez, az új nemzedék jellegzetes képviselője. „Ez is politizá­lás, csak másképpen, mint az elődeiké … hiszen az izraeli azonosság új típusú felfogása szintén politikai tett.”

Taub, akinek szőkére van festve a ha­ja és két kis ezüst fülbevalót visel, fur­csának tartja, hogy kortársai annyira kí­vülállónak tekintik magukat. „Ez egy olyan nemzedék, amely letért az iroda­lom ösvényéről és most nem talál vis­sza.” Valaha ő is ez elidegenedésről, a tel-avivi kallódó fiatalokról írt, de ma már nem. „A mítoszok lerombolása a nyolcvanas években érthető volt, hiszen küzdenünk kellett a fojtogató légkör el­len. De később rájöttem arra, hogy író­társaimmal együtt nyitott ajtókat dönge­tek. Ami lázadásként kezdődött egy olyan világ ellen, ahol a magánszféra ti­los volt, ma már anakronizmus egy olyan világban, ahol csak a magánszféra létezik.” Taub most amerikai irodalom­ból írja szakdolgozatát a Rutgers Egyetemen, hogy megértse az Egyesült Álla­mok Izraelre gyakorolt befolyását, és ma már az a véleménye, hogy „ha egy író el­bújik a politika elől, azzal több kárt okoz, mint amennyit használ. A fiatal írók írásaiban végig ott érezhetjük a gyászt, és ez azt jelenti, hogy ők maguk sem elégedettek azzal, hogy saját magu­kon kívül semmilyen köteléket nem ké­pesek találni. Befelé fordulásuk gyere­kes: azt feltételezik, hogy az ország problémáira majd valaki más találja meg a megoldást. Ami valaha mítoszromboló lázadásnak számított, ma már nem más, csak az elkényeztetett és elpuhult gyerekek nyavalygása.”

Balaban is úgy véli, hogy az izraeli po­litikai realitások elkerülése lehetetlen. „Képtelenség úgy élni ebben az ország­ban, hogy ne legyen az embernek véle­ménye, például arról, ahogy a paleszti­nokkal bánnak. A történések egyszerű­en túl fontosak ahhoz, hogy ne írjanak róluk.”

Jehosua úgy véli, hogy a fiatalok azért nem képesek beszélni a nyilvánosság előtt, mert rájuk nehezedik az idősebb nemzedék súlya. Félig tréfásan hozzáte­szi: „Lehet, hogy mi dolgozunk helyet­tük. Talán itt lenne az ideje, hogy me­gosszuk a munkát.”

Ma még azonban egy politikailag akt­ív új nemzedéknek a nyomait sem látni. Balaban szerint, „…ahhoz, hogy valaki részt vegyen a társadalmi életben, érez­nie kell, hogy van helye a társadalom­ban és hogy a dolog fontossággal bír. És a mai Izraelben ez egyszerűen nem érzékelhető.”

Matalon azonnal visszautasítja, hogy nemzedéke elhanyagolná a kötelessé­gét. „A cionista kultúra mindig azon ala­pult, hogy cselekedni kell és nem egy­szerűen csak létezni. Amikor azt mond­ják, hogy az ország problémáira megol­dást kell találni, ez túlegyszerűsítés. Először is a valóságot kell ízeire szedni és mélységében megérteni, és ez még nem történt meg. A ködösítés és a ha­zugságok még mindig köztünk vannak. Szellemi szinten még sok a tennivaló.”

(Haarec, 2001. június)­

Címkék:2001-09

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Nyomás alatt mint rendesen

Nyomás alatt - mint rendesen Azmi Bisara, a Kneszetben man­dátummal rendelkező három arab párt egyikének, a Baladnak képviselője ez év...

Bábeli fogságban – Zsidó motívumok Jancsó Miklós játékfilmjeiben

Stark András Bábeli fogságban Zsidó motívumok Jancsó Miklós komi játékfilmjeiben Jancsó Miklós számos játékfilmjében (és dokumentumfilmjeiben) fellelhetők zsidó motívumok. Korai...

Close