Szombat előfizetés 2017

A kő marad

Írta: Vári György - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Eszik Verkának szeretettel

Auschwitz nem ábrázolható. Kertész Imre azt állítja, hogy mit sem ér a té­nyékhez való hűség. A tények ugyanis nem mutatják meg Auschwitz valódi ar­cát. A tanúságtétel igénye szervezi Ker­tész regényvilágát, de nem a dokumentarista értelemben. „Másrésztelmél­kedtem tovább – ott a puszta tények szenvedély nélküli, hűvös és tárgyszerű közvetítése. Csakhogy ez sem hoz iga­zán tárgyunk közelébe. A tényekkel – bármennyire fontosak is egyébiránt – az a baj, hogy túl sok van belőlük és hamar felőrlik a fantáziát. Ahelyett, hogy megbarátkoznánk velük és elve­gyülnénk világukbanami végül is az esztétikai közvetítés elengedhetetlen követelménye – egyre idegenebből me­redünk rájuk. Halmazaiban a gyilkos­ság képei éppolyan gyilkosán unalma­sak és csüggesztően fárasztóak, mint a vele járó munka maga. Hogyan is lehet esztétikum tárgya a borzalom, ha nincs benne semmi eredeti? Példaszerű halál helyett a tények csupán hullahegyekkel szolgálhatnak.” A feladat egyszerre egy­fajta tapasztalat felmutatása és egyúttal elidegenítése is, esztétikaivá tétele. A „közvetítés” nem egyszerűen rögzítést, illetve változatlan továbbadást jelent, hanem beavatást abba, ami számunkra már nem adott tapasztalatilag. Aki „közvetít” az egy tapasztalatot egy má­sik dimenzióba helyez át, tehát átala­kít; ha tetszik, fordít. A próza – mondja az Öreg a Kudarc lapjain – mindig köz­vetíteni akar valamit, ha nem, akkor már nem próza. „Egy regény, már pusz­tán a természeténél fogva – csakis ak­kor mondható regénynek, ha közvetít valamit. Én is közvetíteni akartam, nem mást – különben nem írtam volna re­gényt. Közvetíteni, a magam módján, a magam eszméi szerint, közvetíteni a számomra lehetséges anyagot, az én anyagomat, önmagamat, hiszen terhé­től túlfeszítve és elnehezülten, akár egy duzzadt tőgy a megkönnyebbítő fejésre, már csakis a közvetítésre sóvárog­tam. “ A prózának Auschwitz után Skylla és Kharybdis között kell egyensúlyoz­nia és megtalálnia az utat – megírni az „egyetlen lehetséges regényt”. Hiszen a tapasztalat közvetítése egyszerre köte­lező és (majdnem) lehetetlen. Ausch­witz után már csak Auschwitzról lehet regényt írni, de Auschwitzról nem lehet a hagyományos értelemben vett realis­ta regényt írni. Egy dolgot lehet csinál­ni: nem ábrázolni, hanem közvetíteni. A közvetítés átvitel egy másik rendszer­be, itt a nyelvbe, ezért mindig túllép a mimézisen, de hű marad a tapasztalat­hoz. „Ugyanazt a regényt élni és írni” – ez Kertész írói erkölcse, vagyis az, hogy az üres fikció irodalma helyett az éle­tet, a tapasztalatot írja meg. „Csakhogy minél elevenebbek voltak emlékeim, annál siralmasabban festettek a papiro­son. Amíg emlékeztem, nem tudtam re­gényt írni; amint pedig elkezdtem regényt írni, megszűntem emlékezni.” A Kudarc bevezető része, – amelyben a regénybeli – Kudarc című-regény íróját, az Öreget ismerhetjük meg – kínos pontossággal igyekszik dokumentálni az életet, hiszen az életet akarja átvin­ni az irodalomba. Ezt szolgálják a folya­matos pontosítások, helyesbítések, melyek a tényékhez való minél na­gyobb ragaszkodást kísérlik meg. „Az­tán – mintegy a rend kedvéért – (mert hisz mi egyéb indítékát is látnánk), ha­csak a helyszűkét is tekintetbe nem vesszük) (vagy talán az elhatározás visszavonhatatlanságát megpecsételen­dő) – az írógépét, néhány dossziétköztük az „Ötletek, vázlatok, töredé­kek” címfeliratút – továbbá a két papír­dobozt, melyek vegyes tárgyakat tartal­maztak (szükségest és szükségtelent) visszarámolta az iratszekrény felső re­keszébe. Talán nem bizonyul majd me­rő szószaporításnak, ha a történetünk elején felállított, ám azóta módosult helyzet további módosulásáról most az alábbiakban – a tőlünk telhető rövid­séggel – ismét beszámolunk: Az öreg az iratszekrény előtt ült és olvasott.” Ezek a sorok nyilván parodisztikus célzatúak, hiszen azt, hogy az Öreg eddig állt, most pedig leült, egyszerűbben is el le­hetett volna intézni. A pontoskodás semmitmondó szószaporítás. A valóság minden mozzanatának folyamatos rög­zítése megöli a formát és éppen ezáltal megöli a közvetítés lehetőségét is. Az író, az Öreg maga is hasonló problé­mákkal küzd, mint az őt elbeszélő elbeszélő, képtelen megírni második regé­nyét. Ezért aztán kénytelen előbb esz­tétikai vizsgálódásokat végezni, végig­gondolni azt, miképpen lehetséges mégis regényt írnia, tanúskodnia ta­pasztalatáról. A Semprun-regénnyel folytatott híres vita, amelyet az Öreg feljegyzései közt olvashatunk, alapve­tően esztétikai természetű, noha első ránézésre nem tűnik annak. Semprun a buchenwaldi tábor kommandeuse-ét Ilse Kochot démoninak, sátánian go­nosz, nagyformátumú személyiségnek ábrázolja, valamifajta modern Faust­nak, aki szövetséget kötött a Sátánnal. Ilse Koch – szerinte – szembefordult az erkölccsel, nagyszabású, lázadó volt, az értékek átértékelésének nietzschei embere, aki a jóról kimondta, hogy ép­pen az a rossz és fordítva. Az Öreg fel­jegyzései szerint azonban „Aligha for­dult meg fejében valaha is a gondolat, hogy ha Isten nincs, akkor minden me­gengedett; ellenkezőleg, mindenekfel­ett Istenre volt szüksége – mégpedig olyan Istenre, aki parancsolatokba fog­lalja mindazt, amit neki megenged. Két­ségtelen: az erkölcsi világrend, amit Buchenwald kínált, a gyilkosság volt; de világrend volt és neki megfelelek. Logi­káját sosem lépte át: ahol a gyilkosság közhely, gyilkossá ott az ember nem lázadásból, hanem ügybuzgalomból lesz. Ölni éppoly erény lehet, mint nem ölni.” Ilse Koch tehát nem démon volt, hanem fantáziátlan nyárspolgár, unat­kozó háziasszony, igyekvő hóhér, aki becsületesen akarta végezni a rábízott munkát. Mindez azonban idáig csak egy teoretikus részletkérdésben foly­tatott vita Semprunnel, amelyben az öreg Hannah Arendtnek a „gonosz ba­nalitásáról” szóló téziseire támaszkodik. Mindez akkor lesz esztétikai kér­dés, amikor a közvetítés kérdése merül fel vele kapcsolatban. Hiszen a tragi­kus, a reprezentatív alakok a leghagyo­mányosabb módon ábrázolhatok, sorstragédiák ideális alanyai. Ha Semprunnek volna igaza, akkor semmilyen problémát nem jelentene regényt írni a Holocaustról. „Íme a vér, a kéj és a dé­mon egyetlen alakba, sőt egyetlen mondatba sűrítve. Mialatt olvasom, máris végleges formákat kínál: minden fáradság nélkül beilleszthetem történel­mi képzeletem készen álló eszköztárá­ba. ” Amennyiben Ilse Koch egy az er­kölcsi világrendből kitörő, az időt ki­zökkentő szörnyeteg, egy 20. századi Lady Macbeth, akkor Shakespeare be­vált művészi eszközeivel leírható és a Holocaust minden probléma nélkül be­illeszthető kulturális sémáinkba. Lénye­gét magában hordozó eseményt transz­ formálni a nyelvbe és lényegét magá­ban hordozó könyvet írni róla, nos, ez elvégezhető, nem eleve kudarcra ítélt feladat. De lényeg-nélküli hullahegyek, önnön lényegüket nélkülöző sorsok lé­nyegét magában hordó regényét sorstalanságuk megőrzésével megírni és for­mát teremteni a számukra mindig ku­darcot kísértő vállalkozás, amely saját, mindig újjászületni kényszerülő regénnyelvet igényel. Hiszen Semprun hőse nem ismeri a sorstalanságot. Ő a fasizmus irtóztató démonával viaskodó hős, a fasizmus ellenére érvényes mo­rál hőse. Nem győzi hangsúlyozni, hogy bevagonírozása, deportálása nem füg­getlen tetteitől, választásának eredmé­nye: maga alakítja a sorsát. A szókratészi erkölcsfilozófiái dilemmát is könnyedén meg tudja oldani. Szókra­tész azt tanítja, hogy jobb a bűnt el­szenvedni, mint elkövetni. Semprun hőse is így gondolja: nem cserélne a német katonával, aki őrzi őt, a politikai foglyot, a leendő auschwitzi deportál­tat. Emlékszünk, a Sorstalanságban – (A kudarc – azon túl, hogy egyrészt au­tonóm műalkotás – a Sorstalanság egyik legkarakteresebb értelmezése is, kissé hasonló módon ahhoz, ahogy Es­terházy Javított kiadása „olvassa” a Harmonia Caelestis-t) Köves Gyurka ép­pen sorstársait, a zsidókat találja ko­pasznak, csúnyának és őreit vonzóaknak, egészségeseknek. Köves ugyanis nem valamilyen döntés következmé­nyeképpen, hanem a döntést megelőző szükségszerűség miatt került Ausch­witzba, benne fel sem merülhet a szoli­daritás lehetősége, mert nincs olyan döntés vagy közös vállalás, amely kö­zösséget teremthetne közte és fogoly­társai között. Gyurka nem tud mit kezdeni azzal a két előzetesen adott narratívával, amelyet Vili bácsi és Lajos bá­csi kínál fel számára. Egyikőjük szerint Auschwitz a zsidó sors, a zsidó szenve­déstörténet része, míg Vili bácsi szerint ez tulajdonképp átmeneti, ám szüksé­ges jelenség a történelem beteljesedé­se felé vezető úton. Mindkét magyará­zat elhelyezi a „történelmi képzelet ké­szen álló eszköztárába.” Amennyiben Ilse Koch alvilági démon, úgy lehetsé­ges az erkölcsi világrendet helyreállító, a kizökkent idő helyretolását megkísér­lő döntésképes, sorsát beteljesítő hé­rosz az auschwitzi rab. fia Ilse Koch fe­gyelmezett és szorgalmas gyilkolóhiva­talnok, a gonosz banalitásának mintá­ja, úgy Köves sem lehet más, mint sorstalan, lényeg-nélküli, így a lényeg fel­mutatását célzó nyelvet le kell váltania egy „atonális nyelvnek”, mely a lényeg- nélkülit, a Sorstalanságot mutatja meg lényegiként. „Talán ez – gondoltam – ez a lényegnélküliség: ez a tragédia. Csak­hogy másfelől ezen szenved hajótörést minden közvetítés, amely ragaszkodik a reprezentatív alakokhoz. Mert a tragi­kus alakok a sors világában élnek, s a tragédia távlata az örökkévalóság; a to­talitárius erőszakrendszerek világa el­lenben a helyzetek körülhatárolt és meghaladhatatlan világa, távlatuk pe­dig a történelmi idő csupán, ameddig éppen tartanak.” A tapasztalat nyelvi közvetítését elvéti Semprun, de elvéti az a kísérlet, amelyben a regényét el­kezdeni nem képes írót látjuk. A pon­tosságra, dokumentarista hűségre tö­rekvő szöveg ahelyett, hogy a lényeg­nélküli lényegiségét mutatná fel, lemá­solja a lényeg nélkülit és így meghagyja lényeg-nélküliségében. Mivel a regény folyamán az elbeszélésszintek összeér­nek, az Öreg regényhősénél, Kövesnél, akinek regényt kell írnia, megtaláljuk az Öreg iratain heverő követ, nyilvánva­lóvá válik, hogy a két író ugyanaz, hogy Köves saját magáról írt regényt, egy­szerre írta és élte az életet, célkitűzése szerint. Köves-Öreg regényének címe: „A kudarc” és ez a címe annak a könyv­nek is, amiben ez a betéttörténet szere­pel. Vagyis a borítón szereplő író, Ker­tész Imre is azonos Kövessel és az Öreggel, tehát a regény bevezető részé­nek elbeszélője maga az öreg vagyis Kertész Imre. A pontosítgató leírás pe­dig az Öreg kudarcot vallott kísérlete a tapasztalat közvetítésére. Miután eszté­tikai reflexióiban és írói próbálkozásai­ban végigzongorázza a számára adódó lehetőségeket és leszámol a működésképtelenekkel, elkezdi írni a számára lehetséges egyetlen regényt A kudarc címmel. A Sorstalanság felépítése né­miképp hasonló ehhez, az Auschwitzról szóló egyetlen lehetséges regény megírásához ki kell zárni az összes egyéb kínálkozó utat. Steiner és Fleischmann bácsiét, akik az egészet már lezárt múltként szemlélik, visszatekintő nézőpontból és ezáltal éppen az erede­ti tapasztalatot engedik eltűnni, hiszen megélése pillanatában még nem lehe­tett lezáródásuk felől szemlélni az ese­ményeket. Egyetlen egységként, múlt­ként beszélve a Holocaustról éppen azt nem lehet megérteni, ami a legfonto­sabb lenne Köves számára. Azt, ahogy mindenki minden pillanatban lép egyet, azt, hogy hogyan sorjáznak egy­másra ezek a pillanatok, hiszen a kon­centrációs tábor minden egyes másod­percét meg és túl kellett élni. Köves te­hát már itt dolgozik regényén, kizárja a visszatekintő történetmondás lehetősé­gét. Az újságíróval ezelőtt a jelenet előtt találkozik, ő ugyanúgy jár el, mint később Semprun, Auschwitz pokláról faggatja Kövest, nem érzi, hogy az ed­dig mindnyájunk számára adott nyelvet el kell vetnie, hogy készen kapott nar­ratív sémáit érvényteleníti az, ami tör­tént. Köves nem érti az „Auschwitz pok­la” metaforát, azt válaszolja, hogy ő nem a pokolban, hanem Auschwitzban volt. A regény utolsó mondatai szerint: „Mindenki csak a viszontagságokról, a borzalmakról kérdez: holott az én szá­momra tán ez az élmény marad a leg­emlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nekik, ha majd kérdik. Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem felejtem. ” Köves meg akarja fogal­mazni – és nagyon másképpen, mint ahogy elvárnánk – tapasztalatát, „élmé­nyeit”. A könyv végén tulajdonképpen bejelenti, hogy regényt fog írni. Eddigre – az újságíróval és Steiner bácsiékkal beszélgetve – végigzongorázta a lehető­ségeket és tudja, hogyan írja meg az egyetlen lehetséges Auschwitzról szóló regényt.

Ez a könyve is tartalmazza keletkezé­se történetét, mint A kudarc. Az utolsó mondatok visszautalnak minket az el­sőkhöz, hiszen a regény az a regény, amelyet Köves megígér, itt van a ke­zünkben, a Sorstalanság az. Ez az a re­gény, amely a táborlakó és nem az emlékező túlélő perspektívájából szól a koncentrációs táborok boldogságá­ról. Mégpedig úgy hogy megújítja az ev­idenciák érvénytelenné vált nyelvét. A megformált, éppen a tanúság hitele, hatása miatt megformált tanúság igény- bejelentésének vagyunk tanúi. A re­gény folyamán születő regény A kudarc és a Sorstalanság is. A regénybeli re­gény azzal indul, hogy az Öreg kizárja a külvilágot, megszünteti maga körül a zajokat, „az ujjai közt megpuhított ol­vadékony viaszgyurmát gondosan meg­formázva a fülébe gyömködte, mintegy hatályon kívül helyezve ezzel Oglützöt, a hazugság szurdokát, mondhatni, az egész világot.” Átlép egy másik dimen­zióba, az életből az irodalomba. Azon­ban a regénynek a Sorstalanság fősze­replőjével azonos nevű hőse, a felnőtt Köves élettörténetében számtalan do­log egyezik meg írójának, az Öregnek az élettörténetével. Az élet irodalommá változtatásának, a tapasztalat közvetí­tésének ismételt kísérlete indul meg ekkor. Az elbeszéléstechnika valósze­rűtlenné, álomszerűvé teszi a történe­tet. Elmosódnak az események közti összefüggések, váratlanul tűnnek el és tűnnek fel újra a szereplők, a történé­sek magyarázatát senki sem ismeri, egy arctalan, titokzatos, homályos célokkal rendelkező hatalom irányít mindent. (A regényben gyakran visszatérő válasz Kövesnek az események okait firtató naiv kérdésére, hogy „Lehet azt tud­ni?”. Minden bizonytalan, a titokzatos egyenruhásokról sem lehet megállapí­tani, milyen testület egyenruháját vise­lik, Köves mindenestre vámosoknak nevezi el őket. Ezek után aligha kell hosszan bizonygatni, hogy helytálló Bán Zoltán András észrevétele: „itt Kafkát kell idézni, aki meggyőződésem szerint gondolkodásával, mondatszer­kesztésével, szituálásával rendkívüli mértékben hatott Kertész Imre művé­szetére.”). A betétregény egy álomra történő utalással kezdődik, miközben jelzi a bevezető résszel a folytonossá­got: „Köves arra eszmélt, hogy zúg a fü­le; valószínűleg elaludt, csaknem elmu­lasztva a rendkívüli pillanatot, amikor a csillagfényes magasságból a földi éjsza­kába ereszkedtek.” Az Öreget viasszal betömött füllel látjuk utoljára, míg Kö­ves éppen a fülzúgására ébred, a külvi­lág, amit az öreg kizárt, behatol álmá­ba, a gép ereszkedni kezd és a nyomáskülönbség felébreszti Kövest. Most éb­red fel, most kezdődik az ő regénye, az ő története. Azonban a metaforikus mozgás a mondatban éppen a fényből, a világosságból az éjszakába, a sötét­ség és az álom terepére visz. Köves ugyan felébredt szereplővé vált újra (mint egykor a Sorstalanságban, de csak regényfiguraként, a szerző álma­ként. Az irodalom és az álom egyaránt a valósággal szembeállítva értelmezhe­tő, nem-valóságként vagy – szelídeb­ben – „másodlagos valóságként.” Az álomszerűség jelzi azt, hogy Köves éle­te fikció, de egy olyan fikció, ami egy másik ontológiai szint, az ébrenlét, a „valóság” szintjén lévő tapasztalat meg­formálásából jön létre, a valóság a bá­zisa. Sigmund Freud szerint az álom az ébrenlét során elfojtott tudattartal­mak visszatérési kísérlete a tudatalatti­ból, azonban ezek a tudattartalmak a kísérlet során bizonyos mértékig átala­kulnak. Hasonlóképpen az álomhoz, az irodalom is a tapasztalatokból indul ki, de átformálja azokat. Kövesnek – az Öreg álmának és alteregójának – szám­talanszor van déja vu érzése, mintha mindazzal, ami körülveszi találkozott volna már valahol, pedig „életében most először kelt át világrészeken”. Mégis mindenki úgy fogadja, mintha nem először járna itt, hanem hosszú utazásból tért volna haza. A repülőté­ren Sziklait keresi, a világhírű vígjátékí­rót, akit – hiába világhírű – senki sem ismeri. Maga Köves sem emlékszik rá, hogy ismeri már, mikor először talál­koznak. Ettől képtelen az olvasó Köves helyzetét „bemérni”, lokalizálni, a két információ ellentmond egymásnak. Ilyesmi a „valóságban” nem fordulhat­na elő, csak az álomban. Úgy tűnik, Kö­ves elutazása Budapestről ebbe az is­meretlen-ismerős országba a valóság­ból az álomba, az életből az irodalom­ba történő utazás volt. „Köves élete ugyanis odakinn, valahol az éjszakában vagy azon is túl, a mértéktelen terek tá­volában, ki tudja, talán már egy másik dimenzióban csődbe jutott.” Minden, amiről úgy érzi, látta már valahol, éb­renlétéből ismerős számára. Köves-Öreg ugyanazt a regényt írja (álmodja) és éli. A betétregény a „bevezető rész­nek, az öreg életének transzformációja, Freuddal szólva „eltolása”, így nem meglepő, hogy a betétregényben is gyakran szembesülünk az írás, az elbe­szélés nehézségeivel. A bevezető rész­ben az Öreg, jobb híján, mivel írni nem tud, pénzt keresnie viszont muszáj, be­lefog egy regény fordításába. A regény könnyed, elegáns, gördülékeny stílusa éles ellentéte az öreg „mackós monda­tainak”. (Bán Zoltán András), A szöveg pusz­tán szórakozatni akar, nem közvetíteni. (A ku­darc az, hogy így nem lehet regényt írni, „jó regényt”.) A könnyed mondatokat ez teszi le­hetővé.

Profimunka – irigykedett. Így kell regényt ír­ni – irigykedett tovább, másodlagos anyag, tárgyias megformálás, jólfésült technika, há­rom lépés hátra, semmi önéletrajz, semmi személyes, a szerző nem is létezik.

Közérdekű probléma, biztos jövedelem” – fo­kozódott irigysége.”

Az irodalom – amennyiben komolyan vesszük, hogy a regény közvetítés és hogy az auschwitzi tapasztalat az egyet­len közvetítendő, ugyanakkor, mivel lé­nyeg-nélküli, közvetíthetetlen – nem biztosíthat ilyen gyors sikert. Ebben az értelemben kudarc a KZ problematika minden feldolgozása, kudarc az olyan irodalom, amely nem mond le a közvetítés igényéről.

A betétregény hőse, Köves is megkí­sérel valami hasonlót, megpróbál Szik­laival vígjátékot írni. De a közvetítés igénye megakadályozza az elegáns, üres mondatok papírra vetésében.

Minduntalan az a veszély fenyeget­te, hogy elkalandozik és ellenőrizhetet­lenné válik a figyelme: egész egyszerű­en idegen szereplők tolakodtak a szín­padra, például egy öregúr, a hóna alatt szorongatott kiskutyával, másik kezé­ben a bőröndjével; vagy éppen a vígjá­ték bohókás, izgató, szeszélyes és imádni való leányalakján kellett volna törnie a fejét, ám hirtelen más leányok tolakodtak a helyére, akiknek ő nem ezeket a tulajdonságait, legfeljebb az ínségüket ismerte meg – a gyárbeli le­ány például, aki a rákbeteg néni halálát várta, és, ki tudja, várja talán még most is. Képek rémlettek föl benne, emlékek ólálkodtak körülötte, csupa olyan kép meg emlék, amelyeknek semmi keresnivalójuk egy vígjátékban…”

Az egyetlen komolyan vehető írói al­ternatíva Köves számára Bergnek a re­génye lesz, aki maga is valamilyen ta­pasztalatot próbál közvetíteni. Berg hisz abban, hogy az írás segítségével értelmet nyernek, lényegivé lesznek élete esetlegességei, „miről szól az írás?” – kérdezi Köves Bergtől. „A ke­gyelemről – felelte Berg azon nyomban, minden habozás nélkül.

Értem – mondta Köves, jóllehet alig­ha értette, mert mindjárt utána ezt kér­dezte:Mit ért kegyelmen?

A szükségszerűt – hangzott a válasz az iménti gyorsasággal.”

Köves eddig a pontig tudná követni Berget, hiszen az írásba átvitt élet az írás által szert tesz, szert tehet önnön lényegére, az írás valóban kegyelem. Köves, akinek nem volt saját sorsa, ezért nem tudott azonosulni önmagá­val. Nem volt olyan történet, amit saját történeteként beszélhetett volna el, nem következett a sorsa tetteiből. Nem azonosult zsidóságával, mégis emiatt vitték el, és amikor szükségszerűként, sorsként tudta volna felfogni a koncent­rációs tábort, kiderült, hogy az egyálta­lán nem természetes és magától értető­dő. Később tehát túlélését kellett volna jelentéssel ellátnia

Köves ugyanis túlélte a saját halálát, egy bizonyos időpontban, amikor meg kellett volna halnia, ő nem halt meg, holott ehhez már minden elő volt ké­szítve, megszervezett, társadalmilag jó­váhagyott, elintézett dolog volt… Emi­att később állandóan az ideiglenesség valamilyen kínos érzése kerülget­te… egyszóval hontalanként lézengett saját, névtelen életében, mint akár egy nem őrá szabott, túl bő öltönyben…”

Ezt a történetet, mivel nem adott, mi­vel minden eddig adott történet érvé­nyét vesztette, meg kell alkotni. A nem lényegit fel kell mutatni: megformálni és megőrizni. Ez az egyetlen út a kegye­lembe. Kövest „egy szép napon elérte a megvilágosodás.” Egy L alakú folyosó rövidebbik szárában rájött, hogy re­gényt kell írnia. Csakhogy egészen más­képp, mint Berg tette. Berg a kegyelmet a szükségszerűben látja meg. Köves pedig – éppen ellenkezőleg – a determi­nisztikus rendet megbontóban, a kalkulálhatatlanban. (És Máté szerint neki van igaza: „Azt a napot viszont vagy azt az órát senki sem ismeri: sem az ég an­gyalai sem a Fiú, hanem csak az Atya egyedül.” (Mt 24, 36) Berg, mivel a szükségszerűre vágyik, túlzottan megmerevíti közvetítendő tapasztalatát, el­távolítja attól, amit közvetíteni akar: életétől. Köves épp ezen a ponton iga­zítja ki: „Meghalok a tudása előtt, de – mint már annyiszor említettem – tudá­sából hiányzik az élet színe, amely többnyire szürkébe játszó. Lám, milyen pontosan ismeri a végleteket, de a vég­leteshez vezető egyszerű, szürke indí­tékot nem látja.” Köves szerint Berg „rendről beszél és összetéveszti az élettel.” Berg regényének eleje és vége már kész van, éppen a köztük lévő pil­lanatokat nem képes közvetíteni, épp úgy, ahogyan Steiner bácsi elbeszélése sem a Sorstalanságban. Itt a Sorstalanság problémájának másik aspektusa vetődik fel. Köves azt próbálja meg lé­pésről lépésre leírni, hogyan lesz valaki auschwitzi rab, áldozat, Berg pedig ah­hoz keresi a lépéseket, hogyan lesz va­laki hóhér. Köves pedig éppen a szük­ségszerűséget érzi sorstalanságnak, hi­szen sorsa éppen tetteitől, választásai­tól volt független. Berg determiniszti­kus világszemlélete szerint a megvál­tásnak két útja lehet: az ember vagy ál­dozat lesz vagy hóhér. Köves szerint azonban van egy harmadik út:

És a szeretet… s egy pillanatra el­akadt, mintha most, hogy túljutott raj­ta, maga is hökkenten nézne vissza sa­ját száján kibukott szóra, akár egy át­ugorhatatlannak hitt akadályra: – a sze­retet nem kegyelem?”

A szeretet lehetősége keresztbemet­szi Berg kétpólusú, csak hóhér és áldo­zat lehetőségeit ismerő világképét.

De ez már magát nem érdekli. Maga egyszerűen mindennek fölébe kereke­dett egy ítélettel, és kísérteties otthonos­sággal bezárkózott a konstrukciók vilá­gába, ahonnan minden eleven dologtól minden eleven kiutat megtagad az egyedül lehetséges kegyelem nevében, amely valójában persze a kárhozat egyik formája…”. Kertészt gyakran nevezik eg­zisztencialista írónak is, pedig nem az. Épp arra törekszik, hogy megszűnjön lé­tének lényegnélkülisége és az írás, a közvetítés a kegyelem lehetőségét hor­dozza számára. Az ő regénye számára megadatik, hogy lényegivé tegye általa a saját életét: „Mert – ismeri fel majd és ez a felismerés bizonyára váratlan megle­petésként éri – még magánál a regény­nél is fontosabb számára, amit általa, a megírása révén megélt. Ez pedig válasz­tás volt és küzdelem: a küzdelemnek ép­pen az a neme, amely éppen őneki ada­tott. Önmagával és sorsával szembeszegzett szabadság, a körülményeken vett erő, a szükségszerűt aláaknázó merénylet – hiszen mi egyéb is a mű, minden emberi mű, ha nem ez?” Ezért idézi a szintén tévesen egziszencialistának Camus nagy antiegzisztencialista művet a regény utolsó soraiban, a Sziszüphosz mítoszát. Hiszen a célt soha nem érő munka végzésének heroikus méltósága értelmet adhat a kilátástalan tevékeny­ségnek. Kertész-Öreg-Köves számára a szikla görgetése nem más, mint a foly­vást újrakezdett írás, mint az egyetlen le­hetséges regény egyre újabb megírása. A kő, mely minden elbeszéléssel próbál­kozó ember nevében szerepel az ikerre­gényben (Köves, Sziklai, Berg, Steiner bácsi) a zsidó tradícióban a gyász és az örökkévalóság szimbóluma. A gyászra való emlékezés, a megformált tanúság- tétel a feladata a kudarccal elve számo­ló, a mindig újra megírandó regény szik­láját görgető íróknak.

Csakhogy amennyiben csak az írás által előzheti meg és járhatja át az esszencia az egzisztenciát, úgy az írá­son túl nincsen már semmi, úgy a könyv vége az élet vége is.

Köves a regény utolsó mondatában az Öreg kellékei közül már jól ismert kőre „ráfonja reszketeg, érzéketlen uj­jait, és bizonyára markolja még a vég­ső, a legutolsó nekirugaszkodás pilla­natában is – amikor élettelenül lefordul majd az iratszekrénnyel szemközti székről.”

Az író Auschwitz médiumává válik. „Személyét tárggyá változtatta, makacs titkát általánossággá hígította, kimondha­tatlan valóját jelekké párolta. Élete egy író életévé lesz, aki írja, írja a könyveit, míg teljesen ki nem fosztja magát és puszta csontvázzá nem tisztul, megsza­badulva a fölös sallangtól: az élettől.”

Vigaszként jó, ha eszünkbe jut egy Jesua nevű rabbi, aki egy példázatában azt tanította, hogy ha a mag jó földbe hull és elhal, akkor termést hoz: har­mincszor, hatvanszor vagy százszor- annyit. (Mt 13,8)

Címkék:2002-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A regény az élet igenlése – Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért

Koltai Nelli A regény az élet igenléseKertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért Téma és forma Paul Celan Halálfúgá-ját...

A száműzött nyelve

A száműzött nyelve Olvasónapló Kertész naplóiról és esszéiről (Kertész Imre: Valaki más. Magvető, 139 oldal, 890 forint. A száműzött nyelv....

Close