Szombat előfizetés 2017

A kis vörös veréb

Írta: Halász Tamás - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A kis vörös veréb

Búcsú Kabos Lászlótól

Elment egy nagy komikus, ahogy mon­dani szokták: egy utolsó mohikán. Most már kimondhatom a keserves igazságot: pályája végleges befejezté­vel, egy, a Szombatnak készített inter­jú alkalmával ismerhettem meg őt. Szűkén mérte a szavait, tudta, kincset ér minden apró emléke, kommentárja. Csak már alig maradt, aki meghallot­ta volna gyengülő hangját. Milyen kü­lönös, hogy a nagy színész, miután ki­ment alóla a színpad, először a hang­ját veszítette el. Suttogó, rekedt szava­it most szalagról hallgatom újra. Za­varban vagyok. Mit gondoljon az em­ber a halott nevettetőről? Röhögök, hogy ne sírjak – újranézek egy film­klasszikust: A veréb is madár. A két főszerepben: Kabos László.

„Most tartanom kell egy kis szünetet. Először szeretném, ha meggyógyulna a hangom. Utána aztán semmi akadálya, szellemileg igazán jó formában va­gyok. A nyolcvanadikat töltöm, de azt hiszem, még nem nézek ki olyan vaca­kul, hogy ne tudnék színpadra menni. Még csinálnék valamit, mert nem ment el a kedvem, most is szeretem ezt a hi­vatást. Egyetlen nagy probléma van csak: nincsenek játszótársak. Meghal­tak. Nincs senki se. Az utolsó mohikán szegény Kibédi Ervin volt abból a gar­nitúrából. De ne fejezzük be a beszél­getést ilyen szomorú hangulatban!

Üzenet: a nagyünnepeken még járok a Dohány-templomba. Hála Istennek, nagyon sok szép zsidó fiatal lányt és fi­út látok ott, a bejárat előtt – míg el nem kezdődik a Kol Nidré, ott szoktunk kólecolni. Gyerekek! Nyugodtan esküdje­tek a Dohány-templomban, és ha fel­kértek, én fogom a hüpét!” – így kö­szönt el Kabos László tavaly januárban, amikor befejeztük a sokórásra nyúlt in­terjút, amit a Szombat számára készítet­tem. Laci bácsi még másfél évet volt köztünk. Jom Kippur másnapján ment el. 1945-ben Mauthausenből jött haza, hogy az elkövetkező fél évszázadban egy országot nevettessen. Gyakran be­szélt azokról az időkről. Olyan derűvel, mint az interjúnkban: „Annak idején, amikor már jól ment a pályám, beérkezettnek számítottam, vettem egy Mer­cedest a németektől. Egy kollégám jött ki velem, és már az új autóval jöttünk haza. Az út mellett egyszer csak feltűnt a Mauthausen-tábla, elmentünk előtte az isteni Mercedessel. Itt van valami mondanivalóm, szóltam a haveromnak, és megálltunk a táblánál. Dögöljetek meg – néztem a Mauthausen feliratra -, gyalog hoztatok ki, most meg a leg­szebb kocsitokkal megyek haza!”

Amikor az interjúra készültem, hüledezve láttam, hogy utolsó filmje, a Hét tonna dollár, vagyis 1973 óta semmiféle filmszerepet nem kapott. Élete két mozifőszerepét ebben, illetve Hintsch György egy másik, rendkívül népszerű alkotásában, A veréb is madárban ját­szotta. Színjátszói történetéről az inter­júig keveset tudtam, hiszen legnagyobb sikereit jóval születésem előtt aratta, és mire felnőttként eszméltem, ő már alig- alig állt közönség elé. Rajongva imád­ták: a Dohány utcai zsinagógában tar­tott esküvőjére, 1961-ben sok ezren voltak kíváncsiak. Mert ott esküdött, ez nem volt kérdés. Zsidó volt, maradt élete minden percében. Beszélt róla ak­kor is, amikor ilyesmiről mindenki más hallgatott. Úgy, mintha egy normális országban élne. Nem volt fellépése, melynek szövegébe ne szőtte volna be­le származását, mintha csak azt sugall­ta volna: ez is én vagyok, így tessék szeretni engem. Milliók füle tapadt a rádióra, amikor a hangját meghallották. Körülhaknizta az országot, és a tenye­réből ettek Vastól Beregig. Őszinte volt egy őszintétlen korban: családja mara­dékából csak ő nem ment el. Itt akart színész lenni. Eljátszotta azt a viccet, aminek nagyjából az a csattanója, hogy „A Kohn, az a kalandor? Hát az, kér­lek, otthon maradt Pesten.” Kabos László gyakran kényelmetlen üdvöske volt, a rendszer fintorogva szerette, ő viszont inkább nem nyilatkozott. Ne­vettetett egy sírni való korban, bár ő az állítás második felét dühösen kémé ki magának. És talán igaza volna. Az a kor többek közt tőle lehetett végül mégiscsak, valamennyire élhető. A kabosság egyfajta esszenciája máig gyak­ran vetített filmje, A veréb is madár. Hintsch György klasszikusa, ez a nép­neveléstől és politikai propagandától roskadozó, mégis, összességében örök­érvényű film pont úgy járt Kabossal, mint a kor, amelyben létrejött. Tőle lett remekművé. A Vörös Kabos őszinte, szívmelengető, ellenállhatatlan alakítá­sa komikusi önarcképnek is felfogható. Ma, amikor újranézzük gyerekkorunk nagy filmszínész nevettetőinek bárgyúságait, és szemlesütve gondolkodunk, min is röhögtünk akkor, bizony meg­rendítő, mennyire nem kopott meg ez a harminchat évvel ezelőtti, bravúros, kettős főszerep. És akkor a ma humorá­ról még nem is beszéltem.

A pesti kisember. Holló Zoli, és Ka­liforniába szakadt bátyja, Holló Sanyi története magának Kabosnak is emlé­ket állít. A kicsi, vörös embernek, aki itt maradt, mert zsidó hitéhez, rajongva szeretett hazájához egyként hű magyar színészként itt volt dolga a világban. Akkor is, ha ez az ország felnőttkora hajnalán egyszer már lerúgta magáról, mint egy ócska cipőt. Kabos nagynénje jóval a háború kitörése előtt Amerikába emigrált, a holokausztot követően őhozzá csatlakozott a színész Ausch­witzban felszabadult, megözvegyült édesanyja és testvére. Hívták maguk­kal, de ő maradt, egyedül.

A veréb is madár egyfajta hideghá­borús „koldus és királyfi” történet.

Hőse egy ikerpár. Holló Zoli és Sanyi, Kabos László technikailag és színészileg egyaránt bravúros alakításában. Zo­li egy mosószergyár egyszerű melósa, pesti kisember – amilyen milliószámra ülte végig Kabos fellépéseit – akinek életét nagyban meghatározza, hogy testvére ’56-ban a szabadságot válasz­totta. A magyar Holló évek óta dolgo­zik zseniális találmányán, az Ultrapatyolexen, ami egy függönyökből és ru­haszárítókból összetákolt, bőröndnyi dobozból zuhanyfülkévé szétnyitható csodagép. Aki ebbe beleáll, legyen bár­milyen koszos, némi valódi katarzis nyomán, gombnyomásra patyolat tiszta lesz. A balek bemutathatja találmányát a gyár főelvtársainak. A debilis, szótlan igazgató (Szirtes Adám) átalussza a be­mutatót, sameszéi (Szendrő József, Kállai Ferenc) először lelkesek, majd gyanakvók. „Hová jutnánk, mi, ve­zetők, ha mindennek bedőlnénk, amit a saját szemünkkel látunk?” – kérdi egyi­kük. Ön(rendszer)kritikus paródia e kis jelenet a „hogyan veszítjük el zseniális feltalálóinkat?” témakörben, és ne fe­ledkezzünk meg arról sem, hogy az új gazdasági mechanizmus időszakában készült a film. A nagyemberek Zolit le­intik, közben pedig már látjuk Sanyit, aki gyönyörű, amerikai rendszámú ko­csival közeleg Pest felé. A következő jelenetben a magyar testvér barátnőjét, a valószínűtlenül csinos Szöszit (Piros Ildikó) látjuk, aki becenevéhez illő hajzuhatagából kikandikálva egy Duna-korzói presszó teraszán kesereg pincér barátnőjének udvarlója élhetetlensé­géről. Ide, a tenyérnyi pesti turistaöve­zetbe érkezik nyitott csodaautóján az amerikai Kabos. A két testvér találko­zik, Zoli egy csomag amerikai zsilett­pengét kap fivérétől, a nagylelkű aján­dékot annyival nyugtázza: „Villannyal borotválkozom.” Hollóék mulatni mennek: Kabos amerikás magyarként ordítja a prímás hegedűjébe az Akácos utat. A görbe este után Mr. Hello, az amerikai Holló luxuslakosztályában ébredeznek mindketten. Pontosabban, csak a magyar fivér tér magához egé­szen, aki megpillantja a testvér zakó­zsebből kikandikáló útlevelét, és azon­nal dönt: átveszi szerepét. Bevágja ma­gát az álomkocsiba, és az őt tulajdon testvérének gondoló Szöszi oldalán meg sem áll a Hotel Annabelláig, hogy a Balatonnál élvezzék a gulyáskommu­nizmus áldásait. A testvértől lenyúlt Tourist Club bélyegző – mellyel min­den számlát azonnal ki lehet egyenlíte­ni – segítségével eszeveszett költeke­zésbe kezdenek. Több mint ironikus, hogy a Kabost körülugráló, a megtisz­teltetéstől félájult szállodaigazgatót egy Csurka játssza, László.

A balatoni szín a gazdag és a nyomo­rult Európa közti különbséget bemuta­tó, megannyi túlspilázott, bárgyú, mosolyogtatóan kifejező szimbólummal gazdag. Az istenadta nép a zsúfolt strandon szorong zsebkendőnyi törül­közőkön, a megafonból Rátonyi Róbert hangja csilingel (Én és a kisöcsém…), vagy pedig végtelen hosszan sorolják, mi mindent tilos a strand területén. A népek löncshúst esznek, meg kolbászt, és sóváran tekintenek a kerítés túlold­alára, ahol a kapitalisták hedonizálnak. A zárt strand bejárata felett a felirat: „Nur für dollar.” Bent dekadencia, al­koholmámor, tunyulás, gyomorbajos vén milliomos taperol szűzleányt, egy párocska komikusán rángatózik rom­lott nyugati zenére, és egy klasszikus jelenetben a pincér begyalogol a tóba, hogy a mélyülő vízben már csak tálcát tartó keze látsszon ki, amikor átadja Szöszinek az italát. Egy másik klasszi­kusjelenetben a sztriptízbárban járunk, ahol ledér nőcske vetkőzik: a műsort a konferanszié, Abody Béla szakítja meg újra és újra. Először a magyar vendége­ket küldi ki, aztán a kis baráti orszá­gokból jöttékét, végül a dinárral és rubellel fizetőket. A hölgy meztelen bája­it már csak a nyugatiak élvezhetik.

Megtekinthetjük aztán Kabost, amint lezuhan a lóról, ahová riadtan kapálóz­va próbál segítséggel felszerencsétlenkedni, később látjuk nemez csikósjel­mezben, tajtékpipával. A közönség itt meghitten összekacsinthat a komikusz­senivel: egy Krausz népviseletben… Az egyre vadabb dolcevitának a Pestről elszabaduló Sanyi érkezése vet véget. A csavar fordul egyet: Zoli eddig Sa­nyiként udvarolt tulajdon menyasszo­nyának, míg Sanyi a pesti flaszteren próbált túlélni. Most a két testvér egy­más bőrébe bújva áll a nő elé, akit a sors neki rendelt. A pesti Zoli Bécsben találkozik „feleségével”, Helénnel, és testvére zavaros életével (szerető, a fe­leség szeretője), és elkábul egy újabb szőkeség, a Medveczky Ilona játszotta delnő ölében. Sanyi Szöszivei szűri össze a levet. A két testvér akaratlanul megmenti a másik kapcsolatát.

Pesten aztán mindenki találkozik mindenkivel. Az amerikás balek öccsének találmánya felől, vételi szándékkal, gyárlátogatás során érdeklődve vesz elégtételt az elvtársi koszorún. Szájbará­gós tanmesét látunk róla, hogyan csúsz­nak hason a bűnösök a rothadó kapita­lizmus képviselője előtt. Van még dili­házi gumiszoba, újabb ruhacsere, erköl­csi tanulság felvezetéséül szolgáló jele­netsorok, divatbemutató az elképesztő szőke parókát viselő Gobbi Hilda mint gyári főkáder jelenlétében. A találmányt a gyár végül nem adja, az elvtársak hatalmas fekete Tátrákon (emlékeznek még ezekre a szocialista luxusautókra?) távoznak büszkén. A testvérek aztán, szívük hölgyeivel, az álomautón megér­keznek a szívszorítóan lepattant hegyes­halmi határátkelőhöz. Az amerikások kiszállnak a kocsiból, Zoliékhoz egy vá­mos lép oda és gusztálni kezdi bőrönd­jük szuvenír-matricáit. Szájából ömlik a korabeli, bugyuta országimázs: Ugye, a Balaton valóságos kis Riviéra lett az el­múlt időkben? Jártak az európai színvo­nalú sztriptízbárokban? Hogy tetszettek nívós szállodáink? „Remélem, máskor is hazalátogatnak” – mondja végül. A kis vörös veréb erre azt válaszolja: „Nem, kérem, mi itthon maradtunk, de tessék bennünket is úgy kezelni, mintha csak hazalátogattunk volna.” Utolsó szavai visszhangozva ismétlődnek, arcát egészen közelről mutatja a felvevőgép. Egyenként szól, mindenkihez.

Különös, izgalmas, megrendítően alakuló színházi mese volt Kabos Lász­ló története. Utolsó bölényként távo­zott, mellőzötten, mégis felfoghatatla­nul kifogyhatatlan derűvel leélt, boldog élettel a háta mögött. Nem csak a szín­pad, a kor is kiment alóla. A kor, ame­lyet – milyen kevesekről mondható ez el valóban – ő maga is alakított, és amely boldogtalanabb lett volna nélkü­le. A mai világot már nem értette. Baj akkor lett volna, ha érti. A Kiskabos mostantól a mennyei társulatban kólecol, szeretett kollégái közt. Boldog, aki idelent ismerhette őt.

2004. szeptember 28-án, Kabos László 81. születésnapján

Halász Tamás

Címkék:2004-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Faktum és fikció

Faktum és fikció Pelle János úgy másfél évtizede - saját bevallása sze­rint második novelláskötetének visszhangtalansága miatt - kivonult az iroda­lomból....

Közmagyar Kozmoszgyúró babilóniai kalendáriuma

Közmagyar Kozmoszgyúró babilóniai kalendáriuma NOVEMBER (első fele: CHESVÁN) Skorpió (fény-árny) FOG (SIN) (300-as) A háromszázas a sin betű, a fog....

Close