Szombat előfizetés 2017

A kis csipketerítők

Írta: Irene Reti - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Irene Reti

Nagymamám, Grünbaum Margit Bu­dapesten született 1900-ban és négy éve halt meg, 96 éves korában. Halálá­val rám hagyott 25 darab, finom kis csipketerítőcskét. Kaliforniai házában az összes fotel karfája, minden asztal, kredenc és ruhásszekrény polca ezek­kel a csipkékkel volt díszítve – rendkí­vül kidolgozott munkák, látszik rajtuk, hogy aki horgolta őket, jól értett a hor­golótűhöz. Hálás voltam, amiért min­dezt én örököltem a nagymamámtól, mégis ambivalens érzéseket táplálok irántuk. Ezeket ugyanis az én vörös ha­jú dédnagyanyám, Regina készítette, így az ő erősen szűk határok közé szorított asszonyt létét jelképezik számomra.

Elképzelem Reginát a budai otthoná­ban, az ujjai idegesen mozognak föl-le, ahogy a terítőcske vékony fonalát hur­kolják, miközben a maga bánatát és szorongását is belehorgolja abba a vé­geláthatatlan csipkefolyamba, amely­ből én most száz évvel később és a földgolyó másik felén a kezemben tar­tok néhány darabot. Férje, Jakab foly­ton csak gúnyolja, és élesen kritizálja. Lehet, hogy éppen szombat van. Eset­leg pészach. Regina már elkészítette az ünnepi vacsorát, mindent az ura kíván­sága és kedve szerint tett, az mégis hi­bát talál mindenben. Dédnagyanyám remegve ül, miközben a férje ordítozik vele. Aztán megmerevedik újra a szé­kében, a nappali szobában, s csak a horgolótűk össze-összekoccanó, mono­ton hangja hallatszik. Szívesen olvas­gatna egy kicsit, de eszébe jut, hogy zsémbelt vele a férje tegnap este is: „Már megint olvasol! Sokba kerül ne­kem az a lámpavilág, amit elpazarolsz!” A XX. század elején járunk. Nem ismer­tek még ezek a szavak: bántalmazott nők, visszaélés a házastársi szereppel.

De Regina mégis megtalálta a módját, hogy lázadjon. A lázadás különböző for­mákat öltött. Például titokban franciául tanult. Azért kellett titokban, mert férje, Jakab nem hitt benne, hogy egy nő meg tudna tanulni bármit is. Aztán Regina nem volt hajlandó megtanítani a lányát se főzni, se takarítani. Úgy vélte, ekképpen lányát, Margitot hozzásegíti, hogy a hivatásának élő nő legyen., aki úgy élhet majd, ahogy neki, Reginának nem ada­tott meg. Amikor a nagyanyám kamasz­lány volt, segített az anyjának vonattal szülővárosába, Sárospatakra szökni, ahonnan csak a fiai könyörgésére volt hajlandó hazatérni. Otthon beburkoló­zott finom ruháiba, és csak horgolta, horgolta egymás után a terítőcskéit.

Amikor nagyanyám elhatározta, hogy beiratkozik az orvosi egyetemre, apja mindenáron meg akarta akadályozni eb­ben. Az egyre erősödő magyarországi, antiszemitizmus miatt Margitnak azon­nal el kellett hagynia Budapestet, és Prágában folytatnia a tanulmányait. Amikor pénzt kért apjától a tandíjra, Ja­kab ezt válaszolta: „Még hogy nő léted­re doktor lennél! Tőlem akár világgá is mehetsz, de egy árva fillért sem adok”. Nagyanyám mégis eljutott Prágába, sá­rospataki nagybátyja, Moskowits Ervin segítségével, aki maga is orvos volt. Ám nagyanyám nagyon szegény volt. Szó szerint éhezett. Gyakran mesélte ne­kem, hogyan osztotta be egyetlen alma szeleteit több napra. Mégis erős volt benne az elhatározás, hogy orvosnő lesz. Amikor csont soványan hazament látogatóba, az anyja etette, és azt sut­togta, mindig is az volt a leghőbb vágya, hogy a lánya doktor legyen. Ezt fel is ír­ta az egyik fényképe hátoldalára, amely ott lógott a nagyanyám ágya fölött.

A nagyanyám tényleg orvos lett. Bu­dapesten, majd a harmincas években Oroszországban dolgozott. A holocaust messze röpítette őt hazájától, évekig élt menekültként Törökországban – ahol csak véletlenül és megkésve érte­sült Regina haláláról egy magyar nyelvű lapból -, később Venezuelában. Ezek­ben az években – mintegy húsz évig – nem volt módja orvosi hivatását gyako­rolni. Ám amikor hatvan évesen kiván­dorolt az Egyesült Államokba, újra letet­te az összes orvosi vizsgáját, angolul. Ismét orvos lett belőle, és egészen het­venöt éves koráig dolgozott.

Most, 2000-ben járok életemben először Budapesten. Regina sírjánál ál­lok. Élt 1878-1941-ig – mondja a sírfe­lirat. Elképzelem, ahogy együtt tanulunk a lámpafényben. Most tudom meg, hogy héberül Rivkának hívták. Rivka, Rivka – ízlelgetem a nevet, és elhatáro­zom, hogy magam is felveszem az ő hé­ber nevét. Simogatom a sírkövet ujjaimmal, amelyek soha az életben nem hor­goltak kis csipketerítőket…

Pécsi Katalin fordítása

Címkék:2001-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

BET DEBORA

BET DEBORA - Zsidó női konferencia Berlinben A Bet Deborát 1998-ban hozták létre a berlini zsidó nők, akiket a zsidó...

Egyenes úton egyedül

„Egyenes úton egyedül” (E. Csorba Csilla: Magyar fotográ­fusnők Budapest: Enciklopédia Kiadó, 2000, 280 oldal, 94 fotó, 3500 Ft) Századfordulós regényeimmel...

Close