Szombat előfizetés 2017

A kiengesztelődés pillanata?

Írta: Horányi György - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A MAGYAR NEMZET 1989. március 25-i száma ezzel a címmel közölte Tornai József javaslatát, melyet a Magyar Demokrata Fórum országos gyűlésén tett a magyarországi keresztények és zsidók közötti ellentétek meghaladására. A költő jóhiszemű javaslatát nemes gesztusnak tekintem, mégis azt kell mondanom, nem lehet és nem szabad egyetérteni azzal, amit mond, főleg érvelése mellett nem lehet szó nélkül elmenni.

Elsősorban azért, mert – számomra érthetetlen módon – teljesen hamis állításokra alapozza mondanivalóját: „… évtizedek óta semmi sem tudta megbontani az egységes magyar értelmiséget…”; „… azt hittük, a zsidó–nem zsidó ellentét … lényegében megszűnt”.

Hol élt az elmúlt évtizedekben Tornai József? Nem hallott az egyetemeken, a kulturális élet különböző területein dúló csatákról? Nincs tudomása az árja és nem árja matematikusok közötti, országos botránnyá fajult küzdelmekről? Nem hallott még arról, hogy egyes tanszékvezetői kinevezéseknél, a megfelelő káderek kiválasztásánál, bizonyos egyetemeken, az egyik döntő szempont az volt, hogy az illető ne legyen zsidó?

Nem hallott a fordított vádakról?

Tucatnyi olyan értelmiségit ismerek, akik életük minden kudarcához egy-egy zsidót rendelnek hozzá, és meg vannak győződve arról, hogy a zsidók összefogása gátolja a derék árják előrehaladását.

*

VAGY MESÉLJEM EL AZT, hogy amikor huszonnyolc évvel ezelőtt beléptem egy zömmel értelmiségieket foglalkoztató munkahelyre, egyik új kollégámtól (aki egyébként később magas állami és pártfunkciót töltött be, s emberek sorsáról döntött) részletes eligazítást kaptam, hogy kik a zsidók, és velük szemben mire kell ügyelnem?

Nem tudja Tornai József, hogy az antiszemitizmusnak ahhoz, hogy éljen és viruljon, még zsidóságra sincs szüksége? (Lásd: Lengyelország.)

Tényleg alaposan elolvasta, amit Bibó István írt?

Meg merem kockáztatni azt az állítást, hogy a magyarországi antiszemitizmus egyik fenntartója, éltetője éppen az értelmiség volt.

Az antiszemitizmus önmagában „csak” egy előítélet, de amikor ér­dekek ütköznek össze, akkor, mint ahogy ezt a tapasztalat mutatja, fontos és olykor félelmetes fegyverré válhat.

Hol keletkezik, keletkezhet összeütközés a magyar valóságban zsidók és nem zsidók között? Zömmel az értelmiségi pályákon, ráadásul a fővárosban, hiszen a maradék zsidóság jelentős része – tradicionális okok miatt – itt helyezkedett el.

Másrészt nagyon jól tudjuk, hogy a boldogulásért, a pozíciókért vívott harcban hazánkban a legkülönbözőbb, olykor a legdurvább eszközöket alkalmazták az elmúlt évtizedekben. Magyarország ezen a téren a „kemény foci” országává vált. A nyílt politikai denunciálás mellett, informális csatornákon keresztül más, többek között antiszemita ihletésű szempontok is érvényesültek.

*

DE ITT ÁLLJUNK MEG egy pillanatra!

Ki hát Magyarországon a zsidó, ki ellen irányul az antiszemitizmus? Az e kérdésekre adott válaszban sok jóhiszemű és jóakaratú ember – és ezek közé sorolom Bibó Istvánt is – véleményem szerint „bedőlt” bizonyos sztereotípiáknak. De ahhoz, hogy ezt az álláspontot megmagyarázhassuk, egy másik alapvető kérdést is tisztáznunk kell.

Ha a zsidóságot fajnak tekintjük, öröklődő faji vonásokkal, akkor a nürnbergi törvényekhez hasonlóan kell eldöntenünk, hány és milyen fokú ősnek kell árjának lennie, hogy valaki ne minősüljön zsidó fajú egyénnek. E megvilágításban feltételezem, hogy a fajelméletet a magára valamit is adó kultúrember elveti, mert ha nem, akkor további érvelésre nincs szükség.

Ezek után abban a hitben folytatom, hogy feltételezésem helyesnek bizonyul, és ezért újból felteszem a kérdést: akkor hát ki a zsidó? Szerintem csak az, aki annak vallja magát. Jogi szempontból is megengedhetetlen, hogy bárkire megkérdezése, beleegyezése nélkül címkét ragasszanak.

Akkor miért mondják egyesek azt, hogy a zsidó vagy zsidó származású magyar kommunisták ezt vagy azt tették, esetleg néven nevezik Rákosit, Gerőt, netalán Aczélt? Miért zsidó az 1892-ben született, ateista, bolsevista Rákosi, aki meggyőződéséért tizenhat évet ült fegyházban (bármit is tett később), és miért nem zsidó az 1889-ben szüle­tett Sík Sándor kegyesrendű áldozár, aki kitért zsidó volt (l. Zsidó Lexikon, Budapest, reprint kiadás, 1987)?

Vajon a hívő zsidók nem egyformán hitehagyottnak tekintik mind kettőt?

*

MIÉRT ZSIDÓ TROCKIJ, amikor Sztálinnál lényegében mellékes, hogy grúz volt, és egyetlen normális ember sem akad, aki Sztálin történelmi szerepét „grúzságából” vezetné le?

Ezért merem állítani, hogy az, aki arról beszél, hogy a kommunista vagy burzsoá vezetésben, hatalomban ekkor vagy akkor a zsidók voltak túlsúlyban, az – szándékától és akaratától függetlenül – Rákosit és Weiss Manfrédot egy elegáns mozdulattal egybekapcsolja, és ezzel – egyszerűen és magyarán szólva – „beveszi” a judeo-plutokratabolsevizmus hitleri maszlagját, esetleg még terjeszti is azt. Még világosabban és egyértelműbben – talán egyeseket kissé sértő módon – is kifejezhetem magam bizonyos analógiák segítségével. Ha elfogadjuk azt, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endre bikacsökös, darutollas fajvédőből a magyar nép nemzeti hősévé válhatott, és előéletére hivatkozva senki sem merészelheti emlékét megsérteni, akkor Rákosit vagy a többi kommunistát miért illethetik a zsidó vagy zsidó származású jelzővel, ha zsidóságukat szóban, tettben évtizedekkel előbb megtagadták.

Amíg az ilyen és hasonló kérdéseket nem tisztáztuk, aligha jött el a kiengesztelés pillanata, ha egyáltalán szükség van a kiengesztelésre. Ugyanis – véleményem szerint – elsősorban nem kiengesztelésre, ha nem önmagunkkal való szembenézésre van szükség. És ha a szembenézésről van szó, akkor beszéljünk a Holocaustról.

Ne haragudjon meg rám senki, és Tornai Józsefet is kérem, ne vegye zokon, ha azt mondom: Holocaustot ne vesse, ne így vesse egybe a szintén fájdalmas doni katasztrófával, a háborús veszteségekkel.

Mert az én számomra a Holocaust szörnyűsége a százezernyi magyar – és milliónyi más – gyermek, a jövő szisztematikus elpusztítását jelentette. Vidéki zsidó gyerek az én korosztályomból csak véletlenül maradt meg. És nem 1944-ben, hanem 1941-ben tűnt el a józsefvárosi Dankó utcai elemi iskolából a hétéves „csóró” kis lengyel zsidó, Gutmann. Csak a háború befejezése után tudtuk meg, hogy 1941-ben Kamenyec-Podolszkban pusztították el őt is a többi kopott zsidó gyerekkel és szüleikkel együtt. Emlékét csak az első osztályról készült közös fénykép őrzi.

Tornai József hét évvel idősebb nálam. Ő ezekről mit sem tud?

Nem lehet azt megérteni, hogy nem a zsidók, hanem a gyerekek szisztematikus lemészárlását kell számonkérni? Ha ezt tekintjük, akkor – bármilyen fájdalmas is felnőttek pusztulása –

nincs jogunk a gyerekgyilkosságot a fronton vagy fogságban levő katonák pusztulásával egybevetni.

E sorok írója ezerszer próbált magyar lenni, mert anyanyelve magyar, mert kultúrája magyar. Ezeregyszer verték a fejébe, hogy zsidó. Ő felelős a múltjáért, amelyben mások alázták meg. Tornai József cikke, javaslata – a szerző szándéka és akarata ellenére – nem ad igazi feloldozást.

*

 SAJNOS, HISZEM ÉS VALLOM, hogy a zsidóságnak – ha nem történik döntő változás a magyar értelmiség gondolkodásában – nincs jövője Magyarországon, és csak a teljes asszimiláció, valamint az emigrálás tehet pontot a fájdalmas kérdésekre. (Persze – mint már mondottam – az antiszemitizmus esetleg ezzel sem szűnik meg.) Hogy milyen nehéz kérdés ez, azt éppen Tornai cikkén is érzem. Például miért hívja a Kádár-korszakot Kádár–Aczél-időszaknak? Valószínűleg ő is tudja, hogy Aczél neve a zsidó elemet jelenti, legalábbis az ilyen kategóriákban gondolkodók számára. Azt is tudnia kell, hogy a korszakot lényegében nem Aczél határozta meg.

Ettől függetlenül elégedetlen lehet az egykori kultúrpolitikával, de érzésem szerint Rákosit, Kádárt és Aczélt egy kalap alá venni több mint túlzás. A legnagyobb túlzásnak azonban azt tekintem, hogy bennük találja meg az antiszemitizmus fennmaradásának felelőseit. Tornai úgy állítja be a dolgokat, mintha a kiengesztelésre a zsidók követelése miatt lenne szükség.

Mit is mond? „… feszültség mutatkozik a magyar zsidóság és a magyar nép egy része között.” Ez a szembeállítás – azt hiszem – egyik oldalról sem fogadható el. Hát a zsidó nem magyar? Nem része az egésznek? És mi az, hogy egész?

De nézzük tovább: „Most mégis föltörtek a sérelmek, fájdalmak, vádak. Egyre rosszabbul érezzük magunkat és egyre nagyobb a felelősségünk.”

Ha jól értem, akkor itt a zsidó vádakról beszél. Ha csak ezért kellene a kiengesztelés, akkor talán nem is lenne rá szükség.

Mire gondol vajon, amikor közös kiengesztelésről beszél? Miért kell úgy tenni, mintha az antiszemitizmust a zsidó vádak élesztgetnék?

*

NAGYON FURCSA KORBAN ÉLÜNK. Európa, a világ szeme ránk irányul és meg kell próbálnunk európai módon viselkedni. Az antiszemitizmus is új arcot ölt, esetleg a filoszemitizmus álarcát ölti fel. Politikáról is szó van, és azt minden csoport, minden párt tudhatja, hogy nyílt antiszemitizmusra ma nincs vevő Európában. Ezt ugyan sokan nem értik meg, hisz hallatszanak olyan hangok is – méghozzá értelmiségi körökben –, hogy taktikai okokból ugyan engedményeket lehet tenni a „nemzetközi zsidóságnak” (lásd: Cion bölcseinek jegyzőkönyvét), de túlzásba azért nem kell esni.

Vajon hihetünk-e azoknak, akik Szabó Dezsőt és Németh Lászlót (nem beszélve Erdélyiről, Féjáról és másokról) kritikátlanul elfogadják.

Azt a Németh Lászlót, aki két évvel az én Gutmann osztálytársam szörnyű halála után, és egy évvel a magyar Holocaust előtt, arra hívta fel a figyelmet, hogy „Shylock köszörüli a kést”.

A félreértések elkerülése végett, szó sincs arról, hogy bárki is ki akarná rekeszteni őket a magyar irodalomból, az ország politikai múltjából és tagadná nagy, sok vonatkozásban pozitív hatásukat a magyar progresszióra. Ugyanakkor számomra – és talán mások számára is – mint humanisták diszkvalifikálták magukat, és bizonyos fenntartásokat indokoltnak érzek.

Ezt és az ilyen dolgokat is helyre kellene tenni, és ez is a kiengesztelés része volna.

De még egyszer azt kell mondanom, hogy nem kiengesztelődésre van szükség, hanem történelmi igazságtételre, olyan gondolkodásmódra, amely a magyar Holocaustot nem egyszerűen zsidó, hanem magyar nemzeti tragédiának tekinti. Hiszem és remélem, hogy nem kell ahhoz zsidónak lenni, hogy ezt egyre többen felismerjék. A nemzeti, állami kontinuitásban ugyanúgy vállalni kell Auschwitzot, mint Muhit, Mohácsot, a Don-kanyart. És akkor nem lesz ők meg mi, csak mi.

Tudom, hogy mindaz, amit leírtam, sokaknak nem fog tetszeni, akármelyik oldalról is legyen szó. Mégis úgy érzem, hogy mielőtt végleg lelépünk az élet színpadáról, ki kell mondani, ami a lelkünket nyomja.

Címkék:1989-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A világ hírei

Változatok egy emléktáblára

Close