A KÉT EMLÉKHELY SZEMBEÁLLÍTÁSA ÉRTELMETLEN
„A KÉT EMLÉKHELY SZEMBEÁLLÍTÁSA ÉRTELMETLEN”
Gadó János a Szombat áprilisi számában részletesen foglalkozott azzal, hogy miért nem készült el az áprilisban megnyílt budapesti holokauszt- emlékhelyre tervezett történeti kiállítás. A szerző a tőle megszokott alapossággal vizsgálja az általa kudarcnak leírt állapotot, ám a tárgyilagos elemzésbe indulatos és érthetetlen, ráadásul a témához nem kapcsolódó megjegyzések is kerültek.
Cikke elején, sok más publicistához hasonlóan, Gadó János is egymás riválisának mutatja be a Holokauszt Emlékközpontot és a Terror Háza Múzeumot. De miért van szükség a két emlékhely egymás ellen történő kijátszására? Aki így tesz, álljon bármelyik politikai oldalon, az a valóban létező, de eredendően hamis nézetet táplálja, hogy a közelmúlt nagy tragédiái között sorrend állítható fel, és származástól, társadalomban elfoglalt pozíciótól, politikai szimpátiától függ, ki melyik tragédiával azonosul. Mintha az országnak több, de legalább két, egymástól teljesen független története lenne. Gadó János azt is leírja, hogy a Terror Házában a magyarok. áldozatok, a Holokauszt Emlékközpontban viszont a magyarok tettesek. Ez utóbbi ok miatt a szerző szerint egyetlen kormány sem vállalta szívesen „a magyar társadalom megszégyenülését, erkölcsi alászállását dokumentáló” létesítmény finanszírozását. Az ország népét származási (?) alapon tettesekre és áldozatokra bontó szemlélet előítéletes és félrevezető. A Terror Háza Múzeumban nemcsak az áldozatok magyarok, hanem a tettesek is. A múzeumban, a tettesek falán, szinte csak magyar ember képe és neve szerepel. És 1990 óta alighanem minden holokauszt-megemlékezésen kiemelten – de ezek szerint hiába – hangzik el, hogy a zsidóság pusztulása magyar tragédia. (Magyar tragédia a címe a Terror Háza Múzeum holokauszt-kiállításának is.) Nem igaz, hogy a magyar kormányzatok számára politikailag kényes volt a múlttal való szembenézés. Épp a Terror Házát valóban nagyvonalúan támogató Orbán-kormány döntött a Holokauszt Múzeum létrehozásáról, és biztosította az emlékhely felépítésének anyagi kereteit.
A Terror Háza Múzeumot elsősorban azért érte és éri bírálat, mert a vészkorszak kapcsán csak a nyilas rendszerrel foglalkozik, vagyis nem mutatja be az 1944-es nyári deportálásokat, és elkeni a Horthy-rendszer felelősségét. A múzeum vezetői a vádakra azt válaszolták, hogy a vészkorszak teljes történetének bemutatása nem az Andrássy út 60.-ban létrehozott kiállítás feladata, viszont épp ezt a célt szolgálja majd a szervezés alatt álló Holokauszt Múzeum. A két emlékhely szembeállítása tehát azért is értelmetlen, mivel ez utóbbi megnyitása az előbbinek is érdeke (lenne), hiszen a két múzeumban bemutatott történet egymást kiegészíti. Miért oly nehéz ezt elismerni?
Stark Tamás
*
Az ország népét 1944-ben áldozatokra és tettesekre/szemlélőkre osztotta az államhatalom – ez tény, amelyet a közelmúlt történelmével foglalkozó múzeumoknak rögzíteniük kell. A kitaszított és halálba hurcolt áldozatokat magyarként visszafogadni a nemzet kebelébe szép gesztus – de csak ha már a kitaszítás tényét rögzítették. E nélkül csak elkenik a felelősséget: az, hogy az áldozatok magyarok voltak, úgy is érthető, hogy a magyarok nem voltak tettesek.
„Mintha az országnak… két egymástól teljesen független történelme lenne. ” Valóban: a Horthy-korszak szellemiségét ápolgató magyar jobboldal történelemképének középpontjában a magyarok küzdelme áll az idegen kommunisták ellenében. (Lásd a Fidesz 2002-es választási kampányát.) Hiába van többnyire magyar neve a Terror Házában a tettesek falán bemutatott embereknek: ÁVH-s egyenruhájuk világosan mutatja, hogy ők egy idegen hatalom pribékjei. A liberális és baloldali nyilvánosságban viszont – miként tőlünk nyugatra – a XX. század meghatározó súlyú eseménye a holokauszt. S itt a magyarok nem tudnak kibújni a tettes szerepéből. (Az igaz, hogy a Holokauszt Múzeumra is a Fidesz-kormány ajánlotta meg a pénzt, de csak azután, hogy a Terror Házát létrehozta, és az érte kapott erkölcsi tőkét – a MIÉP-szimpatizánsoktól is – besöpörte.)
A két intézmény tehát, ha nem is egymás antitéziseként, de két nagyon különböző történelemszemlélet jegyében született, mint két szomszéd vár. Nem állítom, hogy ennek így is kell maradnia: az Andrássy út 60.-ban rendezett holokauszt-kiállítás kétségkívül az empátia gesztusa. A két múzeum egyszer talán majd valóban harmonikusan kiegészíti egymást – de addig még hosszú az út.
Gadó János
Címkék:2004-09