Szombat előfizetés 2017

A katarzis reményében – Kertész Imre kapta az irodalmi Nobel díjat

Írta: Szántó T. Gábor - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

„Egy kritikát nyomnak a markomba, nem tudom eldönteni, kajánságból-e, vagy puszta jóindulatból. Egy hangsúlyos pontján e kritika engem ’magyar írónak’ nevez. Kérdés: miért kell engem ’magyar írónak’ nevezni, holott (többnyire) magyar környe­zetben játszódó történeteket írok, s (mindig) ma­gyar nyelven? Miért e szinte provokatív állítás te­hát: ’magyar író’? Nyilván, mert nem vagyok az. (Nyilván mert nem tartanak annak.)… Ami engem illet, már régen elfogadtam, a legújabb időszámí­tás kezdete után pedig nem csupán újra elfogadtam, de egyúttal választottam is a rám kiszabott státuszt: bizonyos körülményeknél fogva nem tar­tozom (nem tartózhatom) ide, nagyrészt legalább­is nem azoknak írok (írhatok), akiknek a nyelvét beszélem, s ezt szinte jólesik ennyire világosan megfogalmaznom, miután sokáig (egy más hely­zetben, a sarló és a kalapács között, ahol még a tü­kör általi homályt is csak tükör által láthattam) úgy­szólván metafizikailag írtam le valódi helyzetemet, olyasféleképp, hogy idegen a világban stb. Hogy­ne, hogyne: de a ’világot’ (amely körülvesz) Ma­gyarországnak hívják, ’idegenségem’ valódi neve zsidó, márpedig ahhoz, hogy manapság (s ez a ma­napság immár jó hét évtizede tart) egy zsidó ma­gyarnak fogadtassák el, bizonyos föltételeknek kell megfelelni, amelyek, hogy rövid legyek, lénye­gében az öntagadáshoz vezetnek.

Az élet ugyanis vagy demonstráció, vagy kollaboráció…”

(Részlet Kertész Imre: Valaki más című könyvéből)

A történelemben nincs jóvátétel, az irodalom azonban gyógy­írt jelenthet: elbeszéli a történteket, s történetként, művé­szi eszközök által megformálva segít befogadnunk, megértenünk mindazt, amit átéltünk. Okulhat belőle, aki okulni akar, és okulni tud.

Kertész Imre életművét a Svéd Királyi Akadémia Irodalmi Nobel-díjával jutalmazta. A világirodalom e legrangosabb elismerése gyakorta nem csu­pán egy művet vagy egy írói életművet jutalmaz artisztikumáért; a kitünte­tés ráirányítja a világ figyelmét a valóságnak ama szeletére, mely művét inspirálta, s mely a kitüntetett munkássága által reflektorfénybe kerül.

Kertész regényeinek és esszéinek fókuszpontjában a társadalmi létbe szerveződött, történelemben élő, ám önnön időtlen, pusztító ösztöneit leküzdeni nem képes ember jelenik meg. A sorstalan ember, aki a totá­lis államnak kiszolgáltatva, valós döntési lehetőségeitől megfosztatva, elveszíti szabadságát, s ez által válik sorstalanná, végső fokon emberte­lenné. Nem lévén tudatában, s így tudomásul véve az embertelenséget, részéve válik a manipulálható tömegnek, mely az egyedfejlődés egy tá­voli stációjára veti őt vissza: csordalénnyé. Kertész kérlelhetetlen való­ságlátással azt mondja: Auschwitz szerves része a történelemnek, az ember műve, nem kivétel, nem kisiklás, hanem szabály.

Kertész Imre a holocaust és a kommunista önkényuralom túlélője. Mint írja: felnőttként ez utóbbi „segítette hozzá”, hogy részben ismét át­élve megértse, szintetizálja, és irodalmi formába öntse korábbi tapasz­talatait, s hogy ráébredjen: a totalitarizmusok lényegük szerint egyez­nek, az ember szuverén személyiségét, egyéni felelősségét, szabadsá­gát, emberi méltóságát veszik el és tagadják meg. Életműve lehetőséget kínál, hogy a holocaust zsidó sorstapasztalata eszméltető művészi ere­je által magyar, európai és világtapasztalattá váljon.

Legyen ez a díj a katarzis pillanata: adassék értés és méltó befogadás hazájában és a nagyvilágban Kertész Imre munkásságának, s irodalmi ber­keken túli felismerés, mely új felismerésekre és tettekre ösztönöz: mit tett és mit tehet ember az emberrel, ha nincs tisztában önnön korlátjaival.

Mert e díj közvetve annak a „felmérhetetlen szenvedések révén szer­zett felmérhetetlen tudásnak” az elismerése is, aminek művészi foglala­ta a Sorstalanság, Kertész Imre főműve.

Járuljon hozzá e díj a magyar történelmi tudat formálásához: kerüljön be a regény a középiskolai irodalmi tananyagba, legyen érettségi tétel – mint ahogy a holocaustról való tudás érettségünk feltétele -, s így épül­jön be a vészkorszak a nemzet emlékezetébe.

Érjen célba az író esszéinek üzenete: e tudás általi katarzis tegye im­munissá az embert a feledéssel, a bűn újra-elkövetésével: önnön gyil­kos indulataival szemben. Amikor gondolkodók sora keresi egységesü­lő földrészünk szellemi-erkölcsi kötőanyagát, mely erősebb, mint a vám­határok, az európai értékrend újradefiniálásához Kertész Imre életműve megkerülhetetlen referencia. Emlékezzünk szavaira: a holocaust élmé­nyének, mint egy zokogásnak, át kell törnie a közöny és a hallgatás fa­lán, hogy újraformálva és megtermékenyítve az európai tudatot, a kö­zös traumából közös szellemiséggé válhasson.

Ünnep e pillanat: a zsidó sors, a magyar irodalom, az európai szellem és a világkultúra ünnepe. Ünnepeljünk hát, emlékezzünk és reménykedjünk. Főhajtás Kertész Imrének!

Szántó T. Gábor

Címkék:2002-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Temetői rapszódia

Temetői rapszódia(avagy valahol Kelet-Európában) A történetek szereplői a képzelet szü­löttei. Bármiféle hasonlóság csak a véletlen műve. Márpedig véletlenek mindig voltak......

Az elveszett gyerekkor

Az elveszett gyerekkor Volt egyszer egy legendás zsidó ele­mi iskola, a Hollán Ernő és a Sziget ut­ca sarkán, az Újlipótvárosban....

Close