Szombat előfizetés 2017

A jesiva

Írta: Chaim Grade - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A SZOMBAT NYÁRI SZÁMÁBAN OLVASHATTÁK CHAIM GRADE VILÁGHÍRŰ REGÉNYÉNEK KÉT RÉSZLETÉT. AZ ALÁBBIAKBAN MÉG EGY FEJEZETET KÖZLÜNK ANNAK REMÉNYÉBEN, HOGY TALÁN AKAD MAGYAR KIADÓJA A TELJES MŰNEK

  • Reb Avraham-Sáje holnap eljön a bét-háMidrásba, talán még talmudtanítást is tart nekünk. Lehet, hogy a valkenyiki zsidók szemében ezután nagyobb tekintélye lesz a jesivának és nagyobb tá­mogatást adnak, legalábbis egy ideig – közölte reb Menáhem-Mendl a jó hírt felettesével.

Reb Csemák azonban felhördült és dühösen válaszolt.

  • Nem érdekel, hogy tart-e előadást vagy nem! És kötve hiszem, hogy a valkenyiki boltosok egy fityinggel is na­gyobb támogatást adnának pusztán azért, mert egy nagy tudós meglátogatja a jesivát. És kíváncsi vagyok, hogy a jesiva tanulói, akár fiatalok, akár öregek, minek rohangásznak folyvást a nyaraló­jába, és mit fecsegnek össze vele, mint­ha ez lenne a legfontosabb dolog a vilá­gon!
  • Mi lehet fontosabb dolog a jesiva ta­nulóinak a Tóránál és a Tóra tanulmá­nyozásánál? – kérdezte a meghökkent reb Menáhem-Mendl.

Számukra az a legfontosabb, hogy dolgozzanak és gürcöljenek, hogy tisz­tességes férfiakká és becsületes jellemű emberekké váljanak. Bahja ibn Pakuda, a Szív kötelességei szerzője és Luzzato, A becsület ösvénye írója ugyanezeket az üres fecsegéseket állították. – Csemákból kirobbant a düh. – Te, reb Menáhem- Mendl, navaredoki fiatalságod óta nai­van jámbor vagy! De a jécer hárá-val folytatott harcában agyafúrttá kell válnia az embernek. Tudod, ugye, mit monda­nak a muszámyikok: „A szerzetes jám­bor.” És én még a navaredker muszárnyikoknak ahhoz a nemzedékéhez tarto­zom, akik megölték volna önmagukat, hogy tökéletesítsék jellemüket. És nem azért adtam fel a normális családi élete­met, hogy a növendékeim okos magya­rázatokkal fitogtassák a virtusukat.

Reb Menáhem-Mendlnek reszketett a keze a haragtól, hallván, hogy reb Cse­mák milyen megvetően beszél a tórata­nulmányozásról és a Tóra tudósairól. Ezt akarta neki odavágni: „Micsoda irigy be­széd! Azért dühöngsz, mert nem lett be­lőled tudós és mert életedben sem adtál egyetlen leckeórát még a legkisebb jesivában sem!” És ezt szerette volna kér­dezni: „Hogy lehet az, hogy annyi ideig bújtad a muszárt és az összes navared­ker buzgóság sem tudott visszatartani attól, hogy elvedd annak a gazdag, sza­badgondolkodó családnak a szépséges lányát?” Reb Menáhem-Mendl azonban csakugyan az a naiv jámbor volt, aminek Csemák nevezte, aki jobban el bírta nyomni a mérgét, mint az összes vete­rán muszárnyik együttvéve, és semmit sem fecsegett ki, ami a fejében járt. De azért egy kicsit keserűbben és gyűlölködőbben beszélt, mint máskor.

– Még mindig nem látok semmi bizo­nyítékot a növendékeid és követőid ma­gasabb teljesítményéről! Egyébként pe­dig tudod, hisz magad is mondtad, hogy amióta együtt tanultunk Navaredokban, én mindig is azt szorgalmaztam, hogy éj­jel-nappal a Talmudot és magyarázatait kell tanulni. És manapság a nagy narevai, mezricsi és pinszki jesivák ugyancsak azt szorgalmazzák, hogy az ember csak üljön és tanuljon. Ha te más úton jársz, akkor nem kellett volna idehoz­nod a bét-háMidrásba. És ha már a tárgy­nál vagyunk, azt is meg kell mondanom, hogy nem kellett volna mindenfélét összebeszélned arról, hogy zárjam be a boltomat és jöjjek ide, ha nem voltál biz­tos abban, hogy el tudom hozni a csalá­domat Ugyan melyik Törvénykönyvből vetted, hogy az ember eressze szélnek a feleségét és a gyerekét, csak mert neked helyettesre van szükséged a jesivában?

  • Biztosra vettem, hogy a városbeliek megtartják az ígéretüket és támogatják a tanítókat – ezért noszogattalak, hogy gyere el – válaszolta hevesen Cse­mák. – Lehetséges – tette hozzá görbe vigyorral -, hogy ha előbb elrohansz konzultálni reb Avraham-Sájéval, akkor azt tanácsolja, hogy ne csapj fel tanító­nak. Mivel ő is megtartja magának min­den tóratudományát, nagyon is lehet­séges, hogy ugyanezt mondta volna ne­ked is.
  • Így kell beszélni egy szent gáonról? – vágott vissza még jobban felhábo­rodva reb Menáhem-Mendl. – Azt mon­dod, hogy reb Avraham-Sáje megtartja magának a tóratudományát? És a köny­vei? Hiszen mindenki azokból tanul! És egy fityinget se keres rajtuk! Ha egy ke­reskedő többet küld neki a könyvei árá­nál, akkor a dupláját küldi vissza! Ráadá­sul még azt sem tűri, hogy tiszteljék ér­te. Egyik könyvén sincs rajta a neve!
  • De azért azt persze mindenki tudja, ki a szerzőjük! Tehát a tisztelet akkor sem párolog el, ha a neve nincs is rá­nyomtatva. Épp ellenkezőleg! Nemcsak a ragyogó esze miatt dicsérik, hanem rá­adásul még a szerénysége miatt is – ne­vetett dühösen Csemák. – A könyvek nem növendékek, reb Menáhem-Mendl! A növendékbe az embernek szívét-lelkét kell beleönteni. Egy növendék soha­sem tanul annyit könyvből, mint a taní­tójától. És hadd kérdezzem meg: szerin­ted miféle szerénység az egy embertől, ha a könyvének az Ábrahám látomása címet adja, miközben őt magát Avrahamnek hívják, és hagyja, hogy az em­berek őt tartsák az Ábrahám látomása szerzőjének? Vajon ez a reb Avraham-Sájer Koszover csakugyan azt hiszi, hogy látomásában épp úgy megragadta a Tóra igazságát, ahogyan Ábrahám atyánk észlelte az Isten jelenlétét az ő lá­tomásaiban?

A két elöljáró a bét-háMidrás pulpitusánál beszélgetett. Reb Menáhem-Mendl a bal könyökét olyan hosszan nekitá­masztotta a pulpitusnak, míg már sajog­ni kezdett. De szemét nem vette le tár­sáról; olyan elborzadva tekintett Csemákra, mintha az hirtelen a pokol kapu­jában állt volna. Csemák egyik hosszú lábáról a másikra helyezte a súlyát, mi­közben haragja lassan elpárolgott; már olyasmit is kiadott magából, amit nem is akart, most pedig megbánta tapintatlan megjegyzéseit.

  • Másrészről, azonban – bökte ki -, semmi kifogásom az ellen, hogy reb Avraham-Sáje meglátogassa a jesivát. Az összes hallgatónak megmondták, hogy holnap jöjjön be a bét-háMidrásba, hogy reb Avraham-Sáje az egész cso­porttal találkozhasson. És talán, mint mondod, valami jó is kijöhet belő­le. – Csemák beleharapott az ajkába, annyira utálta magát, amiért ilyen kelle­mes dolgot mond. – Ami pedig a csalá­dodat illeti, semmit sem tehetek azért, hogy az itteniek megtartsák a szavukat. De örömmel odaadom neked a fele fize­tésemet, hogy többet küldhess haza a feleségednek és a gyerekednek. Nekem nem kell pénzt hazaküldenem. Így a fe­léből is kijövök.
  • Isten őrizz! Egy fillért sem akarok el­fogadni tőled – mondta reb Menáhem-Mendl elborzadva. A két férfi teljesen el­idegenedve vált el egymástól.

*

Reb Avraham-Sáje látogatásának híre ünnepivé varázsolta a közönséges hét­köznapot. Minden pad zsúfolásig meg­telt. Kalapok, sapkák és sábeszdeklik hajlongtak a talmudok felett. Joél Uzder feladta eddigi álláspontját, miszerint fü­tyül a fiatalabb növendékekre. Odaállt kétsornyi imaállvány elé, egyik lábát fel­tette a padka alsó deszkájára és kezével úgy hadonászott, ahogy a kutyák által le­támadott medve. A fiatalok megrohan­ták talmudi kérdéseikkel, de Jóéi rájuk mordult: – A feltételezéseiteknek már a kezdetei is rosszak! – Síja Lipnisker alá és fel rohangászott a bét-háMidrás széltében-hosszában, miközben magában beszélt és élénken gesztikulált. – A tal­mudi értelmezés pont az ellenkezője an­nak, amit reb Avraham-Sáje állít. És ezt akarja megmagyarázni. Nagy dolog! – Melechke Vilner reb Menáhem-Mendl után loholt s vagy féltucatnyi kérdést tett fel, és szörnyen bosszantotta, hogy taní­tója nem válaszol neki. Reb Menáhem-Mendlnek pillanatnyilag azonban nem volt türelme a fiúhoz. Ott sürgölődött a terem egyik végétől a másikig, akár egy esküvői násznagy és időnként diadalmas pillantásokat vetett az elöljárók fe­lé: hadd lássa csak reb Csemák, milyen buzgón tanulnak a jesivanövendékek, amikor a nagy talmudtudóst várják!

Csemák a padjában ácsorgott, szája sarkában fagyos mosollyal, mintha jég­csapok lógtak volna a bajuszáról. A jesiva növendékein kívül szép számmal lát­hatott valkenyiki zsidókat is a nyugati fal asztala körül, ezek is mind reb Avraham-Sáje érkezésére vártak. Amikor a regge­li ima idején a városlakók meghallották, hogy az Ábrahám látomása szerzője el­megy a jesivába, a gyülekezet tagjai otthagyták boltjaikat, hogy jelen legye­nek, amikor a híresség a Tóráról vitatko­zik a növendékekkel. Reb Avraham-Sáje olyan ember, aki visszahúzódik a világ elől, a világ azonban utánaszalad. Hát ezért él Csemák olyan szerencsétlenül otthonától távol – hogy növendékei le­boruljanak egy új könyv szerzője előtt, mintha a régi könyvek már nem is elégítenék ki őket? Lomzsában reb Csemáknak nem kellett félnie attól, hogy gazdag apósa és vevői előtt ki merje nyitni a szá­ját; itt még a nyavalyás reb Menáhem- Mendlnek is alig meri megmondani, mit gondol a pimasz tudósokról. Ráadásul vigyáznia kell a nyelvére, amikor reb Avraham-Sájéhoz szól, hiszen lehet, hogy csakugyan egy lámed-vovnyikkal beszél, a világban bujdosó harminchat szent egyikével!

Amikor a bét-háMidrásban valaki je­lentette, hogy reb Avraham-Sáje már a Zsinagóga utcában van, Hájkl Vilner be­surrant az előtérbe. Amióta apjával ide­költözött, Hájkl jóval több időt töltött otthon, mint a jesivában – mégpedig szállásadónője lánya miatt -, és alapo­san lemaradt a kiddúsin traktátusának tanulmányozásáról, amellyel e szemesz­terben foglalkoztak. Így hát nem óhaj­tott mutatkozni, mialatt a hallgatók a vendéggel beszélnek – még észrevennék, mennyire mögöttük kullog. Az elő­térből egy oldalsó szobába tért be, ahol egy ablakon keresztül kukucskálva meg­látta az elhagyatott utcán közeledő reb Avraham-Sájét.

A rabbi világosszürke, térdig érő kabá­tot viselt, kezében sétabotot tartott. Las­san, felemelt fejjel ment, mintha botjá­val számlálná a macskaköveket. A falusi pék hosszú, rituális bojtú ingben, de ka­bát nélkül a tornácán üldögél, mindkét lábát a pádon pihentetve az egész éjsza­kai dagasztás és sütés után. Amikor a pék meglátta, hogy ki közeleg, felugrott. Reb Avraham-Sáje azonban nem vette észre és folytatta útját, orcáján derű su­gárzott, mint aki élvezi a napsütést és a bét-háMidrásból kiszűrődő talmudi me­lódiát. Hájkl észrevette, hogy reb Avraham-Sáje ahelyett, hogy belépne a jesi­vába, továbbsétál a domboldalon, a rab­bi háza felé. Az új rabbi, reb Mordecháj-Áron Shapiro kilépett a tornácára és üd­vözölte.

Reb Avraham-Sáje nem is olyan öreg! Legfeljebb ha negyvenöt éves, de lehet, hogy csak negyven. És én még azt hit­tem, mélázott magában Hájkl, hogy a gáon valami nagy szakállú öregember. Hájkl kétszeresen is bosszankodott: a szállásadónője lánya miatt lemaradt a tanulásban, ráadásul szégyell reb Avra­ham-Sáje előtt mutatkozni, mert nem tudja majd követni a magyarázatát.

A Zsinagóga utca délidei szunyókálásba merült. Napfénycsíkok rezegtek a fehérre meszelt falakon, a zsindelyes tetőkön és a verandákon. Hájkl egy sö­tétkék ablakon kukucskált ki, amely­nek egyik felén zárt zsalugáter volt, a másikon színes függöny libegett. Hájkl rámeredt a szemben lévő kis ház zöld kerítésére, amelyre két agyag tejeskor­sót tettek száradni. A házból kilépett egy férfi és az utca közepén megtor­pant, mintha a déli napfény hipnotizál­ta volna, és most nem emlékezne, mer­re is indult. Az utca túloldalán lévő ka­puból egy tehén dugta ki barna-fehér foltos fejét és bután a férfira bámult. A Zsinagóga utca túlsó végében, ott, ahol az utca a főutat keresztezte, paraszt­szekér haladt, nagy porfelhőt hagyva maga után. Hájkl megint rámeredt arra a négyszögletes kéményre, amelynek apró, kerek teteje volt. A ház háta mö­gött álló nagy fát is szemrevételezte; a vékony ágakon zizegő halványzöld le­velek mintha rákacsintottak volna. És mivel Hájkl ennyire belemerült e látni­valókba, észre sem vette, amikor reb Avraham-Sáje kilépett a rabbi házából. Csak akkor pillantotta meg, amikor szakálla és kalapja már elsuhant az oldal­só szoba ablaka előtt.

Hájkl várt néhány percet, kicsit töb­bet, mint amennyi ahhoz kellett, hogy a vendég belépjen a bét-háMidrásba, az­tán kisurrant az oldalsó szobából, mi­közben mérges volt magára, amiért úgy szalad, mint valami kisfiú. De az előszo­bában Hájkl látta, hogy reb Avraham-Sáje még odakint álldogál a legalsó lépcső­fokon és a sétabotja kampóját nézegeti. A bejárat mindkét oldalán háziasszo­nyok ácsorogtak. Férjeiktől hallották, hogy az itt nyaraló gáon eljön a bét-há­Midrásba, így hát mindnyájan futottak, hogy megnézhessék. Az asszonyokat meglepte és zavarba hozta, hogy vajon miért nem megy be a rabbi a terembe. Hájkl azonban, aki menten rájött, hogy reb Avraham-Sáje nem akar nők sorfala között elhaladni, előlépett és odaállt a látogató mellé: így azután kettesben vo­nultak el az asszonyok között, így top­pantak be az előszobába.

A naptól lebarnult reb Avraham-Sájénak olyanforma hajlott orra volt, mint reb Csemák Atlasznak, de nem volt annyira hosszú és élesen metszett. Kis­sé göndör, lágy aranyszínben fénylő sza­kálla szegletesen nőtt, inkább az áll alatt, mint egyenesen, mintha a szakáll is bujkálni akarna az emberek elől és nem szeretett volna olyan színben fel­tűnni, mint egy tudós szakálla.

  • Maga is a jesivához tartozik? – érdek­lődött reb Avraham-Sáje mosolyogva, egészséges, fehér fogait villogtatva a ba­jusza alatt
  • Igen, a jesivához – válaszolta Hájkl és folyvást a rabbit bámulta. Reb Avra­ham-Sáje inkább alacsonyabb, állapítot­ta meg, de széles vállú, a keze erős, az ujjai vaskosak.
  • A hallgatók úgy belemerültek a talmudjaikba, hogy szinte bűn lenne meg­zavarni őket. Maga melyik osztályba jár?
  • Reb Menáhem-Mendl tanítványa va­gyok – mondta Hájkl, és hirtelen úgy érezte, hogy tartozik a rabbinak egy val­lomással. – Ezen a nyáron semmiféle új magyarázattal sem haladtam előre a talmud tanulmányaimban – hebegte.
  • Nem fontos, hogy az ember új ma­gyarázattal rukkoljon elő – nevetett hal­kan a rabbi.

Furcsa, gondolta Hájkl; ez a férfiú több könyvet is írt, mégis lekicsinyli az új magyarázatokat. Hájkl még őszintébb lett. – Ezen a nyáron voltaképpen alig ta­nultam valamicskét. A barátaim sokkal többet tudnak nálam.

Ha nem tanult, akkor nem hibáztat­hatja magát azért, mert keveset tud – tréfálkozott a rabbi, aztán elkomolyo­dott. – Biztosan ismeri azt a talmudi megállapítást, hogy amikor az Örökké­való megteremtette a világot, a Tórát használta fel a teremtés kalauzául. Az igazság az, hogy a Tóra az egyedüli igaz­ság ezen a világon. Egyébként miért nem tudott tanulni?

  • Elhoztam ide a beteg apámat egy kis pihenésre, és neki kellett segítenem – nyögte Hájkl, de tudta, hogy lódít; vala­mi más kifogást keresgélt. Aztán, amikor úgy érezte, hogy méltóságán aluli lenne megvédenie magát, türelmetlenül meg­rázta a fejét, és mint igaz navaredker, így szólt – Noha a Tóra igazsága az egyedü­li igazság, létezhet olyan ember is, aki is­meri ezt az igazságot, de nem követi. Az igazságot bizonyos órában meg lehet ér­teni, de követni – ez bizony egy egész élet erőfeszítését kívánja.
  • Ez a maga saját gondolata? – kérdez­te meglepve a rabbi.
  • A jesiva vezetőjétől, reb Csemák At­lasztól hallottam.
  • Az igazságot meg lehet érteni, de kö­vetése egy élet erőfeszítését kívánja. Jó mondás – mormolta reb Avraham-Sájer Koszover. Aztán hirtelen ifjúi pír ömlött szét az orcáján és a szeme okosan csil­logva a fiúra kacsintott. – Jó mondás, de semmire se megy vele, ha csak ül és ta­nul. És ha most nem kell visszasietnie az apjához, akkor jöjjön be velem a bét-háMidrásba.

Reb Avraham-Sáje lassan az ajtó felé ment és Hájkl követte.

Kiss Marianne fordítása

Címkék:1995-09

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Nézz vissza haraggal?

Izraelita Tanügyi Értesítő, 1895. szeptember A vallásos érzület fejlesztése ...bármennyire is eltérőek legyenek né­zeteink, kell, hogy megegyezzenek és meg is...

TÖRTÉNELMI LECKE

Karcag 75 évvel ezelőtt…* 1920. május 27-éről 28-ára virradó éjszaka két órakor a házam ablakán zörgetést hal­lottam. Rendőrség! Kinyitni! Bejött...

Close