Szombat előfizetés 2017

A jesiva

Írta: Chaim Grade - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A szerző A jesiva című regényéből közlünk két fejezetet itt következő oldalainkon. A mű jelentőségére tekintettel ősszel további részleteket kívánunk belőle közzétenni

A regény egyik főhősét, Reb Avraham-Sájét a szerző Chazon Isről mintázta, aki a két világháború közti Lengyelország egyik legnagyobb zsidó tudósa volt.

Rabbihivatalt ugyan nem vállalt, befolyása mégis mind a ha­szid, mind a mitnagid világban egyedülálló volt. Responzumai különös tekintélyt szereztek számára. Szolgálataiért soha nem fogadott el honoráriumot, felesége textilüzletéből tartotta fenn magát a család.

Közvetlenül a háború előtt Palesztinába emigrált, ahol szin­tén nagy megbecsülés övezte személyét. Jellemző volt rá, hogy puritán otthonában csak a legszükségesebb holmikat tűrte meg ruháit szögre akasztva tartotta, a részére épített házba nem költözött be. Gyakori látogatója volt Ben Gurion államel­nök, aki esetenként tanácsaiért folyamodott.

Amikor a szatmári rabbi, Reb Jajlisch 1945-ben igyekezett rá­venni őt, hogy erőteljesen támogassa törekvésüket: a palesztinai zsidó kolóniának s az ott esetleg létrejövő zsidó államnak vallási alapon kell állnia, válasza így hangzott: „Erőszakkal és tüntetéssel nem fogunk vallásos életet terjeszteni. Jámborság­gal, szerénységgel kell elöl járni, hogy ezt követendőnek tart­sák mások is.”

A fenyőerdő szélén álló elhagyatott sötét gyár­udvar melletti kis lakba megérkezett az első nyaraló. Parasztszekéren utazott, amely átha­ladt a városon, majd kikanyarodott arra a szé­les útra, amely a vasútállomástól vezetett át a mezőségen. A vén gyárkémény magas, fehér tetején már ott csapkodták és libegtették szárnyaikat a gó­lyák, ezek az állandó nyári vendégek, így üdvözölték régi szomszédaikat. Az udvar közelében lévő dombocskán álló terjedelmes fa is bólogatott hosszú ágaival és továbbította boldog híreit az erdőségnek. Az erdő mélyén álldogáló fenyő­fák rezegtek és susogtak örömükben, hogy rég látott barát­juk – aki általában pitymallatkor, talesszal fedett fejjel szokott kószálni közöttük – végre megérkezett. A fenyvesben mind jobban elmélyült a sustorgás, zizegés, rezgés, egészen odá­ig, ahol a sűrű erdő végétért és ahol már a búzamezők, rétek és kertek kezdődtek. Itt már egészen újdonatúj volt a növény­zet, amely nem ismerte a kis ház minden nyáron visszatérő lakóját. Ám ez mit sem számított, mert az új lombok épp oly jámboran együtt bólogattak az öregekkel, mintha ők is tisztá­ban lennének a látogató kiválóságával.

A felszántott mezőkön átsuhogó hang eljutott a híd másik oldalára, ahol egy zsidó kovács éldegélt, ő pedig a rákövetke­ző reggelen megvitte a hírt a bét-háMidrásban összegyüleke­zett minjánnak. A gyülekezet még mindig kábult volt a rezes­bandától és még mindig kissé ittas és jókedvű az új rabbi tisz­teletére rendezett előző napi ünnepségtől. Ám amikor meg­hallották, hogy a látogató megérkezett, széles jókedvük men­ten sábbáti áhítattá változott.

– Ha ő – legyen hosszú életű – már megérkezett, akkor már csakugyan nyár van – mondogatták az első minjánban lévő hívek.

– Ki az, aki megérkezett? – kérdezte valaki a szomszédjától. – Hát az, aki azt a híres könyvet írta, az Ábrahám látomását. Reb Avraham-Sáje Koszover nem írta ki nevét a könyvére. Ám azért mindenki jól tudta, hogy ez a szerény ember, akinek a felesége Vilnában aprócska szövetboltot vezet, írta az Ábra­hám látomásának traktátusát és az Ábrahám sábbáti látomásainak traktátusát. A tudósok igen nagy áhítattal beszéltek ró­la, ám olykor valamelyik vallásos vezető a szakállát cibálva mérgesen így érvelt: – Nem akar ez sem jesivaelnök, sem rab­bi lenni! És a világi ügyekbe sem akar beleavatkozni. Ha pedig egy ember az egész életét azzal tölti, hogy tanulmányokat foly­tat, akkor miért lenne az akkora nagy teljesítmény tőle, ha gáon lenne belőle?

– Istennek hála, mi túlságosan is belemerülünk a Tóra tanul­mányozásába – mondta ilyenkor egy másik tudós, és mosolya arra utalt, hogy a nagy rabbik tudománya cseppet sem félem­líti meg. Hanem azért alig tudta leplezni az irigységét. – Amit tudni lehet, azt mindenki tudja. Amit pedig nem lehet tudni, azt senki sem tudja – akkor hát miféle nagy eredményei van­nak?

Ezek a kebelbarátok olyan halkan beszéltek róla, mintha az író azon kívánsága, hogy észrevétlen maradjon, suttogásra kényszerítené őket. Beszélték, hogy reb Avraham-Sájét egy íz­ben arra noszogatták, hogy tartson talmudórákat a jesivában fiatal házasemberek számára. Ő azonban azt felelte erre, hogy számára már az is nagy megpróbáltatás lenne, ha két másik zsidó előtt kellene beszélnie. Az emberek elrettentik. De ez mit sem változtatott azon, hogy bármennyire bujkált is az emberek elől, híre úgy nőtt, akár a fa: lassan, szívósan, ti­tokkal telve.

A Valkenyikba érkezett nyaralók közül mindig ő volt a legelső; pontosan Lág báómer után top­pant be, és ő volt a legutolsó, aki Ros háSáná estéjén távozott. Az első nyáron küldöttség ke­reste fel a városból, amelyet reb Hirsche Gor­don vezetett. Reb Hirsche, ahogy már ő szok­ta, szidta a cionistáikat. És reb Avraham-Sáje, ahogyan már ő szokta, hallgatott. Amikor egyik látogatója elmondott egy vic­cet, olyan kisfiús kacajban tört ki, hogy a látogatók egészen meghökkentek. Aztán újból hallgatásba burkolózott és csak ült ott lesütött szemmel, míg a vendégek végül észbe kaptak, hogy itt az ideje, menni kell. De a gyötrő kíváncsiság, hogy mi­féle ember lehet az, aki Valkenyikba jött nyaralni, másodszor is visszahozta őket. Látogatásuknak ezúttal célja is volt: azt akarták, hogy avatkozzon be a vallásos és a felvilágosult frak­ció közötti veszekedésbe. Reb Avraham-Sáje azonban a szó szoros értelmében remegni kezdett a félelemtől és a nyaggatástól, és így szólt: – Semmiféle veszekedésbe sem szeretnék beavatkozni.

Reb Hirsche Gordon így füstölgött később a valkenyiki vallá­sos zsidók előtt: – Egy tudósnak felelősséget kell vállalnia a nemzedékéért, és bizony kötelessége lett volna, hogy beavat­kozzon.

Reb Hirsche Gordon nem is ment el többé látogatóba a fenyőerdő szélén nyaraló vendéghez. A nyár folyamán még egykét küldöttség fel-felkereste, de sohasem találták otthon. A családtagok azt mondták, hogy sétálni ment az erdőbe vagy a folyópartra.

Amikor a küldöttség tagjai mindezt jelentették reb Hirschének, az kinevette őket. – Hát nem veszitek észre, hogy bujkál előletek? Nem normális! Vadember!

A Reb Hirsche Gordonnál mérsékeltebb emberek pedig a vé­delmükbe vették a magányt kedvelőt. – Bizonyára azért nem fogadja szívesen a látogatókat, mert beteg a szegény.

A valkenyiki gyülekezet meg azt hallotta, hogy reb Avraham- Sáje gyerekkora óta szívbajjal küszködik. Általában úgy lát­ták, amint ott hever az erdei lak vaságyán, kezében kis Talmuddal, vagy a füves udvar hosszú asztala melletti fapadon pihenget.

Reb Jiszróél, a szabó, az öreg jesivavédnök Smargonból érkezett. Ő mesélte, hogy amikor még Smargonban élt, de már maga is apa volt, reb Avraham-Sáje fiatal gyerekként ott tanult a helyi bét-háMidrásban. Akkor még senki nem vett észre rajta semmi különlegeset. Kedves fiúcska volt, rendkívül szorgalmas. Éjt nappá téve ott állt imapultjánál és a gyü­lekezetnek hátat fordítva tanult. Aztán egy szép reggelen az ima után az egyik smargoni remete hangos kiáltást hallott a bét-háMidrásban. A remete körülnézett, és hát ott látja Avraham-Sájét, amint könnyekben fürödve a kitárt Frigyszekrény előtt imádkozik. A bét-háMidrásban épp egy lélek sem volt más a remetén kívül, aki a sarokban, a kályha és a nyugati fal között üldögélt. Avraham-Sáje nem láthatta a remetét és így imádkozott:

  • Világegyetem Atyja, nyisd fel szemem, hogy megláthas­sam Tórádnak csodás dolgait. ígérem, hogy egész életemben mindig a Tórát fogom tanulmányozni, és csak a tanulás kedvé­ért. Kizárólag a tanulás kedvéért. Kizárólag a Tóra kedvéért. Idegen vagyok ezen a világon. Kérlek, ne rejtsd el előlem pa­rancsolataidat!

A hallgatózó gyorsan kisurrant a bét-háMidrásból, de az ifjú meglátta és látszott rajta, hogy zavarba jött vagy fél.

  • Én magam hallottam, amikor ez a remete elmesélte min­dezt a smargoni bét-háMidrás gyülekezetének-erősködött reb Jiszróél szabó, a tanú.

Ez a história megborzongatta a valkenyiki zsidókat Egy Bár micvá-ifjú, aki a nyitott Frigyszekrény előtt zokog, és azt állítja magáról, hogy idegen ezen a földön! Nyilvánvaló tehát, hogy már ifjúkora óta beteg és nem tudja elhinni, hogy él.

A jámbor nyaralók abban a kis erdei házikóban imádkoztak, amelyik a kártyagyár közelében volt Reb Avraham-Sáje is itt imádkozott és csak ritkán ment be a városba. Ilyen kivétel csak a sábbáti délutáni istentisztelet volt, vagy az, amikor Tisa böÁv alkalmával körbesétálta a temetőt és a Ros Hásáná előtti vasárnap reggel. Az öreg valkenyiki rabbit, reb Jákov Hakohén Lévet is meglátogatta, ami­kor megérkezett és mielőtt hazautazott. És mivel reb Jákov Lév maga is hallgatag volt, hát ott ültek némán vagy félórács­kát, majd istenhozzádot mondtak egymásnak.

A valkenyiki rabbinak egyszer ítélkeznie kellett egy nehéz ügyben két fakereskedő között. Kocsist és szolgát menesztett hát reb Avraham-Sájéhoz, és meghívta, hogy asszisztáljon ne­ki. Ám mindkét küldött dolgavégezetlenül tért vissza. A rabbi ekkor személyesen ment el, de reb Avraham-Sáje őt is el­utasította. Mentegetőzése, hogy az efféle kérésnek nem tud eleget tenni, annyira szívhez szóló volt, hogy reb Jákov Ha­kohén Lév nem erőltette tovább, inkább maga is visszavonult az esettől azzal, hogy nem tud döntésre jutni. Az incidens ször­nyen bosszantotta a valkenyiki rabbit, de volt egy másik eset, amikor reb Avraham-Sáje még ennél is jobban felidegesítette.

Egy felhős csütörtöki reggelen a mészáros lélekszakadva ro­hant reb Avraham-Sájéhoz.

  • Levágtam egy ökröt – lihegte és valami összenövést ta­láltam a bensejében. Ettől most nem lehet kóser a húsa? A valkenyiki rabbi afelé hajlik, hogy kóser, de addig nem meri kimondani, amíg maga nem ért egyet vele.

Reb Avraham-Sáje látta, hogy a mészáros alig kap levegőt a rohanástól és keze-lába remeg, annyira fél, hogy anyagi vesz­teség éri. így hát azon nyomban ráfelelte: – Menjünk! – De még mielőtt a kabátjáéit és a sétabotjáért nyúlhatott volna, szakad­ni kezdett az eső.

  • Ne várjuk meg, amíg eláll? – kérdezte a mészáros.
  • Majd a fák alatt megyünk – felelte rabbi -, akkor nem ázunk meg. Ez csak afféle zivatar, nem tarthat soká.

A két férfi nekiindult. Útközben egyetlen szót sem beszéltek. Az eső pedig épp oly hamar elállt, amilyen hirtelen rákezdte.

Látja – mondta reb Avraham-Sáje -, hinnie kell az ember­nek. Már a nap is kisütött, és mire a városba érünk, a ruháink is megszáradnak.

A valkenyiki rabbi alig hitt a szemének, amint meglátta, hogy reb Avraham-Sáje eljött, ráadásul gyalogosan. Reb Avraham-Sáje állát séta­botja fogóján nyugtatva néhány pillanatig csöndben ült, így hallgatta a rabbi előadását az állat belső összenövéséről.

– Kóser! – suttogta, mint aki az áldás utáni áment mondja ki. Reb Jákov Hákohén Lév feltételezte, hogy reb Avraham-Sá­je belemélyedt a szent szövegekbe, beleásta magát a problé­ma idevonatkozó analízisébe, kikutatta a kivezető utat – és íme, most habozás nélkül őszinte és határozott véleményt mond.

– Számomra is sokat jelent a pénz, kivált egy szegény em­ber pénze, de még nem hallottad minden kételyemet. Nem akarom, hogy egy egész közösség tréflit egyen – mondta indu­latosan az öreg valkenyiki rabbi.

Reb Avraham-Sáje felállt és derülten válaszolt. Hangja kissé erőteljesebb volt, mint máskor, mint aki attól fél, hogy a tisz­teletre méltó rabbi nem hall jól.

– Sokkal nehezebb esetekben is biztosan döntesz egyedül. De mivel elmondtad, hogy kételyeid vannak, fogadd el a dön­tésemet arról, hogy az állat tökéletesen kóser.

A mészáros alig bírt magával az örömtől, hogy megszabadult a veszteségtől. Átkísérte reb Avraham-Sájét a városon, és kérte, hogy várjon egy kicsit, amíg kocsit szerez, hogy visszavigye a házába. – Mielőtt kirohantam az erdőbe, a valkenyiki rabbi így szólt hozzám: „Eredj és próbálj szerencsét! De én úgy tudom, hogy nem fog beleavat­kozni.” Így hát tulajdonképpen egészen reményvesztve men­tem el magához. Azért nem hoztam magammal kocsit sem. Legalább engedje meg, hogy visszafizessek érte magának va­lamivel.

Reb Avraham-Sáje szélesen elmosolyodott. Amikor mosoly­gott, a bajusza, az arca, de még a szája sarka is reszke­tett. – Amit most tettem, azt nem azért tettem, mert olyan szent vagy olyan gőgös vagyok. Pátriárkáinktól és prófétáink­tól meg kell tanulnunk, hogyan irányítsuk önmagunkat. Sámu­el próféta így esküdött meg és így hívta tanúságul a zsidókat: „Kinek vettem el egyetlen ökrét is? Kitől vettem el egyetlen sza­marat is?” És ezalatt azt értette, hogy senkitől sem vett el egyetlen ökröt vagy szamarat Izraelben. De azt hiszed, hogy Sámuel próféta azért akarta, hogy a nép a dicséretét zengje, amiért egyetlen istállóba sem tört be éjnek idején és nem lo­pott el onnan egy ökröt vagy egy szamarat? – Reb Avraham-Sáje hangosan felkacagott. – A válaszom az, hogy Sámuel prófé­tának valószínűleg sokkal gyakrabban kellett efféle benső összenövések kérdésében döntenie, de egyetlen ítélkezése után sem engedte volna, hogy bárki felszerszámozza miatta a szamarát és kocsin hazavigye.

Reb Avraham-Sáje ekkor megköszönte a mészárosnak, ami­ért átkísérte a városon és búcsút mondott neki. A mészáros féloldalra billentett fejjel sokáig bámult utána, míg csak el nem tűnt a fák között. Az ösvény arany homokja elhagyottan állt a napfényes csendben.

A jesivanövendékek az első nyarukat töltötték a faluban, így hát nem is találkoztak még az Ábrahám látomása szerzőjével. De ezt gon­dolták magukban: – Ma és? Úgysem tudna mi­ről beszélgetni az egyszerű gyülekezeti tagok- Nyilván minden idejét a Tóra tanulmányo­zásának szenteli.

Az első, aki nagyon szeretett volna találkozni vele, Síja Lipnisker volt. Síja a bét-háMidrás minden egyes könyvét végigla­pozta, de egyetlen fejezetet sem talált, amelyet reb Avraham- Sáje írt volna. Rögtön fel is tette a találós kérdést: – Ma valaki végigböngészi a babilóniai Talmudot, a jeruzsálemi Talmudot, Májmonidész munkáit, rabbi Jákov Arba Turim-ját, Joszef Ka­ro Sulhán Áruch-ját és a tanház minden kötetét, de egyetlen sort sem tud felfedezni reb Avraham-Sájétól, az annak a jele, hogy a tanulóknak nincs mit kezdeniük vele. Miért tartják hát olyan csalhatatlan törvényismerőnek, ki egy csapásra meghó­dítja a világot?

A szépreményű ifjú a bét-háMidrásból egyenest a piactérre futott, ahol a kérdéssel rontott be reb Hirsche Gordon bolt­jába: – Olvasta-e valaha reb Avraham-Sáje akár egyetlen könyvét is?

Reb Hirsche Gordon maga is roppantul szerette volna meg­tudni, hogy mi lehet az oka reb Avraham-Sáje Koszover nagy­ságának. így hát, amikor elment Vilnába textilt vásárolni, egyúttal megvette a tudós könyveit. Síja Lipnisker hóna alá csapta a kölcsönkért szöveget és visszament a bét-háMidrásba, hogy beleássa magát. Huszonnégy óra alatt, végignyálazta a lapokat, és mint akit puskából lőttek ki, kirohant az erdőbe. Görbe, sárgás fogaival az ajkát harapdálta, kezével hadoná­szott és szidalmazta magát. – Te mafla! Te fajankó! – Agyában húszféle válasz kavargott egyetlen kérdésre és húszféle kér­dést tett fel egyetlen válaszra. Megcáfolta magában reb Avra­ham-Sáje összes eszméjét, elutasította minden interpretáció­ját, semmibe vette teljes egészében, közben pedig eltévedt a sűrű erdőben. Fatuskók között bukdácsolt, gyökerekben bot­ladozott, míg végül inkább tudós intuíciója, semmint kancsal szeme segítségével, rátalált a rabbi nyaralójára és beesett a kertjébe.

Amikor később visszatért a bét-háMidrásba, iz­galma elpárolgott és így kiabált köré tóduló tár­sainak: – Nagyon sokat beszéltem vele! Tíz per­cet, húszat, huszonötöt! Megcáfoltam a Talmudról, Májmonidészről és a Sulhán Áruch-ról írt összes írását! Végighallgatott, egy darabig semmit sem szólt, aztán ezt mondta: „Talán igaza van. Nem tu­dom kívülről, mi áll a Talmudban. Még arra sem emlékszem, amit saját magam írtam. És úgy általában elég nehéz számom­ra a Tóra anyagáról diskurálni.”

És miközben a tanulók körbeállták és a döbbenettől majd leesett az álluk, Jóéi Uzder csak nevetgélt magában. Okos em­ber ez a reb Avraham-Sáje, gondolta. Nem áll le vitatkozni ilyen félnótásokkal. – De velem majd eltölt egy kis időt – súg­ta oda a kisebb fiúknak.

Jóéi úgy kiöltözött a rabbi meglátogatására, mint aki meny­asszonynézőbe megy. Középen fogta meg a sétapálcáját és úgy tartotta maga előtt, ahogyan a lüláfot és az eszrogot szo­kás vinni. Lassan sétált, óvatosan, nehogy a cipője poros le­gyen. Közben hűvösen méricskélte magában kérdéseit és vá­laszait, ahogyan az egy higgadt ifjúhoz illik. Ugyanilyen állapot­ban tért vissza a bét-háMidrásba. Öltönyén egy porszem sem volt, kalapján egy gyűrődés sem akadt. A homlokáról azonban csak úgy csurgott a verejték. Mert ahogy Joél Uzder nem tud­ta anélkül elfordítani a fejét, hogy az egész teste ne fordulna vele, éppúgy nem tudott hazugságot kiagyalni. Joél elmesélte a teljes igazságot.

  • Reb Avraham-Sáje hagyta, hogy végigmondjam a maga­mét. Aztán ugyanazt mondta nekem, amit Síja Lipniskernek: „Nem emlékszem kívülről, mi áll a Talmudban. Arra sem emlékszem, mit írtam le a saját könyveimben.” De azért nem csak ült és hallgatott. Mindenféle világi dolgot kérdezgetett tőlem. Megkérdezte például, hogy mennyi ideig tanultam Kleckben, miért jöttem el, és mennyi ideig szándékozom Valkenyikben maradni. Én persze olvasok a sorok között, így mindjárt tud­tam, mire megy ki a játék – jelentette ki nagy hangon Uzder.
  • Na mire? Csak nem akart néhány zlotyt kölcsönkérni tő­led? – tréfálkozott az egyik fiú.
  • Azt akarta megtudni, hogy miért nem nősültem még meg! – Az agglegény Uzder a halántékához nyomta az ujját és összeráncolta a szemöldökét, ami rendes szokása volt, amikor fontolóra veszi, kölcsönadjon-e a barátjának, és ha igen, mennyit.

A sötét gyárudvar melletti nyaraló harmadik láto­gatója reb Menáhem-Mendl Szegál volt, aki a szemeszter végén, Lág-báÓmer után tért vissza Valkenyikbe. nagyon sokat hallott Vilnában reb Avraham-Sájéról, és néhányszor látta is, de sohasem beszélt vele. nos, reb Menáhem- Mendl Szegál nem azért ment, hogy a Tóráról beszélgessen, hanem tanácsot akart kérni tőle.

Az apró jesivatanító a magas fenyőfák alatt még kisebbnek tűnt, szinte olyan volt, mint egy kis manó. Az erdő mélyén hal­ványkék árnyak borultak a sötétzöld fenyőtű takaróra, mintha már leszállt volna az este. Ahol reb Menáhem-Mendl befordult, a napsütötte fatönkökből balzsamosan csípős illat áradt a me­legen rezgő levegőbe. A száraz, porszagú, homokos ösvény a messze távolba végignyúlt az erdőn, amerre már a parasztok meszelt kunyhói fehérlettek, körülöttük zöld kiskertjeikkel. Egy gömbfával telezsúfolt üres telken egy parasztember épp szögeket vert kunyhója tetejébe. Az éles kalapácsütések büsz­kén zengtek, mintha az egész környéket fel akarná verni álmos délutáni pangásából. A kunyhó frissen lehántott deszkái éle­sen illatoztak és ragyogtak a napfényben.

Ám reb Menáhem-Mendl semmit sem látott és semmit sem hallott, miközben az ösvényen poroszkált. Ha valaki megállí­totta volna, hogy egy most felfedezett földrészről és annak fu­ra bennszülötteiről meséljen neki, legfeljebb így sóhajtott vol­na: – Ugyan minek meséled ezt nekem? Csak elveszi az idő­met a tóratanulástól, nekem a Talmud világa is elég. – És mi­vel reb Menáhem-Mendl most amúgy is a saját helyzete miatt nyugtalankodott, hát cseppet sem volt ráhangolva erdőre, ös­vényre, parasztkunyhóra.

Az udvar közepén jókora asztal állt, két oldalán hosszú pa­dok nyújtóztak. Reb Avraham-Sáje az egyik pádon hevert és napozott. Egyetlen könyv sem volt az asztalon. A rabbi lehunyt szemmel feküdt. Csupán összevont, busa szemöldöke és sugárzó mosolya tanúskodott amellett, hogy most is a Tóra ügyeire koncentrál. Aztán megérezte, hogy valami beárnyékol­ja előle a napot, és felnyitotta szemét. Megpillantotta pöttöm látogatóját, aki olyan félénken ácsorgott előtte, akár a morzsát kunyoráló veréb. Reb Avraham-Sáje arcán pillanatnyi türelmet­lenség suhant át. Elkeseredve felsóhajtott, felállt és üdvözölte látogatóját.

Ott álltak szemközt egymással, és reb Menáhem-Mendl be­mutatkozott. Elmesélte a rabbinak, hol tanult eddig, majd hozzátette: – Az esküvőm után nagyon szerencsétlennek érez­tem magam, mert cipészkellékeket kellett eladnom. Aztán el­jött hozzám Mavaredokból régi barátom, reb Csemák Atlasz, és magával vitt Valkenyikbe, hogy a helyi jesivában tanítsam a Talmudot. Ám a tél folyamán arra sem volt elég a jövedel­mem, hogy magamat eltartsam, nem is beszélve a Vilnában maradt feleségemről és gyerekemről. Reb Csemák egy szóval sem mondta, hogy nem hozhatom el a családomat Vilnából, ha képes lennék rá. De amikor húsvétkor hazamentem Vilnába, a feleségem azzal fogadott, hogy maradjak odahaza és folytassam a kereskedést. Ám azt a kis boltomat már a tél kez­detén bezártam, ami azt jelentette, hogy vagy új áru után kell néznem, vagy valami vadonatúj foglalkozást kell elkezdenem. De először is azt kell tudnia, hogy pocsék üzletember vagyok. Másodszor, hogy nincs pénzem arra, hogy újrakezdjem. Har­madszor, hogy voltaképpen nem is akarok újból üzlettel fog­lalkozni, hiszen akkor nem lenne időm naponta néhány órát a tóratanulmányozásnak szentelni. Hosszú vita után végül meggyőztem a feleségemet, hogy ha a jesivabeli állapotok a nyár folyamán megjavulnak, akkor el tudom hozni őt meg a gyereket ide, Valkenyikbe. így aztán beleegyezett, hogy visszajöjjek. Ezért volt az, hogy olyan későn, csak LagbeÓmér után jöhettem vissza a szemeszterre. Ámde úgy találtam, hogy a helyzet most még rosszabb, mint amilyen télen volt.

Egyrészt új hallgatók jöttek, fiatalok is, idősebbek is. Másrészt a helybeliek jelenleg kevesebbet fizetnek mind a növendé­keknek, mind a tanároknak. Most aztán nem tudom, mihez kezdjek – maradjak-e Valkenyikben, vagy menjek vissza Vilnába.

Egész idő alatt, amíg reb Menáhem-Mendl elmor­molta ezt a hosszú prózát, ami épp úgy hangzott, mint valami panaszos reggeli ima, reb Avraham-Sáje igen figyelmesen hallgatta, nagy, kedves, kék szemét tágra nyitva. Azután újból végignyúlt a padkán, állát az asztallapra támasz­totta, és odaintett látogatójának, hogy telepedjen le a másik padra.

  • Ha visszamenne Vilnába, át tudná venni valaki a maga he­lyét a jesivában, aki folytathatná a talmudleckéket?

Igaz, hogy reb Menáhem-Mendl tanácsért jött ide – de szíve mélyén azt várta, hogy ez a híres gáon szabadítsa meg kétsé­geitől és biztassa, hogy maradjon csak meg a Tóránál. Ehelyett csupán azt kérdezi, hogy lenne-e helyettese abban az esetben, ha visszamegy Vilnába az üzletéhez!

  • Idáig senkit sem ismerek, aki elfoglalhatná a helyemet. Igazság szerint egy harmadik tanárra is szükségünk lenne – de mivel a valkenyikiek nem tudják vagy nem akarják még a két tanárt sem támogatni, hogyan is gondolhatnánk még egy har­madikra?

Én úgy hallottam, hogy a helybeli jesiva a Navaredker-hagyományt követi, és úgy tudom, hogy a nagyobb navaredkeri jesivák elküldik az idősebb növendékeiket, hogy kisebb iskolákban oktassanak. Mi­ért nem jön ide onnan valaki, aki kisegíthetné magukat?

  • A felettesünk, reb Csemák Atlasz nincs jó­ban a narevai központ­tal, ahol tanult. Ezért nem is küldenek onnan senkit, aki kisegíthetne bennünket. – Reb Me­náhem-Mendl magában ezt gondolta: mivel reb Avraham-Sáje fontos törvények problémáját szokta megoldani, most lényegre törő kérdése­ket tesz fel.
  • És miért nincsen jóban a felettesük a na­revai központtal?

Reb Menáhem-Mendl egy kicsit habozott, mi­előtt válaszolt. – Reb Csemák Atlasz szabad­gondolkodó családból nősült és egy darabig el­távolodott a muszártól.

Ezért aztán a navaredker-jesiva igen megharagudott rá, noha később elhagyta gazdag otthonát, és eljött Valkenyikba, hogy tóratanulóhelyet alapítson.

Reb Menáhem-Mendl észbe kapott, hogy nem képes kielégí­tő választ adni. A probléma olyan természetű, amire nehéz vá­laszolnia: a muszámyikok nem bocsátanak meg a bűnbánó­nak? Miért nem akar Nareva békét kötni reb Csemák Atlasszal?

  • Tudom, hogy a valkenyikiakat már rég megosztja, hogy a rabbiválasztáson veszekszenek, nem téríti ez el a tanulókat a Tóra tanulmányozásától? – kérdezte reb Avraham-Sáje.

Reb Menáhem-Mendl újból elbámult azon, hogy reb Avra­ham-Sáje milyen gyorsan felfogja a különféle helyzeteket. így hát nekifohászkodott, hogy feltárja, ami a szívét nyomja.

  • A tél folyamán valóban akadt néhány tanuló, aki eltávolo­dott a tóratanulástól. Elrohantak, hogy meghallgassák a rabbi­jelöltek istentiszteleteit. Még a szorgalmas hallgatók sem talál­tak egyetlen nyugodt pontot a bét-háMidrásban: minden sarok­ban gyülekezeti tagok vitatkoztak a rabbi felett. Lehet, hogy nagy hiba volt tanházat létesíteni egy olyan városban, amelyik­ben ekkora a széthúzás. – Reb Menáhem-Mendl felsóhajtott. Haragudott reb Csemák Atlaszra, hiszen ő beszélte rá, hogy ad­ja fel a boltját és ő cibálta el ebbe a kisvárosba. így hát inge­rülten hozzátette: – A jesiva még csak hagyján, de a jesiva ve­zetője nem sok felelősséget árul el.
  • Holnap a városba megyek meglátogatni az új rabbit, egyúttal hát majd a jesivába is benézek – tápászkodott fel reb Avraham-Sáje a pádról. – Elnézést, amiért nem ülök, de már évek óta hozzászoktam, hogy így elnyúlok. Fekve ugyanis könnyebben lélegzem. – Karját keresztbe fonva a mellén a ka­puig kísérte vendégét.

– Hallja, ahogy a szom­szédaim a csőrüket kö­szörülik és a szárnyai­kat lengetik? Nekik az­tán semmi gondjuk sincsen! – A rabbi fel­mutatott a hajdani gyár fehér kéményén fész­kelő gólyákra és vígan nevetett. Reb Mená­hem-Mendl szeme kigúvadt a döbbenet­től. – Hihetetlen! A gó­lyákra gondol! – Az ő kérdésére azonban, mármint arra, hogy visszamenjen-e Vilnába, avagy maradjon Valkenyikban, az Ábrahám látomása szerzője nem adott választ.

Kiss Marianne fordítása

A fordítás alapjául a szerző The Yeshiva című kötete (The Bobbs-Merrill Comp., Inc. Indianapolis-New York, 1967) szolgált.

Címkék:1995-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Nézz vissza haraggal?

Egyenlőség, 1895. június 21. Az egyesítés kérdéséhez Ne kísértsük meg az egyesítést - ez a quintesszenciája tisztelt Szerkesztő úr múlt...

Danyiel Paszmanyik a zsidók szerepéről a bolsevizmus elleni küzdelemben

Már a bolsevizmus megjelené­sének legelején azt mondtam: a judaizmus szellemi lerombolása a bolsevikok által veszélyesebb az orosz zsidóságra nézve, mint...

Close