Szombat előfizetés 2017

A Holokauszt-tagadás társadalmi-történelmi háttere az arab országokban

Írta: Rajki András - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A Holokauszt-tagadás társadalmi-történelmi háttere az arab országokban

Hatmillió zsidó áldozat? Ugyan már, ennél sokkal kevesebben voltak. Vessünk már végre véget ennek a tündérmesének, amely csak arra jó, hogy Izrael maga mellé állíthassa a nemzetközi közvéleményt”.

(La Repubblica, 2000. március 24.)

Ezek a jeruzsálemi mufti, Ikrima Szaid Szibri szavai. Többek között ezeket válaszolta a Palesztin Hatóság által kinevezett mufti, a jeruzsálemi Szentély romjaira épült Aksza-mecset imámja, a Vatikán „Emlékezzünk” című dokumentumára, amelyben a római ka­tolikusok bocsánatot kérnek a II. világ­háború idején tanúsított magatartásu­kért. Jacques Chirac hasonló tartalmú nyilatkozata és a pápa 2000 tavaszán Izraelben megtartott beszéde szintén ilyen elképesztő reakciókat váltott ki az arab médiából.

Az arab média, és vele párhuzamo­san a kortárs arab politikai-történelmi közbeszéd érvrendszere a „szakirodal­mon” alapul: Roger Garaudy Az izrae­li politika alapmítoszai című (1996-ban kiadott) műve – amelyben az ex-kommunista francia szerző a Holokausztot egyszerűen cionista hazugságnak neve­zi – az évek során az írástudó arabok egyfajta bibliájává vált. Garaudynak a marxizmusról és az iszlámról szóló tu­catnyi művét fordították le arabra, ame­lyek roppant népszerűek szerte az arab világban. Így nem csoda, hogy az Alap­mítoszok arab fordítása sem váratott sokáig magára. A könyv megjelenése után az arab lapok szinte azonnal inter­júkat készítettek a szerzővel, bősége­sen tudósítva a francia bíróságokon Ga­raudy ellen zajló perekről, amelyekben a per tárgya általában a Gayssot-féle törvény megszegése, azaz a Holokauszt-tagadás és az antiszemita izgatás volt. Garaudy az 1998-as Kairói nem­zetközi Könyvkiállítás egyik prominens meghívottja volt, és közel-keleti túráján perei finanszírozásához nem kevés pénzt kapott támogatóitól. Közben mű­vét kiadták Damaszkuszban és Bejrut­ban is. A Palesztin írószövetség és az Arab ügyvédszövetség harcias hangú levélben tiltakoztak perbe fogása ellen. Olyan ismert arab személyiségek fog­ták a pártját, mint a Nobel-díjas író, Na­gib Mahfuz, az Al Ahram neves újság­írója, Hasszanin Heikal, vagy a volt li­banoni miniszterelnök, Rafik Harari. Egyikük sem kérdőjelezte meg Garaudy azon képtelen és aljas állítását, mely szerint a Holokauszt a cionisták képzeletszüleménye volna.

A „Holokauszt mítosza”, avagy hogyan lehet áldozatokból tetteseket fabrikálni

Mivel számos arab szerző szerint a Holokauszt a zsidó állam legitimációjá­nak fő eszköze, nagy vehemenciával keresik annak a módját, hogy bebizo­nyítsák: a Holokauszt, ha volt is, ma­guknak a zsidóknak a műve. Ez szerin­tük úgy történt, hogy a zsidók – azáltal, hogy magukra haragították az európai népeket – saját maguk idézték elő a ke­resztények előre látható bosszúját.

Hasszán Alam például a cionizmus „rák-szerű” terjedéséről ír, amely pog­romokat váltott ki a 19. századi Euró­pában a „szeparatista” zsidók ellen. Álam szerint mindez csupán a keresztények érthető önvédelmi reakciója volt a zsidó fenyegetéssel szemben.

Szalah Zahraddin A Garaudy-per történelmi háttere című arab nyelvű művében (Bejrut, 1998) szintén az állí­tólagos zsidó fenyegetéssel operál. Szerinte az oroszországi pogromok a II. Sándor cár elleni merénylet következ­ményei voltak, míg a Reichskristallnacht oka von Rath német követségi ta­nácsos párizsi meggyilkolása volt.

Mahmud Fawzi Garaudy, az iszlám és a cionizmus dühe című arab nyelvű művében (Kairó, 1996) már egyenesen azt írja, hogy a zsidók 1939-ben hadat üzentek Németországnak. Erre a néme­teknek nem is lehetett más választá­suk, mint hogy a zsidó származású né­meteket táborokba zárják. Nem ugya­nezt tették-e az amerikaiak 1941-ben a japán származású amerikaiakkal?

Cionizmus egyenlő nácizmus”

Az arab sajtóban számos cikk jelent már meg, amely egyenlőséget tesz a ci­onizmus és a nácizmus között. Ezek szerint a cionizmus rasszista, gyarmato­sító mozgalom. A cionisták ugyanúgy a vért tekintik meghatározónak, mint a nácik, csak míg az első arra keresi a vá­laszt, hogy ki a zsidó, a második meg arra, hogy kik tartozhatnak a Volk köte­lékébe. Zahraddin szerint a cionizmus a nácizmus szellemi örököse. A kairói Október című hetilap főszerkesztője, Radzsab al Banna szerint a világban fellelhető mindenfajta rasszizmus eredője és szülőanyja a judaizmus, továb­bá a náci bűnök eltörpülnek a cionisták bűnei mellett.

Anan Bardzsi és Fathi Amar nem voltak restek, és előhalászták az egyik ős-náci, Alfred Rosenberg korai mű­vét (A zsidók nyoma a változó időkben, 1919), azt bizonyítandó, hogy a náci-ci­onista együttműködésre Palesztina zsi­dó gyarmatosítása céljából volt szük­ség. A náci mozgalom legfontosabb cél­ja ugyanis az volt, hogy a német zsidó­kat áttelepítsék Palesztinába. A nácik és a cionisták céljai tehát egybeestek.

Az arab sajtó szerint az üldöztetés és a deportálások fő felelősei maguk a zsidók voltak. Zahraddin szerint például a tábo­rokban a rend azért volt példás, mert Kasztner Rezső és társai erre ígéretet tettek tárgyalópartnereiknek, a náciknak.

Garaudy érvei visszhangoznak azok­ban a cikkekben, amelyek azt bizony­gatják, hogy az Oslo-i egyezmény szöve­ge egy az egyben megegyezik a Hitler és Pétain közötti szerződés szövegével, amelyben meghatározták a megszállt Franciaország jogállását. Az As-Sahid („A vértanú”) című lap szerint Auschwitz és a palesztin menekülttáborok semmi­ben sem különböznek egymástól.

A Holokauszt tagadása

Ha egyszer a cionizmus és a nácizmus között sikerül eltűntetni a különbséget, a Holokauszt tagadása sem várathat ma­gára sokáig. Ennek folyamata már jól is­mert, hiszen olyan „szakértők” taposták ki az ide vezető utat, mint Robert Faurisson vagy David Irving. Először meg kell kérdőjelezni a gázkamrák létezését, majd legyinteni kell egyet a statisztikák pontosságára, végül jöhet a relativizálás: nem zsidó áldozatok is voltak bőven, mások is szenvedtek, nem csak a zsi­dók stb. Rá kell mutatni, hogy a gáz­kamra-krematórium ipari komplexum működése „műszakilag nem kivihető”, „a táborokban csak tetvetlenítés folyt”, és „a krematóriumok csak a betegségek­be belehalt néhány fogoly elégetésére szolgálhattak” (As-Saab 1998. március 24, Al-Ahram 1996. május 20, Al-Ahbar 1998. július 14). Mivel Garaudy szerint Dachauban nem volt gázkamra, ebből az arab újságírók azt a következtetést vonták le, hogy nyilván máshol sem vol­tak. A legnagyobb példányszámú arab napilap, az Al-Ahram („A piramisok”) szerint Európában 1939-ben mindössze 3-4 millió zsidó élt, és összehasonlítva a második világháború sok millió áldoza­tával, a zsidó áldozatok aránya elenyé­sző lehetett.

A Holokauszt mint a cionisták eszköze

Az arab szerzők a Gayssot-féle tör­vényt, amelynek megszegéséért Garaudyt végül is elítélték, tákolmánynak tartják, amelyet a cionisták erőltettek a franciákra. A cionista lobby ugyanígy nyomást gyakorol többek között a pá­pára, az ENSZ-re és számos olyan or­szágra, amelyek például hajlandóak évről-évre megemlékezni a Holokausztról. Természetesen a cionista mester­kedések mögött pénzügyi érdek húzó­dik, „a zsidó profitszerzési vágy.”

Az arab szerzők a náci korszak valós történelmi mozgatórugóit és eseménye­it, vagy a zsidók kollektív emlékezetét figyelmen kívül hagyják, és a Holokausztra úgy tekintenek, ahogy Garaudy: azaz a Holokauszt egyszerű mítosz, amelyet a zsidók azért fabrikáltak, hogy igazolják Izrael létét és saját igényüket a vagyoni kárpótlásra.

A zsidók megjelenítése az arab sajtóban

Míg Garaudy kifejtette, hogy könyvét a maga részéről a cionista politikai mozgalom kritikájának szánja, az arab szerzők számára a cionista egyszerűen a zsidó szinonimája. Ahmed Rami sze­rint a két kifejezés összemosása azért jogos, mert a Talmud gyűlöletre és bű­nök elkövetésére kötelezi a zsidókat, tehát a zsidók akár cionisták, akár nem természetüktől fogva rasszisták.

Ennek az elméletnek az alátámasztá­sára az arab szerzők soha nem mulasz­tanak el hivatkozni az – arabul nagy számban közkézen forgó – Cion bölcse­inek jegyzőkönyvére, továbbá arra az állítólagos tényre, hogy az Egyesült Álla­mok külügyminisztere szinte mindig zsidó. A szemükben újabb megerősí­tést nyert ez az elmélet a Monica Lewinsky-ügy kapcsán: a hölgyet nyilván a Moszad küldte Clinton nyakára, hogy ezzel Izrael mentesüljön a várható amerikai nyomás alól.

Ahmed Rami az As-Saab („A nép”) ha­sábjain felvilágosítást ad a zsidó össze­esküvés végső céljáról is:

A cionizmus a maga roppant hatal­mával nemcsak Palesztina megszállá­sát tűzte ki célul, hanem a nyugat min­den országának, a világgazdaságnak, a médiának és a nemzetközi és regioná­lis szervezeteknek az elfoglalását is. Az sem kizárt, hogy a kereszténységet is judaizálják. Erre már volt példa a törté­nelemben. Mára odáig jutottunk, hogy Franciaország püspöke egy lengyel zsi­dó és Lustigernek hívják.”

A Holokauszt-tagadó anticionizmus gyökerei

Az antiszemita ideológia kialakulása a társadalmi struktúrák modern átala­kulásához, azaz a 19. század végéhez köthető. A hagyományos kötődések – család, rokonság, vallás – fellazulásával az egyén a társadalomban alapvetően új helyzetbe került, és egészen más­ként tekintett a világra. Sokan a nem­zetben találták meg a kötődés új, biz­tosnak vélt közegét. A nemzeti mozgal­mak kialakulásával az egyén számára lehetővé vált az azonosulás egy nagy csoporttal mind kulturális, mind politi­kai téren. Az antiszemitizmus is új ér­telmet nyert: megmagyarázhatóvá tette a máskülönben érthetetlen társadalmi változásokat.

Mivel az európai társadalmak antiszemitizmusát már elég behatóan kutat­ták, az eredményeket bátran összevet­hetjük az arab társadalmak hasonló je­lenségeivel. általában az ideológiákat, és ezeken belül az antiszemitizmust nem a specifikus kultúrák autentikus jelenségeként kell felfognunk, hanem inkább bizonyos gondolkodásmódok­ként, amelyek a sajátos társadalmi-tör­ténelmi összefüggésekből erednek. So­kan feltételezik, hogy az arabok az an­tiszemita sztereotípiákat Európából im­portálták, mintha ez kizárólag európai jelenség volna.

A kérdést három oldalról kell megkö­zelítenünk. Az első a vallási – keresz­tény, illetve az arabok esetében iszlám – háttér, amely tápot adott a zsidó szte­reotípiák kialakulásának, és amelyből később kifejlődött a fajon alapuló anti­szemitizmus. A második a nacionaliz­mus és a mögötte húzódó gondolkodásmódok. A harmadik pedig az iszlámiz­mus megerősödése, amelynek éppen most vagyunk a tanúi. Ha mindhárom területet áttekintjük, akkor talán jobban megértjük az arab kultúrák antiszemita jellegét. Ez nem jelenti azt, hogy az arab nacionalizmusok és az iszlámiz­mus szükségszerűen nyíltan antiszemi­ta jellegűek lennének, csupán azt, hogy ideológiai felépítésükben megbújva, ott lapul az antiszemitizmus.

A zsidóellenesség kialakulása az arab világban

Számos tanulmány mutat rá arra, hogy az iszlám társadalmak a legtöbb helyen megtűrték a zsidókat, és az arab térség történetében sokkal kevesebb olyan jelenségről van tudomásunk, amelyeket az európai zsidó szenvedés­történet hosszan sorol. A Korán mind a zsidókat, mind a keresztényeket úgy te­kinti, mint „a Könyv népeit” és az ara­bok ekképpen is kezelték őket. Bizo­nyos fokú vallási autonómiával rendel­keztek, biztonságban érezhették magu­kat, hiszen hitük Allah egyik vagy másik prófétájának (Musza, azaz Mózes, illet­ve Issza, azaz Jézus) a tanításaiból eredt, noha alapjában véve csak dhimmik, azaz védelem alatt álló másodren­dű állampolgárok voltak.

Ugyanakkor a Korán és a Hadisz (Mo­hamed tanításai) számos negatív példát hoznak a zsidókra, akik azzal, hogy nem fogadták el az iszlámot, magukra zúdították Allah haragját. A zsidók az iszlám Szentírásban ravaszak, gyávák és mindig aljasul rászedik az igazhitűe­ket; cselt szőnek Mohamed próféta és a muzulmán közösség ellen; továbbá szándékosan elferdítik a saját szent szövegeiket. Szerencsére az iszlám nem tekinti Jézust istennek, ezért a zsi­dók náluk nem gyilkosai az istennek úgy, mint a keresztényeknél. Összessé­gében elmondható, hogy az arab világ­ban a zsidókkal szembeni megnyilvá­nulásokat egészen a modem kor hajna­láig a jóindulatú lenézés jellemezte.

Szíria és Egyiptom már igen korán megismerkedett a vallási antiszemitiz­mussal. A vérvád a 19. század második felében „vált divattá” és az 1840. év ta­vaszán az ún. damaszkuszi üggyel telje­sedett ki. Ez idáig a vérvád az arab világ­ban ismeretlen volt, valószínűleg ke­resztény szerzetesek terjesztették el. Ugyanebben az időben bukkantak fel Szíriában a francia antiszemita iroda­lom „gyöngyszemei”, amelyekből a he­lyi francia telepesek, majd nyomukban a franciául beszélő helyi arabok elsajá­títhatták az európai zsidógyűlölet kulcskifejezéseit. Az arab zsidóellenesség fontos fordulópontja a haldokló Ottomán Birodalom utolsó időszaka volt. A vallásos antiszemitizmus ugyanis ekkor kezd átitatódni faji motívumokkal.

Arab nacionalista ideológia és a mögötte lappangó antiszemitizmus

Bár a nacionalizmus csak a 20. szá­zad elején, az ottomán uralom utolsó éveiben jelent meg az arab világban, ugyanakkor az arab „nemzeti ébredés” jelei már korábban is jól láthatók vol­tak több országban. Ilyen volt például az úgynevezett nahda (újjászületés, felemelkedés), az arab művészet és iroda­lom felvirágzása a 19. század végén Szíriában.

George L. Mosse szerint a nemzeti hovatartozás kérdésének eldöntéséhez ellenségképre is szükség van. így vált sok helyen a nacionalizmus szükségszerű velejárójává a zsidónak, mint a nemzet ellenségének a megjelenése Európa egyes országaiban, és az arab világban. Mivel a zsidókat egyszerre te­kintették népnek és vallási csoportnak, sok antiszemita publicista olyan nem­zetellenes kozmopolitáknak festette le őket, akik nem kötődnek egy-egy or­szághoz, azok között szabadon vándo­rolnak, nyelvet és kultúrát úgy cserél­getve, mint más a kabátját. Az arab na­cionalisták természetszerűen kizárták a köztük élő zsidókat a nemzettestből.

A 20. század elején tovább élezte a helyzetet a romantikus nacionalizmus és a fenyegetően közelgő moderniz­mus összecsapása. Ugyanúgy, mint egy fél évszázaddal korábban a német ro­mantikus nacionalisták, az arab nacio­nalisták is zsidónak tekintettek minden újat, amely véleményük szerint a ha­gyományosan elképzelt nép-ideált fe­nyegette, legyen az kapitalizmus, libe­ralizmus, demokrácia, vagy szocializ­mus. Tehát, ami korábban csupán mint vallási-kulturális különbség jelentkezett az iszlám és a keresztény-zsidó kultúr­kör között, átalakult nemzeti ellentétté az arabok és a nem-arabok között. Az utóbbi ellentét pedig sokszor csapott át az uralkodó faj és az ellenfaj (a 19. szá­zadi német Gegenrasse), azaz a zsidók ellentétébe.

Iszlám ébredés és a nagy összecsapás rémképe

Az arab nacionalizmus virágkorának az arab-izraeli háborúk vetettek véget, melyek során, mind Nasszer Egyipto­ma, mind a Baath-párt Szíriája csúfos vereséget szenvedett. Az arab naciona­lizmus helyét minden tekintetben foko­zatosan átvette a szahwa (iszlám ébre­dés). Mivel a szocialista-nacionalista modernizációs kísérletek elvetéltek, az arab értelmiség az iszlámba menekült. A qaum (a nép, vagyis a romantikus né­met Volk) helyét átvette a nála sokkal tágabban értelmezett umma (az iszlám közösség, amelybe a nem-arab moha­medánok is beletartoznak).

Az arabok a társadalmi és politikai konfliktusokat hagyományosan hajla­mosak vallásos-kulturális köntösbe öl­töztetni, és különösen igaz ez az arab-­izraeli konfliktusra. Az iszlámista cso­portok Izrael megalakulását Allah bün­tetésének tekintik azért, mert az ara­bok hűtlenek lettek a Korán szellemé­hez és idegen ideológiákat vettek át. Az arabok és Izrael konfliktusa az igazság és a hitetlenség (cionizmus, materializ­mus és ateizmus) összecsapásaként je­lenik meg.

A „nyugati” dolgok gyökeres visszau­tasítása kéz a kézben jár a Korán szel­leméhez való betű szerinti visszatérés követelésével – ez az iszlámizmus lé­nyege. Az iszlámisták szándékosan visszavetítik az arab-izraeli konfliktust a 20. század első felének gyarmatosító politikájára, és azt állítják, hogy Izrael a nyugat „előretolt bástyája”, amely Ame­rika támogatása nélkül azonnal össze­omlana. Tehát a cionizmus nemcsak gonosz és hitetlen, hanem a nyugati expanzió eszköze is.

1967 itt is fordulópontot jelentett: a hatnapos háborúban győzelmes Izrael elfoglalta az Aksza-mecsetet, és ezzel örökre véget vetett annak a lehetőség­nek, hogy az arabok a zsidókat jóindu­latú lenézéssel kezeljék, mint a meg­előző 1300 éven át, hiszen a legyőzött a győztessel szemben erre kevéssé le­het képes. A zsidó már nem a Korán­ban leírt nyomorult, hanem a nyugat eszköze, az örök ellenfél. így válik az arab antiszemitizmusban az izraeli a zsidó szinonimájává. Az iszlámisták ta­láltak olyan utalásokat a Koránban, amelyek világossá teszik, hogy a zsidók és a cionista állam tulajdonságai egybe­vágnak. Szerintük Izrael nem más, mint tumor, parazita az arab világ testén, amelyet a nyugat helyezett oda, hogy tönkre tegye az igazhitűeket és hagyo­mányos értékeiket. így az arab világ számos – valóban nyugtalanító – társa­dalmi és gazdasági problémájának az oka is világossá tehető: ezeket mind a zsidók okozzák. Mivel a meglehetősen elmaradott közel-keleti társadalmak szinte állandó mozgásban vannak, a változások magyarázatára egyre-másra bukkannak fel a fantasztikusabbnál fantasztikusabb magyarázatok, ame­lyek végső eredője szinte mindig vala­milyen távolban szőtt összeesküvés az arab világ ellen. A tudatlanság velejáró­ja, hogy az ostobák minden számukra nehezen, vagy egyáltalán nem érthető társadalmi-politikai jelenséget csak a jó és a gonosz, azaz – iszlámista nyelvre lefordítva – az igazhitűek és a hitetle­nek közötti harcként képesek megma­gyarázni.

Így válnak a zsidóellenes sztereotípi­ák az arab társadalmakban megfigyel­hető közbeszéd egyik leggyakrabban idézett hívószavává.

1998 óta Garaudy hírhedt Holokauszt-tagadó műve roppant népszerűvé lett az arab értelmiségi körökben. Bár a nyugat-európai, amerikai és kanadai re­vizionisták és az antiszemita érzelmű arab értelmiség között alapvető ideoló­giai különbségeket lelhetünk fel, a két csoport a Holokauszt tagadásának for­májában megtalálta a közös nyelvet.

Götz Nordbruch elemzése nyomán: Rajki András

Címkék:2002-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A gyűlölet kommunikációja

A gyűlölet kommunikációja Palesztin uszítás és kettős beszéd A közel-keleti helyzet megértése, a napilapok sajátosan elfogult tudósítá­sainak zsidó szempontból kulcsfontos­ságú...

Települések kereszttűzben

Települések kereszttűzben A Területek (héberül: „Stachim”), az­az Gáza és Ciszjordánia az a két földte­rület, melyet Izrael az 1967-es, ún. „hatnapos”...

Close