Szombat előfizetés 2017

A Holokauszt Múzeum megnyitója elé

Írta: Gadó János - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Tizenöt év huzavona után az állam végre elvállalta egy méltó emlékhely felépítését; erre 1,7 milliárd fo­rintot költött, s a végeredmény egy impozáns külsejű, ám kevés­sé hasznos épületkomplexum. A többéves huzavona után kiválasztott Páva utcai zsinagógát, amelyről a köz­vélemény, az alapítvány kuratóriuma, a megbízott történészek és muzeológu­sok is azt hitték, hogy a kiállítás köz­pontja lesz, „rajtaütésszerűen” az ere­deti állapotában restaurálták. Ez megfe­lel a hitközség felfogásának, a tervező Mányi Stúdió építészi ambícióinak, de jóval kevésbé a meghirdetett célnak, hi­szen az eredeti szépségében felújított zsinagóga belső terei kiállítás rendezé­sére gyakorlatilag alkalmatlanok. Rá­adásul a hitközség egyre erősebben „nyomul”, igyekszik minél többet visszavenni abból, amit felajánlott: az ere­deti helyreállítás után most már olyan hangok is hallatszanak, hogy a zsinagó­ga épületébe csak kipával lehessen be­lépni és az intézmény szombaton tart­son zárva. A föld alatt létrehozott kiállí­tótér, valamint a templom e célra fel­használható női karzata összesen mint­egy hatszáznegyven négyzetmétert tesz ki. Akik így intézték, azok szerint ez „szép kihívás”, mások szerint inkább nagy kiszúrás a kiállítás rendezőjével szemben. A kiállítás szempontjából már jobb helyszín lett volna valamely kültelki vagy vidéki téglagyár: ez adekvát, és sokkal tágasabb is. (Kár. hogy Kőbányai János, a kuratórium tagja a döntéshozatalkor nem tartózkodott Bu­dapesten, és kreatív ötleteivel akkor állt elő, amikor már javában folyt az építke­zés a Páva utcában. Jellemző része ez a történetnek – lásd alább.)

Hogyan állhatott elő ez a lehetetlen helyzet? Miként le­hetséges, hogy a jobb­oldal legújabb kori történelmi zarándokhelye, a „Terror Há­za” kiállítás a sem­miből két év alatt megszületett, míg a sokkal nagyobb nemzetközi támogatást élvező Holokauszt Múzeum tizenöt év huzakodást követően, két évvel a dön­téshozatal után vitatott, felemás állapot­ban, sebtében összehozott, ideiglenes kiállítással várja a megnyitót?

*

A Holokauszt Múzeum körüli herce­hurca az egész magyar-zsidó kérdéskör végtelen kuszaságának lenyomata.

A Terror Háza egyszerű ügy volt: az akkori miniszterelnök utasított, és min­denki tette a dolgát. Nem volt gond a szükséges forrásokat mozgósítani: költ­ségvetési pénzt, történészeket, építésze­ket, kiállítási szakembereket stb. A füg­gelmi viszonyok egyértelműek voltak, a tekintélyelvű jobboldalon mindenki tapsolt, és nem voltak viták: egyszerű és kényelmes volt a magyarokat áldo­zatként bemutatni.

A Holokauszt Múzeum ennél sokkal bonyolultabb képlet. Míg a konzervatív antikommunizmust a jobboldali kor­mány könnyen kisajátította, a holokauszttal ezt nem lehet megtenni. Itt a szereplők a magyar állam, a magyar közvélemény, a zsidó hitközség, a zsidó/baloldali/liberális értelmiség, külföl­di kormányok és közvélemény – akik­nek mind van súlyos mondandójuk a té­máról – mellérendelt kapcsolatban áll­nak, így a jellemző kommunikációs for­ma köztük nem a parancs, hanem az örökös egyezkedés vagy huzavona.

Az alaptétel szerint az egykori magyar állam által halálba küldött zsidók méltó emlékhelyét megteremteni a jogutód, a mai magyar állam kötelessége. Egyetlen kormány sem vállalta azonban szívesen ezt a lépést, hiszen a magyar társadalom megszégyenülését, erkölcsi alászállását dokumentáló létesítményre pénzt költeni minden, csak nem népszerű vállalkozás. (A Terror Háza narratívájával ellentét­ben itt a magyarok tettesek, és nem ál­dozatok.) Mindez lényeges időhúzást je­lentett és csak a nyugaton ekkor tetőző holokausztkultusz légkörének köszönhe­tően sikerült áttörést elérni.

A második tényező tehát az ügyben a nemzetközi közvélemény, európai köz­hangulat, vagy akárhogy hívjuk. (Ezt személyesítette meg a francia kormány, amely – csekély nyomásgyakorlásként – a múzeum informatikai berendezéseit finanszírozta, s amely ezért egy helyet kapott a kuratóriumban is.)

Hasonló nyomásgyakorló szerepet játszottak a meghatározó súlyú amerikai és európai zsidó szervezetek, amelyek képviselője – az izraeli Jad Vasém egyik vezetőjének személyében – szintén helyet kapott a kuratóriumban. A nyo­másgyakorlás azonban csak a feszültsé­geket tartotta fenn: a magyarországi ügyekhez nem értő külföldiek a viták rendezését nem tudták előmozdítani.

A negyedik tényező a hitközség, amelynek holokauszthoz való viszo­nyát az Új Élet 2004. február elsejei számában megjelent emlékbeszéd tük­rözi: a Vészkorszakot átélt idős nemze­dék fájdalmát úgy szólaltatja meg, hogy abból hiányzik az azóta eltelt hatvan év távlata, a mának szóló üzenet. A hitköz­ség vezetői és képviselői szüntelenül a holokausztot emlegetik, miközben az e célnak szentelt múzeumtól könnyedén visszaveszik azt, amit felajánlottak, és nem tudatosul bennük, hogy ezzel az egész projektet lehetetlenné tették.

Önálló tényezők a kutatók, szaktörté­nészek, akiknek feladata a holokauszt „üzenetének” megfogalmazása, s akik – politikai felhangoktól sem mentes – gyakran személyeskedő vitákat folytat­tak a kérdésről.

Önálló tényező az (amúgy megfogha­tatlan) zsidó értelmiség, amely túlnyo­mórészt a baloldali liberális közvéle­mény-formáló elit soraiból hallatja hangját. Ez feltétel nélkül támogatja a múzeum eszméjét, ám roppant kevéssé pragmatikus (lásd a véget nem érő vitá­kat a múzeum helyszínéről, annak szim­bolikus jelentőségéről – még akkor is, amikor már javában folyt az építkezés). A holokauszt – e máig felfoghatatlan sú­lyú esemény – értelmezése ma is meg­osztja a közvéleményt, a véleményfor­máló értelmiséget, a szaktudósokat, a po­litikusokat. Zsidók voltak-e az áldozatok, vagy hazájuk által eltaszított magyarok? Előre nem látható tragédia volt-e, ami történt, avagy az antiszemita kórság év­tizedek óta ott lappangott már a magyar társadalom sejtjeiben? E súlyos kérdé­sek alapvetően befolyásolják a kiválasz­tandó helyszínt, a forgatókönyv tartal­mát, az ennek megírására felkért szak­értőket stb. Csak így történhetett meg, hogy az építészeti tervek már akkor ké­szen voltak, amikor a forgatókönyvről még javában dúltak a viták.

A szerteszét húzó erők eredőjeként felálló kuratórium nem volt hatékony és ütőképes. Elnöke, Vámos Tibor ener­giáit fölemésztették a – gyakran szemé­lyi küzdelmekben testet öltő – politikai­-ideológiai harcok, s a menedzsmentre alig jutott ideje. így a döntési jogkörök átkerültek a hitközség-állam tengelyre, ahol nincs ugyan szellemiség, de van működőképes apparátus.

Csak így történhetett meg az az ab­szurdum, hogy a hitközség felajánlotta a Páva utcai zsinagóga épületét a múze­um céljára, majd azt mégis eredeti álla­potában restaurálták, amelyben nem le­het kiállítást rendezni. Az eredmény egy szépen felújított zsinagóga, egy impozáns emlékhely és egy ellehetetlení­tett kiállítás. Pedig ez utóbbi volt a pro­jekt lényege, nem más.

Gadó János

Címkék:2004-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Olvasóink írják

Olvasóink írják KÖZÖS HAZA Március 15-e ünnepe a magyar zsidóságnak. Az 1848-ban meghirdetett val­lásszabadság eszméjét védelmezendő, zsidók tömegei vettek részt...

Anarchia vagy jogrend

BÁNYAI LÁSZLÓ Anarchia vagy jogrend? Az izraeli-palesztin konfliktus a Hágai Bíróság előtt AZ ENSZ KÖZGYŰLÉSE A KÖVETKEZŐ KÉRDÉST INTÉZTE A...

Close