Szombat előfizetés 2017

„A hazai zsidóság politikai hagyománya volt az államhatalomhoz való kötődés”

Írta: Gadó János - Rovat: Archívum, Interjú, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Beszélgetés Csorba László történésszel

Mit kell tudni Sós Endre előéletéről”?

Jó tollú újságíró volt, kezdetben rendelke­zett tekintéllyel mind a szélesebb nyilvánosság, mind a zsidóság köreiben. 1957-ben lett a hit­község elnöke, olyan emberként, aki nem kompromittálódott a szocializmus építésének korábbi változata mellett, mint a Rákosi-kor- szak zsidó vezetői. Sós meghirdetett egy új po­litikát, amely főleg az értelmiség számára volt rokonszenves: „kultúrzsidónak” kell lennünk -, mondta – nem maradhatunk meg „népkonyha­zsidóságnak”. Ezért elsősorban a kulturális in­tézményeket kell fejleszteni, mert a magyaror­szági zsidóság kulturális öröksége olyan jelentős, amelyet to­vább kell vinni. Ez sokaknak tetszett, csakúgy, mint a nyíltság­ra, őszinteségre, demokratikus közéletre tett ígéret, mert a hitközségi vezetésről mindig úgy érezték az emberek, hogy arisztokratikusan elzárkózik, akárcsak a háború előtt.

Demokráciát meghirdetni közvetlenül az 56-os forradal­mat követő megtorlások után elég érdekes törekvés volt.

Ez beleillett a korabeli szóhasználatba, hiszen akkoriban sokat beszéltek szocialista demokráciáról, arról, hogy a Rá- kosi-rendszer diktatórikus vonásait vissza kell „nyesni”. Ez egyébként nem csak Sós Endre szóhasználata volt, hanem a körülötte szerveződő „csapaté” is, amelynek igazi erős em­bere Seifert Géza volt, aki később szembefordult vele és 1966-ban Sós helyébe lépett.

Az Állami Egyházügyi Hivatal miért asszisztált ehhez a cseréhez? Neki nem volt megfelelő egy olyan szervilis ember, aki hűségesen végrehajt minden parancsot?

De igen, de ennél még jobb volt egy olyan szervilis em­ber, akinek tekintélye is van, amellyel rendet tud tartani a kö­zösségben, aki az ellenzéki hangokat el tudja fojtani. Erre Sós Endre nem volt képes, mert elveszítette a bizalmat, nem tudott olyan konzervatív, rendpárti többségre támaszkodni, amelynek támogatásával az ellenzéki hangokat vissza tudta volna szorítani. A bizalmat pedig azért vesztette el, mert nem hajtotta végre eredeti programját, felemás intézkedései sú­lyos anyagi zavarokhoz vezettek, pozícióját személyes fölemelkedésének előmozdítására használta föl. Olyannyira, hogy az ekkoriban illetve ezután megjelent cikkei, könyvei is a hitközségi iroda munkatársainak szellemi produktumai vol­tak – amint ezt Scheiber Sándortól tudom. Sós személyében is abszurd figurává változott, aki elzárkózott a hitközségi iro­da „belső termeiben”. Talajtalanná vált, mindenki számára csak tehertétel volt, aki kompromittálja az ÁEH által is elvárt politikát. Így Seifert Géza fokozatosan „kihátrált” mögüle, szembefordult vele és meg tudta nyerni a következő válasz­tásokat 1965-ben.

– Sós politikai magatartása eredeti programjának ponto­san ellentmond, nyomon lehet követni, hogy ez hogyan sikkadt el? Egyáltalán megpróbálta eredeti programját megvalósítani?

– Feltétlenül. Például a Rabbiképző Intézet je­lentőségének növekedése összefügg ezzel. Megnyílhattak újra a határok, újra lehetett szer­vezni a külföldi kapcsolatokat és ezekben a kapcsolatokban a kulturális értékek felmutatá­sa – amit persze a Rabbiképző Intézet képviselt elsősorban – nagyon fontos ütőkártya volt. A rabbiképző jelentősége fokozatosan megnőtt, így megnőtt Scheiber Sándoré is, aki a maga személyében képviselte az autonóm magyar zsidó értelmiséget. A külföldi partnerek is azonnal megérez­ték, hogy ez más, mint Sós szervilis politikája. Sós a kulturá­lis kibontakozást teljes egészében a saját, illetve az ÁEH kontrollja alatt kívánta megvalósítani. De mivel ez nem volt lehetséges – a rabbiképzőben Scheiber valódi alternatívája kezdett érvényesülni – kialakult benne az ellenségtől való paranoid félelem és ezután már következnek a feljelentések. Ezek elnöki székbe kerülése után 1-2 évvel kezdődtek.

Mi volt az oka, hogy egy tisztességes, demokratikus programmal fellépő ember végül azzá válik, ami ezekből a feljelentő levelekből kiolvasható?

Sós ugyanazt a felekezetpolitikai irányt követte, mint 1945 után működő elődei, sőt, a hazai zsidóság történeté­ben nagyon régi hagyomány az államhatalomhoz való kötő­dés. E felfogás szerint a zsidóság és a társadalmi környezet között kialakuló feszültségek ellen az államhatalom nyújt vé­delmet, távol tartja az antiszemitizmust és biztosítja a zsidó élet politikai feltételeit 1945 előtt, anyagi és politikai feltéte­leit 1945 után. így az 1945 után megjelent igen erős cionis­ta szerveződéssel a hitközség vezetése szembefordult. Mikor 1956 után „fellazul” a fegyelem és az autonómia iránti igény újjászületik, ez azonnal megkapja a „cionista” minősítést. Ebben a jelzőben akkoriban legalább ötféle dolog kevere­dett: jelenthette a valódi politikai cionizmust, nemzeti ki­sebbségi felfogást, „kultúrzsidó” álláspontot, bármilyen rokonszenv-megnyilvánulást Izrael iránt, illetve bármiféle auto­nómiatörekvést. A Sós-féle feljelentésekben mindezek a fel­fogások keverednek. Ha a fenti „cionizmusok” bármelyiké­nek címkéje alatt valamilyen új törekvés fogalmazódott meg, az már az emberek számára egyben felekezetpolitikai alter­natívát is jelentett. Sós Endre jó érzékkel ismerte föl azt, hogy bármiféle más irányú kötődés az ő hatalmára veszélyes lehet. És mivel ő magát az állam leghűségesebb janicsárjá­nak állította be, nyugodtan érvelhetett úgy az ÁEH felé, hogy ez a magyar szocialista államnak is rossz. Amikor azonban arról beszélünk, hogy itt jól felfogott hatalmi érdekről van szó, mögötte – elődeihez hasonlóan – ott van az a meggyőződés, hogy a magyar zsidóság biztonságát csak az államha­talomhoz való teljesen szervilis viszony tudja biztosítani. Fel­tehetőleg tehát meg volt győződve arról, hogy a rabbiképző relatív autonómiája vagy az izraeli követséghez való szoro­sabb kapcsolatok végső soron rontanak a magyarországi zsi­dóság általános helyzetén.

Naiv dolog azt kérdezni, hogy miért nem láthatott ő szö­vetségest Scheiber Sándorban? Hiszen eredeti programjának megvalósításában éppen Scheiber lett volna az ideális partner.

Attól tartok, az 1948 utáni egész periódusban a Seifert-korszak nyugalmi időszakánál többet nemigen lehetett elérni. Az ÁEH által erőteljesen elvárt szervilis magatartással nem fér össze egy autonóm személyiség. Szinte lehetetlen elképzelni olyan autokratát, aki megadja az államnak, ami az államé, ugyanakkor morális tartását töretlenül megőrzi, itt csak egy olyan autokrata lehet az alternatíva, akinek politikai (netán egyéb) korruptságával ugyan mindenki tisztában van, de aki­nek van annyi minőségérzéke, hogy nem iktatja ki a részleges autonómia képviselőit, már csak azért sem, mert ezek hasz­nos árucikkek külföldi kapcsolatainak fenntartásában.

E dokumentumokból számomra az derül ki, hogy Sós asszisztált a magyar zsidóság intézményrendszerének lepusztításához.

Valószínűleg úgy gondolta: hozunk bizo­nyos áldozatokat, hogy az egész megmaradjon.

Ha a levelek szövegét nézzük, csupán annyi de­rül ki, hogy Sós az intézmények kézben tartásá­nak és manipulálhatóságának fenntartására tö­rekedett. Azt már feltehetőleg az ÁEH illetékese gondolta, hogy idővel „becsukják a boltot”.

Ugyanakkor Sós érdekvédőként is fellépett. Biz­tos vagyok benne, hogy meg volt győződve: a magyar zsidóság életfeltételeit védi egy sajátos közegben. Végül is neki befelé is fel kellett mu­tatni valamilyen eredményt. Itt mégiscsak való­di választások zajlottak, az ÁEH ezeket nem tudta maradék­talanul manipulálni. Ezért is sűrűsödik a levélváltás és durvul el a levelek hangja éppen 1965-ben, mert a következő év le­gelején volt esedékes a választás és nagyon úgy látszott, hogy a rabbiképző környékén kialakul egy olyan mag, amely képes megbuktatni a Sós-Seifert-féle vonalat. Sósék ponto­san tudták, hogy Scheiber körül alkalmanként összegyűlnek az ellenzéki szimpatizánsok, baráti kapcsolatok szövődnek közöttük, ami a szervezkedés rémképét idézte föl.

Ilyen föltehetőleg nem is volt.

Lehet, hogy gondoltak rá, de akciókban ez nem nyilvá­nult meg. Ezzel párhuzamosan azonban a Sósék elleni kriti­ka az összes nyilvános fórumon egyre erősebb lett. Úgy tűnt, az állandó kritikai hangokat valaki meg tudja ragadni és stra­tégiává tudja formálni. De ez nem történt meg.

Nekem úgy tűnik, ez nem volt véletlen.

Scheiber tapasztalta ugyan, hogy az ellenzék erők fóku­szába került, de nem volt ambíciója, hogy ellenzéki vezető legyen, ami az ilyen kísérleteket eleve kudarcra ítélte.

Nekem úgy tűnik, Scheiber Sándor azért válhatott ilyen mitikus figurává, mert semmi különöset nem csinált, csak tet­te a dolgát. De miután körülötte mindenki – finoman szólva – kifogásolható magatartást tanúsított, ilyen közegben hőssé válik, aki egy jobb kor átlagemberéhez illően viselkedik.

– Történészeknél megfigyelhető, hogy túl sok levéltári munka után szkeptikus emberekké válnak, mert nincs olyan tündöklő személy, akiről ki ne derülne, hogy valami árnyék vetül rá. Scheiber esetében azonban ilyesmi nem fedezhető fel. A korabeli majd összes felekezeti vezető feljelentőként és feljelentettként is megjelenik ezekben az iratokban, Schei­ber azonban csak feljelentettként van jelen. Abban az idő­ben ez nem volt hétköznapi magatartás, így óhatatlanul hős­sé vált.

Ugyanakkor Scheiber Sándor – bár talán már életében le­gendává vált – maga sem tudta megakadályozni a Rabbikép­ző Intézet sorvadását. Egyszemélyes intézményként, kutatóként, a magyar zsidóság szimbólumaként megmaradt, sze­mélye köré csoportosult minden, miközben az intézmény ha­nyatlott.

Az általános szekularizálódás, az államhatalom nyomá­sa, a belső felekezeti vezetés kapitulációs stratégiája kölcsö­nösen erősítették egymást. Amíg ezek a folyamatok hatottak, ezt Scheiber csak lassítani tudta. „Egy fecske” volt ő, aki nem csinál nyarat.

A Seifert Géza nevével jelzett korszakban a hitközség le­pusztulása töretlenül folytatódott. Eladtak ki tudja hány zsi­nagógát, hanyatlott a Rabbiképző Intézet, az Anna Frank Gimnázium. Valóban nagyobb te­kintéllyel bírt Seifert Géza vagy csupán addigra úgy megregulázták és megnyomorították a kö­zösséget, hogy nem tudott több ellenállást ki­fejtem?

Biztos, hogy mind a két tényező szerepet játszott. Seifert azonban sokkal ügyesebb, oko­sabb volt, mint Sós Endre. Sokkal nagyobb volt az adminisztratív rutinja, ügyesebben tudta tar­tani a kapcsolatot az egyházügyi hivatallal. Ugyanakkor feltehetően benne is az a meggyő­ződés élt, hogy amit leadunk, az segít megőriz­ni azt, ami megmaradt. Értett ahhoz, hogy ne élezze ki a viszonyt a rabbiképzővel és Scheiberrel, sőt, hogy Scheiber tekintélyéből valamennyi visszasugá­rozzon a felekezetre és ebből valamennyire ő is profitálhat a nagyvilágban. A feljelentő levelek persze Seifert Géza idejében is érkeztek az ÁEH-ba, csak sokkal ügyesebben, finomabban.

A többi egyház és felekezet vezetőivel összehasonlítva, hogyan ítélhetjük meg az izraelita felekezet akkori vezetőit? A kor átlagának megfelelő morális teljesítményt nyújtottak?

Úgy vélem igen. Itt nincs szó zsidó specialitásról. Az ÁEH ún. „szocialista egyházpolitikája”, működésének belső tör­vényszerűségei, a korabeli környezet, amelyben az egyházak éltek, szükségszerűen kitermelte ezt a magatartást és persze megtalálta azokat az embereket, akiknek az erkölcsi világa ebbe beleillett. Az elhamarkodott ítélettel persze vigyázni kell. Ezek az emberek valódi érdekeket is védtek. Ha akar­juk, itt sok szép hasonlatot lehetne találni Bethlen Gáborral, a török kori Erdéllyel.

Én úgy látom, hogy ezek a felekezeti vezetők a hatalom és felekezetük érdekei közti egyensúlyozásban az államha­talom felé csúsztak el. 1985 táján egy zsidó felekezeti veze­tő számára már nem jelentett volna különösebb kockázatot kritikusabb hangot megütni.

Igen, de ekkor már a „kitenyésztett bürokratikus önrep­rodukció” működött. Ebbe a Stöckler-Heves-Sós-Seifert-Héber-féle közegbe már nem lehetett bejutni. Itt a politika mel­lett egy szervezetszociológiai törvényszerűség is érvényesült.

 

Címkék:1996-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

(Fel)jelentések a konszolidáció korszakából

Az alábbiakban olyan ״jelentéseket" mutatunk be, amelye- két a hitközség 1957 és 1965 között fungáló vezetője, Sós Endre írt az...

Lag ba-Omer és a Szentély újjáépítésének kísérlete

Lag ba-Omer, az omer-számlálás 33. napja ijjar hónap 18-ára (idén május 7-ére) esik. A számlálás (ספירה ) ötven napja Peszachot...

Close