Szombat előfizetés 2017

A hagyomány őrzői

Írta: Várai Emil - Rovat: Archívum, Interjú, Képzőművészet

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Féner Tamás fotóművész képei

Izrael Állam 45. Függetlenségi Napjáról áprilisban Zalaegerszeg városa is megemlékezik. A rendezvények során izraeli kapcsolataik dokumentálása mellett kiállítják Féner Tamásnak, a magyarországi mai vallásos zsidóság életéről készített képeit.

Mai életet mondunk, bár a felvételek az 1980-as évek elejéről valók, s azóta némi kedvező változások történtek, Féner munkássága mégis aktuális, a jelen visszatükröződése. Időszerűségét bizonyítja, hogy az 1983-as budapesti bemutatása óta a gyűjtemény járja a Földet, mint hiteles híradás egy fogyatkozó világról.

Rendkívüli érdeklődést keltett Magyarországon is. Bár akkor a politikai, gazdasági csődöt már egyre több kudarc jelezte, mégis a szocializmusról ״szólt a dal”; a vallásosságról azt is mondták, hogy megszabadult tőle a társadalom, azt is, hogy szabadon virágzik. S ebben az álszent közegben, rangos fővárosi kiállítóteremben megjelentek a vedlő homlokzatú zsinagógák, aszfaltja tört templomudvarok, az állami tolerancia reklámozásáért engedélyezett Anna Frank gimnázium érettségiző osztálya 4 (!) azaz négy gyerek. És mindezek ellenére beszélnek a képek e közösség él. Árad a fotókról a megtartó erő: a tóratekercs fölé hajlók, a táleszbe burkoltak, a szertartásokat gyakorlók hite. A képek sötét tónusainak szépsége lapunk fekete-fehér másolatain megkopik, de az ábrázoltak méltóságát nem csorbítják.

A tíz év előtti kiállítás nem illett a kulturális politika értékrendjébe, fel is merült ״felső szinten” betiltásának gondolata. Az érdeklődés, az elismerés azonban ezt a veszélyt elhárította. Mi több: a kiállítást követő hónap múltán a képek albumba válogatva megjelentek magyar, majd angol és német magyarázó szövegekkel, alkotójukat pedig érdemes művész címmel tüntették ki.

Hányadik kiállításod volt az 1983-as?

Hatodik vagy hetedik önálló. Ezek mellett tucatnyi más, közös tárlaton vettem részt.

Az azokon kiállított képeid közül azonban egy sem mutatott kapcsolatot a zsidósággal. Mi történt veled, hogy két évtizedes fotóriporteri munkásságod után eljutottál ehhez a témához?

Megvallom: úgy kezdtem hozzá, mint megelőző szociofotóimhoz. Divatos szóval mondva a másságot kerestem, egy kisebbséget, amelyik jórészt beleszületett, még inkább önként vállalt életformával különleges, a társadalom többsége előtt ismeretlen hagyományt őriz. Továbbá kutatni akartam egy közösség önfenntartó rugóit, miként őrizte meg egy ateista és minden hagyományt elvető társadalomban hitét és azonosságtudatát.

Mégis, hogyan kezdődött? Talán megszólalt egy égi hang: Tamás…

Valóban így szólítattam meg, de a hang Berger bácsié volt. Az 1970-es évek utolsó esztendejében egy budapesti albumot készítettem. Meg is volt már anyaga, meg nem is nem éreztem teljesnek. Egy nap a Dob utcában jártam kiegészítő felvételekre, amikor kiszólt a kóser üzletből, nevemen szólított volt iskolatársam édesapja, Berger bácsi, a pénztáros. Rosszallta, hogy régen nem lát a templomban. Igaza volt, mert utoljára negyed százada jártam ott. Beszélgettünk, s engem megragadott a környezet: az üzlet, a ház, maga az öregúr. Rádöbbentem, hogy a vallásos zsidó élet érdekesebb téma, mint amiket én addig, kívülről érkezettként fényképeztem.

Gyermekkorodban jártál templomba?

Persze! Szüleim szigorúan követték a rítust, míg anyám élt otthon kóser kosztot ettünk. A Wesselényi utcai zsidó iskolába jártam annak államosításáig.

Tehát visszatértél tieid közé?

Én a régebbi sorozataimat is, bár kívülről érkeztem, de közéjük keveredve, velük összeszokva készítettem. Ez a környezet természetes volt számomra, nem kellett „klimatizálódnom”, könnyen ment a barátkozás, értettem a látottakat, az enyéim között voltam, pedig rosszul indult a munka. Nem szabadna elpanaszolnom, mert elhunyt Salgó főrabbi, mégis elmondom: amikor a megvalósítás első lépéseként tervemmel először őt kerestem meg, a rabbikar elnöke az Állami Egyházügyi Hivatalhoz küldött engedélyért. Nem tettem ennek eleget. Schweitzer József rabbi és Klein Vilmos rasekol nem kérdezte, hogy van-e engedélyem, hanem rögtön befogadott régi templomomba, ahol bármicvo is voltam, a Vasvári Pál utcában. Néhány hétig a leghűségesebb hívők közé tartoztam, majd elkezdtem a fotózást. Amikor ottani munkám befejezése után ismét elmaradtam, szólt a telefon: jöjjek, mert hiányzik egy a tízből…

Három évig jártam a hitközségeket, köztük a vidékieket. Debrecenbe például azért is mentem, mert vonzó, ősatya arcú volt a sahter. Résztvettem a szertartásokon, tanácskozásokon, jártam a különféle intézményekben, családi otthonokban.

Hogyan sikerült az ünnepeken fényképezned?

A ״kis ünnepeken” nem ütközött akadályba. Máskor meg ügyeskedtem, például a szombati hangulatot annak bejövetele előtt vettem fel, a terítést, a gyertyatartót, stb. Mojse Weiss az akkori ortodox főrabbi praktikus okból segített. „Ezek a gójok aposztrofálta a neológokat mindenhol reklámozzák magukat. Jöjjön közénk is, nekünk is jól jön egy kis propaganda…”

Különösen jó barátom lett a képeken többször feltűnő, azóta kivándorolt Weinberger Kálmán. Otthonában többször jártam, majd meghívtam magunkhoz. Feleségem sütött-főzött, nagyszerű ételeket készített. A Weinberger család evett is: keménytojást héjából, szardíniát dobozból kézzel.

Albumodhoz Scheiber Sándor professzor írt a magyar országi zsidóság történetét összefoglaló bevezetőt, majd a képeken látható ünnepi eseményeket magyarázta. Hogyan sikerült társszerzőnek megnyerned?

Némelyik művét régebbről ismertem, személyesen azonban nem. Beültem óráira, hallgattam őt, s megfeledkeztem róla, hogy nem diák vagyok. Akkor barátkoztam össze külföldi szeminaristákkal, olyanokkal, akik ma országukban ismert rabbik.

Scheiber professzorral mégis voltak vitáink. Kezdetben ugyanis le akart beszélni az anyagi okokból lepusztult intézmények fényképezéséről. Amikor azután meglátta a képek összességét, a briszen készült felvételektől a bármicvín, a tanuláson, a templomi és otthoni szertartásokon át a pászkakészítésig és a zarándokutakig vállalta a szövegezést.

Külföldön hol láthatták ezeket a képeit?

Washingtonban, a két Berlinben, Amszterdamban, Szófiában, Prágában, Londonban. Több helyre nem a zsidó szervezetek hívtak meg. Például Párizsban a város kulturális vezetősége volt a vendéglátó, Milánóban a jezsuiták.

Izrael?

Többször tárgyaltam a dologról. Eddig mégis csak a Diaszpóra Múzeumba jutott el belőle tíz kép…

Nem is jártál Izraelben?

Dehogynem! Hiszen a legfontosabb kapocs, a családi kötelék fűz hozzá. Néhány éve még találkozhattam ott nagyanyám 104 éves testvérével. Az unokahúgaim pedig úgy fordultak hozzám, mint családfőhöz. Nem tudom, hogy jellemző-e, vagy csak képzelődtem, de idegenek is úgy törődtek velem, figyeltek rám, mint még sehol másutt a világban.

Gondoltál arra, hogy veszed a fényképezőgépedet, hogy ismét a zsidók közé menj?

Nem! Ez megismételhetetlen. Mindent láttam, amit látni akartam, mindent lefényképeztem, amit meg akartam mutatni.

Várai Emil

Címkék:1993-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

1848 tavasza: Rendelet az antiszemita zavargások ellen

Amikor Pesten, március 15-én kitört a forradalom, a pozsonyi születésű 26 esztendős Dux Adolf Nemzeti-dal fordításával, Diósy (Diósi) Márton hírlapíró...

Hahn István tudományos pályakezdése

Hahn István nyolcvan esztendeje született, s közel egy évtizede hunyt el. Szerkesztőségünk az alábbi írással tiszteleg az egykori rabbi, a...

Close