Szombat előfizetés 2017

„A Gadó”

Írta: Szántó T. Gábor - Rovat: Archívum, Hazai dolgaink, Interjú

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Gadó Györggyel beszélget Szántó T. Gábor

A vastapstól az elszigetelődésig – így foglalható össze elmúlt fél évtizede, amióta megadatott neki a nyilvános közszereplés lehetősége. Bolsevikké szomorú törvényszerűség tette, tudatos demokratává tapasztalatai és az idő érlelték. Izrael hatnapos háborúja fordulatot hoz életében, a ’73-as Jóm Kippur-i háború nyomán elveiért és ellenzéki tevékenységéért börtönbe kerül. A nyolcvanas évek közepétől a demokratikus ellenzék tagja – a Demokrata és a Magyar Zsidó című egykori szamizdatok alapítója, szerkesztője.

Újságíró, fordító, politikus, a rendszerváltás után a Szabad Demokraták Szövetsége képviselője az első szabadon választott parlamentben, majd kilép a frakcióból és a pártból is. Tagja a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület első elnökségének, a Szombat szerkesztője, főszerkesztő-helyettese, majd rövid ideig, 1991 nyarán történt lemondásáig főszerkesztője. Tevékenysége az utóbbi három évben kritikák kereszttüzébe kerül. Van, aki büszke rá, van, aki el kívánja hallgattatni. Gadó György (1930) ma nyugdíjas, Budapesten és Dunaalmáson él.

– Kispolgári zsidó értelmiségi családból származom. Apám egy tizenkét gyermekes félparaszt zsidó kocsmárosnak volt a legkisebb fia, aki egyedüliként kapott lehetőséget a család­ból, hogy tanulhasson. Ügyvéd lett. Anyám polgári iskolában tanult, családja szerény. Kereskedő família, anyai dédapám­nak Eszéken volt üzlete. A családom nem volt vallásos, bár én az első két elemit hitközségi iskolában végeztem. Hitélet­nek nyoma sem volt otthon. Jahrzeitok alkalmával apám ugyan mécsest gyújtott, de templomba nem jártunk, ün­nepeket nem tartottunk, legfeljebb apám a hosszúnapot az ötvenes évekig. Anyám kifejezetten ateista volt, én is az lettem, s vagyok ma is.

  • Vissza tudsz emlékezni, hogy a zsidótörvények idején mit éreztél a diszkriminációból? Jelentett-e ez valamilyen traumát?

A Barcsay utcai gimnáziumba jártam, ahol az 1939-40- es tanévvel indították el a külön zsidó osztályt negyven gyerekkel. Sok zsidó diák tanult itt, s már csak ezért sem éreztük a kitaszítottságot, de tény az is, hogy az iskolavezetés és a tanári kar túlnyomó többsége humánusan gondolkodott, nem engedett volna felekezeti vagy faji villongásokat. Egy­két leventeoktató kellemetlenkedett csak. Szórványos zsidó­zás előfordult. Az azért emlékezetes, hogy a negyvenes évek elején, amikor igen kemény telek jártak, az Almássy téren heves hócsaták zajlottak az azonos évfolyamok zsidó és keresztény párhuzamos osztályai között. Az ún. levente­foglalkozásokon sárga karszalagot kellett viselnünk. Ezek rendgyakorlatokkal, egrecíroztatással teltek el. Utáltuk a leventeintézményt a megkülönböztetés miatt is, de nemcsak ezért. A legtöbbünk számára gyűlöletes volt egész szelleme. Családom szemben állt a Horthy-rendszerrel. Egyébként pozitívumai ellenére az iskola is a rendszert testesítette meg a szememben. Közrejátszhatott ebben az otthoni élmények sora, apáink munkaszolgálata, a külföldi rádiók hírei, a szü­léinktől hallott információk. S amikor 1944-ben elkezdődtek a Budapest elleni légitámadások, s a bombázások után, feljőve a pincéből láttuk a füstoszlopokat és a lángoló ro­mokat, mi kárörömet éreztünk. Mi nem drukkoltunk a hivata­los Magyarországnak. Ellenkezőleg…

  • Tizennégy éves voltál, amikor a nácik megszállták az országot. Hogyan vészeltétek át ezt az időt?
  • Sok szerencsével és az egyik jó szomszéd segítségével. Apám 1944 júniusában ötödször vonult be munkaszolgálatra, anyámat pedig a nyilas puccs után a Tattersaalból vitték el, ahová akkor összegyűjtötték a mozgósítható zsidó nőket. Gyalogmenetben indították őket a nyugati határ felé. Ma­gunkra maradtunk a testvéremmel. Szomszédunk ekkor kivitt bennünket Újpestre, a szaléziánus szerzetesek nevelőott­honába. Négy-öt zsidó gyerek rejtőzködött ott velünk együtt a vagy negyven keresztény fiú között, akik – mint az néhány elejtett szavukból kiderült – sejtették, hogy mi zsidók vagyunk. Nem voltak barátságosak, de a nyilasok razziái idején nem árultak el. A szaléziánusok derekasan visel­kedtek, még az is előfordult, hogy az igazgatói szobában velük együtt hallgathattuk az angol rádiót.

Apám Borból tért haza, partizánok szabadították fel. 1945. január 20-a táján jött értünk. Anyám júniusban tért haza Ravensbrückből. Tudtuk, hogy a vidéki rokonságot elvitték, s hogy valami nagy baj történt velük, de jómagam Auschwitz fényéről 45 derekáig semmit sem tudtam.

Kamaszként a kommunisták között

  • Milyen volt szüleid korábbi politikai értékrendje, s hogyan alakult ez a felszabadulás után?
  • Apám már korábban szociáldemokrata párttag volt, s a szociális haladás eszméje meghatározta gondolkodását. Ez anyámra is igaz volt. Mindketten 1945-ben csatlakoztak a kommunista párthoz, én pedig még a korhatárt sem értem el, amikor 1946 januárjában beléptem. Elsősorban a fasizmus gyűlölete késztetett erre.

1948-ban felvettek az egyetemre történelem-szociológia-filozófia szakra, s ez jól körvonalazza alapvető érdeklődése­met. Később az egyetemi reformok kényszerűsége folytán már csak történelemből diplomázhattam.

  • Azokban a legvadabb bolsevik időkben hogy alakult a te világnézeted? El tudtad fogadni feltétel nélkül a kommunista dogmát és gyakorlatot?
  • Egészen 1955-ig nem voltak különösebb aggályaim a párt politikájával és szerepével kapcsolatban. Nem voltam egyedül ezzel az álláspontommal… Végtére is, ha egy Joliot-Curie, egy Picasso kommunista tudott lenni… És ne feledjük: még az 1956-os forradalom legtöbb résztvevője is szo­cializmusról álmodott. 1953-ban Nagy Imre elnöksége idején az első állásomban, a Népművelési Minisztériumban instruk­torként dolgoztam, jártam a vidéket, és a valós életről bizo­nyos tapasztalatokat, benyomásokat szereztem. Ugyan nem annyira a diktatúra hatalmi mechanizmusáról, inkább csak a társadalmi és főleg a kulturális élet bizonyos negatívumairól. Ezért üdvözöltem a Nagy Imre-kormány intézkedéseit. Lényeges dolgokról nagyon tájékozatlan voltam addig. Nem hogy Recskről nem tudtam, de a kitelepítésekről is csak halovány és bizonytalan híreim voltak. A Nagy Imre-beszéd hallatán döbbentem rá, hogy ezek a jelenségek egyáltalán voltak. Nóta bene, csak a 80-as években, az ellenzéken ke­resztül kaptam teljes képet a Rákosi-rezsimről. De már amikor a Rajk-rehabilitáció megindult, és szabadlábra kerültek, akikről sokan azt sem tudtuk, hogy le voltak csukva, megmondtam a körzeti párttitkárnak, hogy amíg nem ad számot a Rajk-ügyről a pártvezetés, addig én nem vagyok hajlandó pártmunkát végezni, felfüggesztem a tagságomat. Erre nem adtak lehetőséget, kizártak a Magyar Dolgozók Pártjából.

1956-ban nagy várakozással tekintettem a lengyel fejle­mények, majd az ezek kapcsán itt megindult mozgolódások felé. Az október 23-a utáni másfél hetet szemlélőként éltem át. Voltak bizonyos jelenségek, melyek engem, családomat, baráti körömet elgondolkodtattak.

  • Felmerült, hogy kivándorolj?
  • Akkoriban szocialistának tartottam magam, és cseppet sem volt szimpatikus számomra a nyugati hatalmak ma­gatartása, egykori náci funkcionáriusok pozíciókba he­lyezése Németországban, amit a szovjetek úgy állítottak be, mintha Nyugat-Németországban a nácizmus újjászületése volna folyamatban. Akkor ezt az értékelést elfogadtam. Ezért fel sem merült bennem, hogy emigráljak.

Szerepe volt zsidó mivoltodnak az ötvenhatos forradalom értékelésében? Nevezetesen az antiszemita jelenségek vagy a bru­talitástól való félelem kapcsán, amelyek esetleg 1944-et idézték fel benned?

  • Nekem akkor semmi zsidó identitásom nem volt, túl azon, hogy származásomat soha nem tagadtam. Egy követ­kezetes antifasiszta attitűd jelentette mindössze a zsidóság­hoz való tartozásomat. Ennyiben – közvetve – szerepet játsz­hatott véleményem alakulásában ez a momentum is.

Az eszmélés

  • 1956 és 1970 között meglehetősen nagyot fordult az életed. Milyen stációkon keresztül jutottál el az antikommunista ellenzéki beállítottsághoz?
  • 1956-ban elfogadtam a Kádár-kormány értékelését az októberi eseményekről, egyetértettem azzal a szocializmus­felfogással, amit a hatalom megvalósítani ígért. November­ben beléptem az MSZMP-be. Ne tűnjék mentegetőzésnek, de el kell mondanom, hogy megint csak nem tudtam a megtorlás tényétről és arányairól, melyekről csak a nyolcvanas évek­ben szereztem ismereteket.

1957-58-ban pedagógusként működtem. 1958-tól 63-ig a Népszabadság archívumának munkatársa voltam, és külön­böző lapokba számos cikket írtam a legkülönbözőbb politikai témákról és kuriózumokról.

  • Van olyan akkori cikked, amit szégyellned kellene?
  • Nincs, noha ez nem jelenti azt, hogy ma is fenntartanám az azokra jellemző politikai felfogásomat. Nem holmi maszlagot ismételgettem papagájmód. Álláspontom tárgyi alapja fennállott, de ahhoz, hogy kortársaimmal együtt távla­tosan lássam a helyzetet, hiányzott a kellő ténybeli is­meretünk, politikai iskolázottságunk. Azért sem kell szé­gyenkeznem, mert meggyőződésem ellenére, pusztán anyagi haszonért soha nem írtam. Amíg a szocialista felfogást ma­gaménak vallottam, addig azt képviseltem, amikor elfordul­tam attól, hangot adtam írásaimban kritikus álláspontomnak
  • ezek persze már nem a legális sajtóban jelentek meg.

A Népszabadság archívumából 1963-ban elbocsátottak egy jelentéktelen cikk miatt, s ekkor a Központi Statisztikai Hivatalban helyezkedtem el, a nemzetközi osztályon, majd pedig a könyvtárban, ahol hozzájuthattam nyugati lapokhoz és MTI-anyagokhoz. Az innen szerzett információk megingatták korábbi, egysíkú nézetrendszeremet. 1965-ben kilép­tem a szakszervezetből, 67-ben pedig a pártból is.

  • Igazam van-e, ha azt gondolom, hogy az igazi fordulópontot Izrael 1967-es háborúja jelentette az életedben?
  • Feltétlenül. Megszerzett ismereteim mellett ez a momen­tum olyan érzelmi töltést adott az elhatározásomnak, amit eddig az én politikai magatartásom nélkülözött. Zsidóként és demokrataként egyaránt sokkolt, ami történt, s annak tálalása a sajtóban, mert én egyszerre kezdtem öntudatos zsidó és öntudatos polgár lenni. Ebben az is segített, hogy én a zsidóság kispolgári s nem proletár rétegéből származom. Amikor felismertem, hogy a proletárkultusz, amit a kommu­nista elmélet kifejlesztett, vajmi kevéssé kötődik a valóság­hoz, ezzel szemben a polgárnak – a burzsoának és citoyennek

igen pozitív történelmi szerepe van, s ugyanilyen aktuális társadalmi szerepe lehet, egyben azt is megértettem, hogy magamat adtam föl, amikor a proletármítoszt elfogadtam. Ám ha magamhoz akarok visszatalálni, nemcsak a polgári­-kispolgári mivoltomhoz érdemes visszanyúlni, de zsi­dóságomhoz is. Ez annál is könnyebben ment, mert Izrael 1967-es háborúja tálcán kínálta a szolidaritás és a teljes érzelmi azonosulás lehetőségét.

  • Lehet azt mondani, hogy a hatnapos háború etnikus öntuda­tot ébresztett benned?
  • A leghatározottabban. De minden tekintetben megválto­zott politikai nézetvilágom.

A pártból való kilépésem után a KSH Könyvtárába he­lyeztek degradálásként s évekig nem kaphattam útlevelet. Amikor végre 1970-ben először juthattam el nyugatra egy turistaút keretében, főnökeim előzetes intelme ellenére fel­kerestem egy-két olyan nyugat-németországi tudományos intézetet és könyvtárt, melyekkel munkaköröm folytán le­veleztem. Hazatértem után könyvtárosi állásomból is menesztettek, mert emiatt politikailag végképp megbízhatat­lanná váltam.

Az MTI-hez szegődtem mint fordító. A harmadik hónapig elégedettek is voltak a munkámmal – amikor is kiderült, hogy nekik tulajdonképpen nincs is státusuk…

  • Kaphattak egy fülest…
  • Egy percig nem kétséges. Akárhová kerültem utóbb, mindenütt hasonló indokok alapján vagy éppen indoklás nélkül mellőztek. Talán a KSH személyzeti osztályától szerezhettek „terhelő” információkat, talán III/III-as „ügy” is lehettem, ma sem tudom pontosan. Mindenesetre 1971-től nem tudtam elhelyezkedni, csak a Népművelési Intézet könyvtárában volt egy szerződéses félállásom, havi ezerkét­száz forintért 1972-ig. Jövedelmemet fordításokkal egészítet­tem ki.

Ez sem volt felhőtlen munka, mert gyakran került a kezembe olyan fordítandó szöveg, melyben becsmérlő, gya­lázkodó állítások voltak Izraelről, és ezeket mégsem hagy­hattam ki a fordítás során. ’73 elején visszaadtam egy orosz anyagot, azzal a kommentárral, hogy én ezt a disznóságot le nem fordítom. Odaadták valakinek, s nekem a továbbiakban más jellegű cikkeket tettek félre.

Röpcédulák ’44-ben és ’73-ban

Az 1973-as Jóm Kippur-i háború idején tisztában voltam vele, milyen fenyegetést jelent ez Izrael léte szempontjából. Még külön felbőszített a végtelenül rosszindulatú, hazug hivatalos propaganda, mely a megtámadott Izraelt agresszornak rágalmazta.

Nem bírtam cérnával, valamit tenni akartam ez ellen. Röpcédulázni kezdtem. „Éljen Izrael! Hazudik a sajtó!” fel­iratú röplapokat dobáltam be levélszekrényekbe, tűzködtem intézmények hirdetőtábláira és éjszakánként hasonló szöve­get írtam krétával falakra és palánkokra. Persze nem gondol­tam én, hogy ezzel megváltoztathatom a politikát, de etikai imperatívusznak éreztem, hogy ne tűrjek tovább és szóljak ez ellen a politika ellen. Hogy másoknak is kellene szólniok? Az ő bajuk, ha nem teszik.

Itt jut eszembe, hogy 1944-ben, amikor is egy SS-század vonult el nap mint nap az ablakunk alatt a Város üget felé énekelve, én reggelente nemegyszer az ablakon keresztül kiköptem rájuk. Nem mintha ezzel bármit is el lehetett volna érni, nem is gondoltam erre, de ez a spontán megnyilatkozás jól esett nekem. Ha anyám megtudta volna, nem tudom, mit tesz velem. (Eszembe jut most, hogy 1944-ben egy gumibélyegzős játéknyomdával Hitler-ellenes, különbékét és a háborúból való kiugrást szorgalmazó röpcédulákat gyártot­tam vékony slejfnikre, s ezeket levélszekrényekbe dobáltam. „Abcúg Hitler!” – ez állt az egyiken. Az abcúg kifejezést a Dörmögő Dömötör, a képviselőjelölt című, 1903-ban íródott könyvből merítettem.)

  • Harminc év múltán tehát ismét röpcédulázni kezdtél.
  • Méghozzá ugyanazzal a játéknyomdával! Azonban le­buktam. Két pasas a nyakamra küldte egy éjjel a rendőrjárőröket, akik tetten értek, és nyomban letartóztattak. Bün­tetőeljárás indult ellenem izgatás vádjával. Egy év fegyházra ítéltek. Végül is kilenc hónap letöltése után szabadultam 1975 elején.
  • Hogyan kezeltek a kihallgatóid, a bírák és a fegyőrök, valamint a rabtársak? Mégiscsak furcsa szerzetnek tűnhetett ak­kor, itt, egy zsidó polgárjogi aktivista.

A vizsgálótisztem, akiről feltételeztem, hogy zsidó, tudtomra adta, hogy volt már egy-két, az enyémhez hasonló ügy. Antiszemitizmust nem tapasztaltam a rendőrök és a börtönőrök között, talán azért sem, mert az antiszemita megnyilatkozásokat is büntették, akár az Izrael-barát propa­gandát. Ült ott egy pasas, aki hozzám hasonlóan egy évet kapott, mert azt mondta egy zsidónak, hogy kár, hogy vissza­jöttek Auschwitzból. A magamfajta politikai elítélt egyéb­ként bizonyos tiszteletet élvezett a rabok, de a rendőrök körében is, főképp azért, mert egzisztenciális kényszer nélkül tette azt, amiért elítélték. Egy főtörzsőrmester egy alkalom­mal odasúgta nekem: „Mit kellett magának izgatni, hát mi bajuk van itt maguknak?”

  • A hetvenes évek végén kellett szerveződni a demokratikus ellenzék. Te mikor kerültél kapcsolatba ezzel a körrel?
  • Csak a nyolcvanas évek elején. Addig nem volt infor­mációm ezekről a szerveződésekről. A Beszélő harmadik- negyedik számának megjelenése idején kerültem kapcso­latba a szerkesztőkkel. Úgy esett a dolog, hogy egyszer az Oktogonon jártam, amikor az Abbázia teraszáról kinyúlt Krassó Gyuri, diákköri ismerősöm, megfogta a kabátomat, és megkérdezte, hogy nincs-e meg nekem Faludy Villon- kötete. Meg akarta jelentetni szamizdatban. Odaadtam, kiadta. Krassó aktív volt a szamizdatos társaságban, dolgo­zott a Demszky-féle Hírmondóba, és több önálló kiadványt is készített. Elkezdtem írogatni a Hírmondóba, Krassó vitte a cikkeket, s néhány hónap múltán már közvetlen kapcsolatban álltam Demszky Gáborral. Politikai kommentárokat, sza­tirikus írásokat közöltem, s egy időben önálló rovatom volt. Krassó kiadásában külföldi lapokból válogatott és fordított anyagaim is megjelentek füzetbe szerkesztve.
  • Mennyire volt gyakori, hogy zsidó témájú írások jelentek meg a szamizdatokban?
  • Amennyire tudom, egyáltalán nem, amíg 1983-84 for­dulóján a Salom, Magyar Zsidók Független Békecsoportja színre nem lépett. Mellesleg ez holta után vált csoporttá, amikor is néhány zsidó ellenzéki értelmiségi vállalta, hogy a Salom búcsúmegnyilatkozása alá a nevét adja. Amíg létezett, addig én voltam „a csoport”. Nincs ezen mit szégyellni, nem találtam társakat. Az a gondolat és eszmeiség, ami a Salomban útnak indult, a későbbiekben a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület és a Szombat létrejöttében is jelen volt.

A Beszélő körével, Haraszti Miklóssal és Kőszeg Ferenc­cel éppen a Salom megnyilatkozásai hoztak össze, amelyeket a Beszélő ismertetett és kritizált is. Egyébként a Beszélőben nem akarták túlhangsúlyozni a zsidó tematikát, akkori álláspontjukkal ma is egyetértek. Éppen emiatt is láttam szükségét önálló zsidó megnyilatkozásnak, majd az önálló zsidó szamizdat kiadványnak, hogy ne terhelje túl ez a téma a Beszélőt és a Hírmondót. A magyar demokrácia kialakulása szempontjából a zsidóság problémakörét fontosnak, de csu­pán egy tényezőnek tartottam. Ez a véleményem ma is.

A szamizdatszerkesztő

1987-ben jelent meg az általad szerkesztett szamizdat folyó­irat, a Magyar Zsidó, mely három számot ért meg. Én a jogi kar büféjében vásároltam a Beszélővel együtt, s revelációként hatott nemcsak rám, de számos fiatal zsidó ismerősömre, hogy olyasmik, amikről mi szűk körben társalgunk, vagy amiken dühöngünk, azok hirtelen nyomtatásban is megjelenhetnek.

  • Az ötlet kézenfekvő volt. Az általános illegális kiadvá­nyok nem fogadhatták magukba ezt a tematikát olyan súllyal és részletességgel, mint azt tárgyalni kell – a megfelelő fóru­mon. Az ellenzékkel és a terjesztőkkel kialakult viszonyom nyomán rájöttem, hogy a kiadásra megvan a technikai le­hetőség. Demszky Gábor biztosította az írógéptechnikát számomra, a nyomdászom Ötvös János Attila volt, aki poli­tikai okokból szintén ült korábban, s akihez Demszky és Krassó irányított. Nyolcszáz és ezer példány között nyomtuk a lapot, a költségeket én előlegeztem, s a terjesztés nyomán többé-kevésbé megtérült a „befektetés”. A harmadik számot 1988 tavaszán elkobozta a rendőrség, összesen negyven példány maradt. Krassó akkor már Londonban élt emig­rációban, de nem tétlenkedett. Az általa létrehozott Magyar Október Független Hírügynökség nyomdai kapacitással is rendelkezett, egyik megmaradt példányt, amit kijuttattam, stencilezte, majd azt Pesten Demszky sokszorosította. Nem volt jó minőségű, de még olvasható volt.

-A Magyar Zsidó a fennálló honi zsidó intézményi status quo-t minden lehetséges oldalról megkérdőjelezte. Melyek voltak a leglényegesebb felvetett problémák?

Az Állami Egyházügyi Hivatal kegyelméből és foly­tonos jóváhagyásával működő hitközségi vezetés nekem nem volt szimpatikus. Ezt még ma is fenntartom, annak ellenére, hogy belátom, a hitélet fenntartásában komoly szerepet ját­szottak. A puha diktatúra időszakában azonban jóval több lehetőségük nyílt annál, mint amivel éltek. Annyira belejöt­tek a megalkuvó, sőt túllihegő lojalitásba a kiszolgáltatottság kényszerei között, hogy akkor sem tudtak ettől szabadulni, amikor már fordulóban volt a világ.

Fontosabb üzenete volt a lapnak annak tudatosítása, hogy akár vallásként, akár etnikumként a zsidóknak vállalniuk kell önmagukat – számot adva erről önmaguknak és a külvilág­nak. Fel kell hagyni a rejtőzködés csődpolitikájával! Tisz­tázni kell a zsidóság és a magyarság egymáshoz való viszonyát, s a zsidóknak a kommunista rezsimhez fűződő kapcsolatát, amelynek következtében bizonyos történelmi önkritikának is helyt kell adni – hirdette a Magyar Zsidó. A harmadik visszatérő téma Izrael volt, amellyel a diaszpórának szolidaritást kell vállalnia.

  • Öt név szerepelt a „Magyar Zsidó” impresszumán: Erzsók István, Gadó György, Hahner Anna, Stark Szilárd, Vizsolyi-Wahrsager Dávid. Nyugodtan lehetne a mottód: „Ez mind én voltam egykor.”
  • Hát, ez az igazság.
  • Nem próbáltál szerzőtársakat toborozni?

Nem volt rá időm. Fél év alatt jelent meg három szám, s nekem egyéb tevékenységeim is voltak az ellenzékben. Ekkortájt jött létre a Demokrata című szamizdat orgánum. Nagy Jenő, Mikes Tamás és én szerkesztettem. Ez közérthető stílust és radikális hangot ütött meg, s szándékunk szerint a meglévő illegális, inkább intellektuális réteglapokat egé­szítette volna ki. Hogy a Magyar Zsidó és a Salom körül az illegális vagy félillegális zsidó ellenzék szélesebb köre nem alakult ki, annak csak az az oka, hogy rövidesen oldódni kezdtek a rendszer kötelékei, majd eljött a rendszerváltás időszaka.

  • 1988. március 15-e a te szempontodból nem csupán azért fontos dátum, mert ez volt a demokratikus ellenzék első átütő nyilvános jelentkezése, hanem mert ekkor történt meg először ellenzéki mivoltod óta, hogy az első nyilvánosságban, a hivatalos sajtóban leíratott a neved. Igaz, egy rendőrségi közleményben, őrizetbe vételed kapcsán.
  • Ennek azért volt előzménye. 1987. március 15-én már volt egy ellenzéki megmozdulás, mely tüntetéssé változott, s mintegy kétezer ember vonult a Petőfi-szobortól a Batthyány-örökmécsesig. Nem voltak itt kiosztott szerepek, spontán történt, lelkes jelszavak hangoztatása közepette. Amikor a tömeg a Kossuth térre ért, az emberek érezhetően vártak valamit, egy mondatot, egy aktust, mely a tüntetést tovább lendíti és értelmet ad a tömeg jelenlétének. De erről senki sem gondoskodott előre. Történetesen elöl álltam, kiléptem, hogy szóljak és betöltsem ezt a hiányt. A rendőrök, akiknek az volt a tisztük, hogy kordában tartsák az ese­ményeket, eléggé elképedten nézték a szituációt. Az egyik odaszólt nekem: „Gadó úr, mit fog itt mondani? Vigyázzon, el ne szabaduljanak a dolgok!” Két-három mondatom volt csak, jól kieresztettem a hangom. A demokrácia nem tar­tóztatható fel. A polgári szabadságjogoknak, a sajtó, a gyülekezés és a szólás szabadságának teret kell adni, és 1956 forradalmának, Nagy Imre emlékének meg kell kapnia a nekik járó tiszteletet. Nagyjából ezeket mondtam. Öt-hat világlap idézett azután név szerint.

Ez az esemény biztosan közrejátszott abban, hogy rá egy évre, 1988. március 15-e hajnalán minket, Demszkyt, Ha­raszti Miklóst, Solt Ottiliát és engem a biztonság kedvéért előre kivontak a forgalomból egy napra.

Számomra ez a kényszerűen nélkületek zajló, immár tízezres megmozdulás jelenti a rendszerváltás látványos kezdetét. Hogyan változott az életed az illegalitáshoz képest a lassú demokra­tizálódásban?

  • Egzisztenciálisan én változatlanul gondokkal küszköd­tem. Szabadúszó fordítóként működtem, és a szamizdatok tévesztéséből befolyó csekély bevételből részesültem. Később a Szabad Európa első legális magyarországi tudó­sítója lettem. Pályáztam a Soros Alapítványhoz egy zsidó tudományos téma kapcsán, ahol el is fogadták a támogatásra vonatkozó kérelmem, de mert később már nem jutott időm a tanulmány elkészítésére, a megítélt ösztöndíjat visszafizet­tem.
  • Tanúja lehettem annak, hogy a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület alakuló közgyűlése előtt néhány nappal, két szervező, később elnökségi tagok, azon tanakodtak egyikük lakásán, hogy „Mi lesz, ha eljön a Gadó?” Nem veszélyezteti-e ez a Hazafias Népfront kényszerű védnöksége alatt létrejövő szervezetet? Aztán eljött „a Gadó”, és egy ifjú hölgy javaslatára – aki röviden vázolta ellenzéki tevékenységed -, vastapssal beválasztottak az elnök­ségbe. 1988. november 21-e, vasárnap volt. Igazolva érezted-e azt a munkát, amit néhány évig végeztél? Milyen érzés volt?

Okvetlenül felemelő és megnyugtató. És természetesen elégtételül szolgált, mert bizonyság volt arra, hogy nem hely­telen és hiábavaló, amiben hiszek, s amiért dolgoztam. Ez épp annyira jólesett, mint amennyire fájt később a személyemmel kapcsolatban zsidó körökből érkező jó néhány negatív reagálás.

*

(A beszélgetés második, befejező részét februári számunkban közöljük.)

Címkék:1995-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Szekeres-est a MAZSIKE-ben

Készül a holocaust tagadását büntető törvény • Helyreáll a Helyreállítási Alap? • Módosul a munkaszolgálatosok kárpótlása • Segítheti-e a kormány...

Tudósítás a Hitközség képviselő-testületi üléséről

1994. november 2-án közgyűlést tartott a MA­GYARORSZÁGI ZSIDÓ HITKÖZSÉGEK SZÖVETSÉGE. A napirenden két téma szerepelt: dr. Schweitzer József országos főrabbi,...

Close