A „fugu-terv”

Titkos japán elgondolások a zsidók „megmentésére”

A JAPÁNBAN ISMERT HAL, a fugu különös állat. Közönséges hal­ételként tálalva halálos méreg, szak­szerűen elkészítve remek ínyencfa­lat. Erről a halról nevezték el azt a japán titkos tervet, amely, ha alko­tói szakszerűtlenül kezelik, nagy ve­szélyt jelenthetett Japán számára, ha pedig sikerült volna, megváltoz­tatta volna a XX. század történel­mét; zsidók tömegét menthette vol­na meg a megsemmisítéstől, sőt megakadályozhatta volna Japán há­borúját az Amerikai Egyesült Álla­mokkal.

A „fugu-tervről”, a Németország­ból, Ausztriából, Lengyelországból, a Szovjetunióból a második világ­háború alatt Japánba került zsidók sorsáról egy 1979-ben Amerikában megjelent könyvben olvastam. Szer­zői Marvin Tokayer amerikai rabbi és Mary Schwartz amerikai újság­írónő. Mindketten hosszú ideig él­tek Japánban, jelenleg az USA-ban tevékenykednek. Könyvüket doku­mentumokból és a túlélők elbeszé­léseiből állították össze.

Letelepíteni Mandzsukuóba

A „fugu-terv” a 30-as évek köze­pén merült fel néhány jelentős állást betöltő japán fejében. A terv szerint Japán menedéket nyújtana az Európában egyre erősödő és pusz­tító antiszemitizmus ellen Japánba menekülő zsidóknak, megalapítana egy „japán Izraelt” – japán kor­mányzat alatt -, és ennek fejében megkapná az amerikai zsidó tőke támogatását a japán ipar kifejlesz­tésére, a japán nagyhatalom megte­remtésére.

A terv téves elképzelésen alapult. Alkotói nem ismerték fel, hogy az amerikai zsidók éppen olyan erős szálakkal kötődnek Amerikához, po­litikai családjukhoz, mint amilye­nek az európai zsidósággal kötik össze őket, és ez a kettős kötődés szabja meg cselekedeteiket.

A „fugu-terv” szerint hová is sze­rették volna telepíteni a japánok a menekülő zsidókat? Az első elgondolás szerint Mandzsukuóba.

Mandzsukuo a XX. század elején került japán fennhatóság alá. A ja­pánok tisztában voltak vele, hogy értékes, nyersanyagokban bővelkedő szárazföld. A meglevő szén vagy/és fa kitermeléséhez azonban óriási tő­kére volt szükség. És nemcsak tő­kére, hanem szakértelemre is. A „fugu-terv” a tőkét az amerikai zsi­dóságtól, a szakértelmet pedig az egzisztenciájuktól megfosztott zsidó menekültektől remélte megszerezni. Az idő alkalmasnak látszott a zsi­dók bekapcsolására, hiszen Hitlert 1933-ban kancellárrá választották, és a japán sajtóban megjelent a fel­hívás: „Terv ötvenezer német zsidó meghívására Mandzsukuóba.”

A cári orosz birodalom Mandzsu- kuójában a XIX. század óta laktak zsidók, amikor II. Miklós cár kinyi­latkoztatta, hogy minden zsidónak, aki a „mandzsukuói paradicsom­ban” letelepedik, vallásszabadságot, korlátlan üzleti lehetőséget és díj­talan iskoláztatást biztosít. Bár a héthónapos téllel – amikor a hő­mérséklet mínusz 40 fokra süllyed – és a forró, száraz nyárral – ami­kor a levegő hemzseg a legyektől – Mandzsukuo nem látszott éppen pa­radicsomnak, a szabad élet utáni vágy azonban olyan erős volt, hogy több mint tizenhárom ezer orosz zsi­dó telepedett ide, és a legnagyobb városban, Harbinban jól szervezett hitközség működött.

Az ideérkező japánok nem akar­tak itt maradni, ők csupán meggaz­dagodni akartak és sürgősen visszatérni a civilizált Japánba. Az első zsidó telepesek közül sok zsidó is továbbköltözött Sanghajba, főleg amikor egyik vezetőjük zongoramű­vész fiát egy gyermekrabló szerve­zet megölte. A „fugu-terv” az elköl­tözött zsidók helyébe tervezte lete­lepíteni az Európából menekülő zsi­dókat. A tőke és a munkaalkalmak hiánya azonban nem kedvezett a terv mandzsukuói megvalósításának. A 30-as évek végén ezért inkább Sanghaj látszott megoldásnak.

Sanghaj nemzetközi negyede nyitva állt minden nemzetiség be­fogadására, és a „fugu-terv” értel­mében tevékenykedő funkcionáriu­sok buzdítására a zsidók száma a 30-as évek végén erősen megszapo­rodott. Az itt élő zsidóknak termé­szetesen fogalmuk sem volt arról, hogy milyen cél érdekében kívánják őket felhasználni, de tudták, hogy együtt kell működniük.

1939-től kezdve a japán szakem­berek három fronton igyekeztek ter­vüket előbbre vinni. Az első: tőkét akartak szerezni, és már 1939-ben létrehoztak egy japán-kínai-zsidó kereskedelmi társaságot, mely bebi­zonyította az együttműködés lehető­ségét. A második: összeköttetésbe léptek a Harbinban megmaradt zsi­dókkal, vezetőjüket meghívták To­kióba és biztosították róla, hogy Ja­pán nem ért egyet a rasszizmussal, és a Japánba menekülő zsidókat ugyanúgy kívánja kezelni, mint bármely más idegen állampolgárt. A harmadik: az amerikai zsidó kö­zösséghez való közeledés. Japán közvetítőjüket megbízták, érdeklőd­je meg, mit szólnának az amerikai zsidó vezetők, ha Japán felajánlaná, hogy az Európából menekülő zsidók számára japán fennhatóság alatt ál­ló területen, Ázsiában menedéket nyújtanak.

A három területen elért eredmé­nyek biztatóak voltak. Japán öt leg­hatalmasabb embere egyetértett a le­telepítési tervvel, amely – egyelő­re csak vázlatosan – azt kívánta igazolni az amerikai zsidóság előtt, hogy Japán nagylelkű, humanista nemzet. Bizonyításul hozzájárultak a jómódú mandzsukuói zsidó, Zikman tervének megvalósításához, amely kétszáz zsidó szakember (csa­ládjukkal együtt 600 fő) letelepedé­sét tette lehetővé. Kilencven olda­las tanulmány készült el a „Belépő zsidó tőke elemzése” címen.

A zsidóügyi japán szakemberek császáruk számára nem valamilyen halálos mérget, hanem a legtáplá­lóbb és legízletesebb ételt akarták felkínálni. Japán delegációt küldtek Amerikába, amely a zsidó vallás és a sintoizmus közös pontjait volt hi­vatva megállapítani; rabbikat hív­tak meg Japánba, hogy ismertessék a zsidó vallás tanait. Á japán szak­emberek meglepetésére a zsidók to­vábbi Sanghaji letelepedését a sanghaji zsidók ellenzéssel fogadták. El­viselték eddig is a jótékonyságból rájuk háruló terheket, de féltek, hogy saját sorsukat kockáztatnák, ha túl sok zsidó élne Japánban. A japánoknak azonban sikerült az amerikai dollárgaranciák ígéretével megnyugtatni őket. A japán elkép­zelés szerint 30 ezer zsidó letelepe­désének ára százmillió dollárt tenne ki, és ezt elfogadható árnak vélték, hiszen nem volt semmilyen más ál­lam, amely bármi áron is menedé­ket kínált volna.

Levél a főrabbihoz

A zsidók közül a japánok érdeké­ben a tekintélyes mandzsukuói zsi­dó, Zikman fordult az amerikai zsi­dósághoz. Levelet írt Stephen S. Wise főrabbihoz, a Zsidó Világkong­resszus elnökéhez, az amerikai zsi­dóság talán legtekintélyesebb embe­réhez. Levelében rámutatott arra, hogy milyen korrekt bánásmódban részesítette Japán a mandzsukuói zsidókat. A főrabbi válaszlevele le­sújtó volt:„…Mélyen sajnálom, hogy ön – bármilyen okokból is – a japánok számára a zsidóktól kér segítséget. Megígérem önnek, hogy mindent megteszek azért, hogy meg­hiúsítsam a tervét, ön igen rossz szolgálatot tesz a zsidóságnak… Nem kívánok olyan emberrel vitat­kozni, aki támogatni kívánja Ja­pánt … tekintet nélkül arra a tény­re, hogy Japán – éppen úgy, mint Németország és Olaszország – elkötelezte magát az antiszemita ál­lásfoglalásra és eszerint cselekszik is …”

Micsuzo Tamura – aki Ameriká­ban végezte egyetemi tanulmányait – volt a „fugu-terv” New York-i összekötője, s az amerikai zsidó üz­leti körökkel jó kapcsolatot tartott fenn. Sikerült elérnie, hogy Wise fő­rabbi hivatalában fogadja. Tamura tisztában volt azzal, hogy a főrabbi állásfoglalása döntő a „fugu-terv” szempontjából.

A rövid találkozás alatt Tamura elmondta, hogy a japánok mindig tisztelték a zsidókat, és 1860 óta szo­ros kulturális és üzleti kapcsolatban álltak velük. Azt is közölte a főrab­bival, hogy Japán első alkotmányá­nak kidolgozásában fontos szerepe volt egy zsidónak, és a jelenlegi zsi­dó lapnak – melyet egyébként a császár is olvas – egy zsidó a szer­kesztője. Elmondta, hogy Japánban a zsidók számos fontos kereskedel­mi központban békében és biztonságban élnek. Japán nem fajgyűlö­lő, és a zsidókat a többi idegennel hasonló elbánásban részesíti.

Mindezek ismeretében – miután tudomásuk van arról, hogy az euró­pai zsidóság most milyen nehéz idő­ket él át – megkérdezte a főrabbit, nem tartaná-e helyesnek, hogy a veszélyeztetettek egy bizonyos szá­zaléka, a megkötendő előzetes meg­állapodás alapján, emigrálna Mandzsukuóba vagy más japán fennha­tóság alatt álló területre. Japán ezt megtiszteltetésnek tartaná. Termé­szetesen egy ilyen emigráció létre­hozása költségekkel járna, amelye­ket Japán nem tud vállalni. Nem készpénzt kérne a költségek fedezé­sére, hanem úgy véli, Japán szíve­sen fogadna el az Amerikai Egye­sült Államokkal kötendő megálla­podásokat ipari felszerelések, fém­hulladékok, olaj szállítására.

A főrabbi hűvösen és udvariasan válaszolt. Hangja nem volt ellensé­ges, mondandójából azonban a tö­kéletes jólértesültség és a szilárd el­határozás érződött. Úgy tudja – mondta -, a japán katonaság túl­zott, embertelennek is mondható módon viselkedett a közelmúltban uralma alá került kisebbségekkel szemben. Megkérdezte Tamurát, képviseli-e ő a japán katonai veze­tést? És az amerikai külügyminisztérium ismeri-e ezt az elgondolást?

Tamura válaszában kifejtette, hogy a terv kidolgozóinak az a vé­leménye, hogy az amerikai zsidó közösség mindezt közvetlenül tár­gyalhatná meg a japán vezetéssel. Vagy pedig felhasználhatná jelentős befolyását, hogy meggyőzze kormá­nyát.

A főrabbi némi gondolkodás után így szólt: „Engedje meg, Tamura úr, hogy kijavítsak egy hamis véle­ményt, amelyet ön kifejtett. Az amerikai zsidóság messze van attól, hogy olyan befolyása legyen az amerikai kormányra, hogy valami­lyen „trón mögötti hatalomnak” len­ne tekinthető. A mi befolyásunk ugyanolyan, mint bármely más ki­sebbségé egy demokráciában – nem több és nem kevesebb. Nos, ami azt illeti, hogy Amerikai exportáljon Japánba olyan cikkeket, mint az olaj, az ipari felszerelés, a fémhul­ladék … Ezek ugyebár hadianya­goknak tekinthetők, és nagyon is hasonlóak vagy talán azonosak is azokkal a cikkekkel, melyeknek ki­vitelét az amerikai kormány néhány hónappal ezelőtt „morális embargó” alá helyezte. Nem gondolja, Tamura úr, hogy hazafiatlan cselekedet len­ne az amerikai zsidóság részéről tárgyalni ilyen cikkeknek valamely nem szövetséges országba történő exportálásáról anélkül, hogy egyben konzultálnánk a külügyminisztériu­munkkal.”

Elvetélt kísérlet

Tamura még egy kísérletet tett. Megkérdezte a főrabbit, nem tarta­ná-e helyesnek, ha ő maga – a főrabbi – vagy esetleg egy delegáció eljönne Tokióba, és a helyszínen vizsgálná meg és nyerne bizonysá­got arról, hogy ott a zsidók nyuga­lomban és biztonságban élnek. Erre már nem kapott választ, és a barát­ságosnak tűnő kézszorítás után el­bocsáttatott. Nem hallotta, hogy az ajtó becsukódása után a főrabbi így szólt egyik beosztottjához: „Nincs időm ilyen képtelenséggel foglal­kozni!”

A további japán próbálkozások – amelyek változatlanul nélkülözték a japán kormányzat egyetértésének jeleit – nem változtattak az ameri­kai zsidóság álláspontján, 1940-ben pedig Japán katonai egyezséget kö­tött Németországgal és Olaszország­gal, ami a „fugu-terv” megvalósítá­sát eleve lehetetlenné tette. Mégis, azokat a zsidó menekülteket, akik az egyezség megkötése után kerül­tek Japánba, egyes japán hivatalno­kok hasznos zálognak tekintették mindaddig, amíg 1941 decemberében a Pearl Harbor elleni japán táma­dással a „fugu-terv” minden jelen­tőségét elvesztette. Ettől az időponttól kezdve a Japánba menekült zsi­dókat a nácizmus „végső megoldá­sának” réme fenyegette, és eddigi félelemmel, nélkülözéssel teli életük még nehezebbé vált.

Keskeny, csúszós volt a mezsgye élet és halál között. Most már csu­pán néhány japán és zsidó ember személyes bátorságának, manővere­zési képességének és az amerikai zsidóság folyamatos segítségének – ami az élet legszükségesebb anyagi feltételeit biztosította – köszönhet­ték, hogy megmaradtak. Ezek a né­met, orosz, lengyel zsidók túlélték a második világháborút.

Sándor Anna