Szombat előfizetés 2017

A felelősség körül

Írta: Várhegyi György - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

KÖZEL NÉGY ÉS FÉL évtizeddel ezelőtt hatályon kívül helyezték a zsidótörvényeket, jogilag megszüntették a faji és a vallási megkülönböztetést. A zsidóellenes paragrafusok eltörlése a nemzetközi szerződésekre való hivatkozással történt. Majd’ másfél év múlva született meg egy nemzetgyűlési törvény (1946: XXV. tc.) a magyar zsidóságot ért üldözés megbélyegzéséről és következményeinek enyhítéséről. Ez a törvény visszafogottan és röviden ítélte el a zsidóüldözést, és langyos deklarációval erkölcsi elégtételt szolgáltatott. Ugyanekkor a törvény hosszan és erőteljesen kinyilvánította a magyar nép egyetemének ellenállását, és felhívta arra a figyelmet, hogy a magyar nép nem azonosította magát a fajüldözéssel.

Miért ilyen ellentmondásosan történt a magyar zsidóság többségének elpusztításáért való felelősségvállalás? Miért maradt el a tragédia feletti nemzeti gyász és az elkövetett bűnökért vállalt nemzeti felelősség? Sokféle tényező: különböző vélemények és körülmények hatottak a felelősségvállalás ellen. Közülük a legmeghatározóbb a politikai-hatalmi harc. Csak a polgári radikálisok, a liberálisok, valamint néhány szociáldemokrata és polgári politikus hangoztatta következetesen a politikai és morális felelősségvállalás fontosságát. A többi politikai párt a hatalom megszerzése érdekében nem akarta taszítani az esetleg antiszemita érzelmű tömegeket, másrészt nem akarta a lakosság nagy részének a zsidóüldözés idején tanúsított részvétlenségét vagy rosszindulatát, esetleg kárörömét a szemére vetni.

Nemcsak a felelősségvállalás, a zsidó túlélők fogadtatása is ellentmondásosan történt. Egyesek nyílt ellenszenvvel fogadták a hazatérteket, sokan méltatlankodtak afölött, hogy a visszatértek az elkobzott lakásukat, vagyonukat, földjüket visszakövetelték. (Közeli hozzátarto­zóm 1945 őszén érkezett meg a bergen-belseni lágerből Pestre, és a villamosra szállva, amikor nem tudott jegyet venni, végig kellett hallgatnia a kalauz zsidózását. És ekkor járta az a vicc, hogy Kohn megérkezik a koncentrációs táborból és találkozik keresztény barátjával, aki megkérdi tőle, hogy mije maradt, mire Kohn így válaszol: „Csak az, ami rajtad van!”)

Az új Magyarország nem vállalt jogfolytonosságot a régi Magyarországgal, s ezért nem adott kártérítést és jóvátételt az üldözötteknek. Sőt, egyes politikai vezetők elutasították a zsidóság jogát a jóvátételhez. A legpregnánsabb nyíltan antiszemita érvelést a parasztpárti Darvas József írta le a kommunista párt központi lapjában, 1945. március 25-én: „A demokrácia harcosai soha nem ismerték el bűnnek azt, hogy valaki zsidó, ugyanúgy nem ismerik el ma sem előjogot biztosító – nemesi kutyabőrnek – a zsidó származást. Pedig ma határozottan van a zsidóságnak egy része…, amely elvárja, sőt követeli ezt az elismerést. Igaz, nem faji alapon, hanem a több szenvedés jogán … S a munka és az áldozatok vállalása alól senki sem vonhatja ki magát. Nem vonhatja ki még a múlt szenvedéseire való hivatkozással sem, mint a zsidóság egy bizonyos része tenni szeretné. Ha szenvedésről van szó, hát a munkásság és a parasztság évszázados szenvedéseire hivatkozhat, s az áldozatokból is eléggé kivette a részét, nemcsak a zsidótörvények, de Werbőczy törvényei óta… Az utóbbi esztendők során egy furcsa munkaszolgálatos szemlélet fejlődött ki nálunk: úgy tanulták meg a világot látni, hogy vannak keretlegények és vannak munkaszolgálatosok. Most, hogy fordult a világ, ők szeretnének keretlegények lenni…”

A PARASZTPÁRTI VERES PÉTER a Haladás újságírójának adott interjújában azt mondta: „Nem áll a zsidóság érdekében, hogy a szenvedés előjogán mindig a deportáltnak legyen igaza.” Arról beszélt, hogy nem lehet igazságot szolgáltatni olyan esetben, amikor a zsidó törpebirtokos visszaköveteli a zsidótörvény idején elvett földjét azoktól, akik azt az államtól megkapták. „Ha egy hadiözvegy kapta meg, adja vissza a zsidó birtokos özvegyének?” A kommunista Horváth Márton pedig arról írt, hogy a „termelésben van más vesztes is, s a legnagyobb áldozat maga a nemzet”.

Az 1946-os törvény elismerte, hogy „az elmúlt korszak rendelkezései anyagi javaiban is súlyosan megkárosították a magyar zsidóságot”. Valamint elvileg vállalta, „hogy a magyar állam – amennyire ezt a válságos helyzete megengedi – e nyomor enyhítésére törekedjék”. De a gazdasági és pénzügyi nehézségek miatt a túlélő zsidóság nyomorát inkább az USA zsidósága által küldött ötvenkét millió dolláros segély enyhítette.

A százezerszám elpusztított zsidó családok örökös nélkül maradt hagyatékait a magyar állam nem akarta nyíltan igénybe venni, ezért az 1946-os törvény „a szóban forgó hagyatékokhoz tartozó összes javakat az állam az üldözés folytán segítségre szoruló személyek, valamint az ilyen személyek javára szolgáló intézmények támogatására kívánja fordítani.” Az Igazságügyi Minisztérium felügyelete alatt létrejött a hagyatékokat kezelő alap, amelynek képviseletét, kezelését és felhasználását egy intézőbizottság látta el. (Mindmáig azonban nem nagyon ismert az alap tevékenysége és vagyonának sorsa.)

*

ÉRDEMES AZT IS MEGVIZSGÁLNI, milyen vélemények hatottak (és hatnak ma is) a felelősségvállalás terén. A legelterjedtebb nézet az volt, hogy az állam régi vezetői és a németek a felelősek, a nép többsége nem üldözött, nem gyilkolt zsidókat, nem is tudott a haláltáborokról. Radicsics Elemér a Judaizmus, antiszemitizmus, cionizmus című könyvében 1946-ban így írt erről: „Magyar vonatkozásban nem vállaljuk a vádat, mivel gúzsba kötötte a magyar társadalmat – tehát értelmiséget és munkásságot egyaránt – egy ördögi kegyetlenséggel megszervezett idegen rendőri szervezet, német származású honfitársaink egy részének alávaló árulása, nemkülönben becstelen magyaroknak júdásszerepe… Lehet-e a magyarságot büntetni olyan bűnösök helyett, akiket a zsidóság ma elérni nem tud?”

Radicsics a kollektív felelősséget a zsidókra is igyekezett áthárítani, mondván, hogy a zsidóság tőkével és szellemi együttműködéssel támogatta a magyar ipart és kereskedelmet és ezzel a németek háborús tetteit, másrészt (szó szerint így írta): „Miért nem tudott a német megszállás kezdetekor még hatalma és vagyona teljében levő, több százezer főnyi magyar zsidóság komoly védekező erőt kifejteni?”

*

MAGYARORSZÁGON TEHÁT 1945 UTÁN nem tisztázódott a felelősség kérdése, többek között azért sem, mert nem vették figyelembe azt sem, amit a nemzetközi jogban a bűnösség elvével kapcsolatban elfogadtak. Karl Jaspers német filozófus szerint a bűnösség kérdése többek között három szempontból vethető fel: büntetőjogilag, ebben a bíróságok ítélkeznek; politikailag, ezt a legyőzöttek államainak is vállalniuk kell (ezt tette az NSZK, amikor vállalta a felelősséget minden jóvátételi következményeivel együtt); és morálisan, amit az emberi közösségnek kell vállalnia.

A magyar közéletben 1984-ig igyekeztek elhallgatni a zsidóüldözés tényét; csak a „nácizmus üldözötteiről” beszéltek, és ezzel kapcsolatban nem beszélhettek nemzeti felelősségről sem. Napjainkban is egyoldalúan kezdtek hozzá a fél évszázaddal ezelőtti népirtás kérdésének tisztázásához. Tornai József az MDF országos gyűlésén nagyon rokonszenvesen beszélt: „Most már ideje kijelentenünk, hogy osztozunk a nemzet testéből kihasított áldozatok miatt érzett gyászban.” Ugyanakkor nem vállalta a nemzeti felelősséget: „Márpedig a mi nemzedékünk nem bűnös a Holocaust dolgában. Ugyanígy nem vállalhatjuk a felelősséget azért sem, amit annak idején nyilasok, csendőrök, ügybuzgó tisztviselők, katonák, a kormány tett a magyar zsidóság ellen.”

Miért beszélhetünk mégis a nemzeti felelősségről? Mert Magyarországon a zsidóság üldözése, többségének elpusztítása másképpen történt, mint a legtöbb európai országban, ahol ezt a német megszállók követték el. Nálunk a népirtás nemzeti áldozatként történt. Még a német megszállás előtt a parlament törvényesítette a zsidóüldözést, és 1941–42-ben a magyar hatóságok már megkezdték a deportálásokat és a gyilkosságokat. Később, a német megszállás alatt a magyar állam és közigazgatás közreműködött a deportálásokban, aktív bűnrészességet vállalt bennük. A magyar hatóságok csak nagy nemzetközi felháborodás és fenyegetés hatására halasztották el a pesti zsidóság deportálását. Aztán – bizonyos ellentmondásos és felemás kormányintézkedések után – következett a szörnyűséges nyilasterror.

A zsidótörvényeket nemcsak az állam, hanem a politikai pártok és az egyházak többsége is támogatta, kivétel a szervezett munkásság, a polgári liberális és radikális erők, valamint néhány főpap. A szellemi és művészeti élet kiválóságai részéről is volt elszigetelt ellenállás, de inkább a passzivitás volt a jellemző. Miért történt ez így? A társadalom egy része haszonélvezője volt a zsidótörvényeknek, egy részét megtévesztette a szociális demagógia. A többség azonban közönyös volt és passzív. A német megszállás alatti zsidóüldözéseket már sokkal többen ítélték el, ezrével akadtak olyan emberek, akik védték, segítették az üldözötteket. Számos egyházi és világi intézmény és szervezet, valamint magánszemély sok ezer embert mentett meg.

Bármilyen nagyszerű is volt az általuk tanúsított együttérzés, a magyar társadalmat (a többséget) a közömbösség, s ezáltal a cinkosság vétke terheli. A politikai és morális felelősség megítélésénél tehát nemcsak a lakosság egy kis csoportjának zsidóüldözés elleni aktív szerepét kell mérlegelni, hanem egy másik, nagyobb csoport bűnösségét vagy haszonélvezetét, valamint a többség tétlenségét és közönyét is.

Címkék:1989-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A kiengesztelődés pillanata?

A világ hírei

Close