Szombat előfizetés 2017

A félelem köztársasága

Írta: Archívum - Rovat: Archívum, Külpolitika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Az iraki pártállam – Legyilkolt papok, levágott fülek – Könyékig vérben – A családszerető Szaddam – Elmaradt számlák

Primakov, a Moszkvában működő iraki lobby egyik vezéralakja Szaddam Huszein katonai veresége után kénytelen volt elismerni: addigi pártfogoltjának vol­tak bizonyos jellemhibái… Washingtonban George Bush sokkal keményebben fogalmazott: háborús bűnösnek minősítette a bagdadi diktátort. Szent igaz, a háború kirobbantásával, Kuvait kifosztásával, lakosai elhur­colásával, a nyugati állampolgárok túszként való felhasználásával, hadifoglyok legyilkolásával, a roppant arányú környezetszennyezéssel Szaddam bőségesen rá­szolgált erre. Mindez azonban még csekélység Irak urá­nak korábbi tetteihez képest, amelyekről eddig vonako­dott igazán tudomást venni a világ, noha a tények jó­szerivel ismertek voltak.

Ha végigtekintünk Szaddam Huszein múltján, úgy arra a belátásra kell jutnunk, hogy – amint a Neue Zürcher Zeitung megállapítja – még Bush elnök sza­vai is inkább szépítgetésnek tekinthetők, mintsem a diktátor érdeme szerinti minősítésének.

Kivégzések sajátkezűleg

Ha a Kuvait elleni agresszió be nem következik, a nyugati világ talán hajlandó is lett volna örökre meg­feledkezni arról, micsoda kegyetlenséggel rontott ne­ki Szaddam 1980 szeptemberében az Iránhoz tartozó Khuzisztán polgári lakosságának. A diktátor azt hir­dette: felszabadítja ezt a tartományt, amelynek a la­kossága túlnyomólag arab, amelyet azonban a totális háború minden rémségével ajándékozott meg, és ha így bánt az iráni arabokkal, akkor nem csoda, hogy a kurdokat még annyira sem kímélte. Ebben a vonat­kozásban Szaddam csak folytatta, amit elkezdtek elő­dei, akik szintén abból a Baath pártból kerültek ki, mint ő. A létükben fenyegetett népekért küzdő német társaság (Gesellschaft für bedrohte Völker) hitelt ér­demlő becslése szerint a Baath-párti kormányok két­százezer-háromszázezer kurd nemzetiségű iraki állam­polgárt irtottak ki (a hetvenes években még napalm­mal támadták a kurd falvakat). Az Irak és Irán köz­ti háború során 1988-ban Szaddam harci gázzal pusz­tította a kurdokat – most már Iránban, de saját or­szágában is.

Szaddam 1979 júliusában vette át a hatalmat, és már uralma első két hetében kiirtotta a Baath párt mint­egy ötszáz vezető funkcionáriusát, nem egyet közü­lük családostól. így alapozta meg diktatúráját. Bag­dad új ura, aki a Baath párt 1963-ban bekövetkezett győzelme után saját kezűleg kínozta a politikai foglyo­kat, most személyesen vett részt a kivégzésekben.

Nemcsak a pártapparátust tisztogatta meg – jócs­kán belekaszált a mohamedán papság soraiba is: a sí­ita papok közül egy év leforgása alatt mintegy ötez­ren estek Szaddam áldozatául, miközben harmincezer­re becsülhető az Iránba menekült síiták száma.

Ezt követőleg Szaddam kirobbantotta a háborút Irán ellen. Ennek halálos áldozatait háromszázezer és egy­millió közé teszik a becslések.

Életveszélyes viccek

Egy arab szerző, Szamir al-Khalil „A félelem köztár­sasága” címen alapos könyvet írt az iraki rendszer ben­ső viszonyairól és Szaddam rémtetteiről. Jellemző, hogy nem kevesebb, mint hatvan könyvkiadónál próbálkozott hiába, míg végül a kaliforniai egyetem kiadójánál 1989-ben megjelenhetett műve, de igen kis példányszámban. Csak az Öböl-háború tette lehetővé, hogy a könyv szá­mottevő közönséghez juthasson el. A nyugati értelmiség Szaddam Huszeint amolyan szokásos elnyomó figurának könyvelte el, nem is sejtve, hogy Bagdad tigrise az arab országokban megszokott zsarnokok közt is rendha­gyó eset: ez a hatalom véresebb, erőszakosabb, és hevesebben törekszik a terjeszkedésre, mint amazoké.

Khalil szerint 1980 táján Irakban a rendőrség és a pártmilícia létszáma együttvéve kétszer akkora volt, mint a hadseregé. Ugyanakkor kétszeresen múlta fe­lül az iráni sah egykor hírhedt biztonsági gépezetének a létszámát is, habár Irak lakossága talán csak harma­da volt Iránénak. Szaddam szörnyállamot fejlesztett ki: a nyolcvanas évek közepén másfél millió iraki vég­zett pártmunkát. A dolgozó városi lakosság fele állami alkalmazott (miközben a népesség 65%-a a városokban él), márpedig az iraki politikai gyakorlatban az állam a párttal azonos. Csaknem valamennyi tanár és tanító a Baath-párt tagja, és ezek az elemi iskolától kezdve arra nevelik a gyerekeket, hogy ha „kell”, akár szü­leiket is jelentsék fel. Irakban három lakosra jut egy olyan negyedik, aki a pártállam nevében ellenőrzi őket.

Az elnyomatás mindennapos gyakorlata nem ismert irgalmat. Napirenden volt a gyermekek megkínzása, akárcsak az, hogy a (politikai) delikvensek hozzátar­tozóin állt bosszút a hatalom. És az eltűntek, elhur­coltak családjai olykor ijesztő küldeményt kaptak: holt­testet, amelynek levágták orrát, füleit, nemi szervét, kinyomták szemét. És még a koporsót is a hozzátarto­zókkal fizettették ki.

Iraki emigránsok mesélnek esetekről, melyekben az áldozat fejét folyékony fémmel öntötték le. Az Index on Censorship című londoni folyóirat 1987-ben hírt adott egy ügyről: a biztonsági szolgálat azért börtönözte be a Baath-párt egyik magas rangú funkcionáriusát, mert az nem tett feljelentést, amikor Szaddamról vic­ceket meséltek neki. Ezt az embert három fiával és egyik vejével együtt megkínozták ezért, majd kivé­gezték.

Ha egy iraki magánvállalat a siker leghalványabb jelét mutatta, az állam tüstént rátette a kezét. Gyakorlatilag ez annyit jelentett, hogy a tikriti családi maffia vette a birtokába. Ha viszont az állami válla­latok valamelyikénél kudarcot vallottak a vezetők vagy a felelős szakemberek, nyomban szigorú büntetést kap­tak szabotázs címén. Ha Szaddam hozzátartozóit az or­vosaik eredménytelenül kezelték, ezzel önnön életüket veszélyeztették.

Szaddam, akit nyájas egyszerűséggel A Világminden­ség Fényének is tituláltak, rettegett a merényletektől és keményen megtorolt mindent, ami ilyen szándékra utalt. Egyszer a karhatalom elpusztított egy egész fa­lut, mert a környékén valaki a diktátorra lőtt.

Bagdad urát már a kuvaiti háború előtt közvetlen felelősség terhelte legalább félmillió ember haláláért. Más becslések egymilliónál is többre tartják halálos ál­dozatai számát.

A világ ma is tétlenül asszisztál újabb tömeggyilkos­ságaihoz.

A rögeszmei gyökerek

A Baath-párt egykori alapítói, a keresztény Michel Aflaq és Szalahaddin al-Bitar, Mussolinitői és Hitler­től vették át eszméik alapelemeit. Tisztelettel övezték ezt a két világtörténelmi gonosztevőt, és mind mozgal­muk szervezete, mind programja szempontjából példa­képnek tekintették őket. Belpolitikailag ebből a tár­sadalom militarizálása következett, a hadsereg istenítése, külpolitikailag pedig egy pánarab és naciona­lista üdvlátomástól vezérelt expanzionizmus (a marxis­ta osztályharc-elmélettől utálkozva fordultak el).

Mohammed Baqir asz-Szadr, az iraki lakosság síita többségének nagy műveltségű szellemi vezetője ször­nyű sorsra jutott: szöggel verték át a fejét a hata­lom Baath-párti birtokosai, két évvel később pedig a maguk eszmeiségét szemléltető könyvekkel igyekeztek befolyásolni az embereket. Szaddam nagybátyja, Khairallah Tulfah ezt írta egyik értekezésében: „Három lény van, akit az Istennek nem kellett volna megte­remtenie: a perzsa, a zsidó és a légy. A perzsák em­beri alakot öltött állatok, a zsidók szennyből és kü­lönféle népek maradványaiból létrejött keverék…”

Ilyen szellemi előzmények után nem lenne csodála­tos – jegyzi meg a Neue Zürcher Zeitung cikkírója -, ha kiderülne, hogy a síiták két szent helyét Kerbelában és Nadzsafban maga Szaddam pusztíttatta el, hogy politikai tőkét kovácsoljon magának „az Isten ellen tá­madó amerikaiak gonoszságából…”

Bármit prédikált is a Baath és Szaddam Allahról, a diktátor engedelmes eszközévé tett állampárt egyet­len istent ismert: Szaddamot. A káderek fejéből a hála­adásról szóló frázisok már régen elpárologtak. Talán csak Bagdad két legszorosabb szövetségese annyira reakciós, mint az iraki „Forradalmi Parancsnoki Ta­nács”: Mauritánia és Szudán katonai diktatúrái, ame­lyek egy igen agresszív rasszizmus szellemében mé­szárolják a nem-arab (fekete) lakosságot a saját or­szágaikban.

Gazdagodó atyafiság

Szaddam Huszeint, akit már az elődjéhez is több­szörös rokoni kapcsolat fűzött, csaknem minden kulcspozícióba a rokonait helyzete. A legtöbb minisztere Szaddam testőreként kezdte. Az öt (!) titkosszolgá­lat közül kettőt a diktátor egy-egy féltestvére vezet, a harmadiknak az élén pedig unokatestvére és veje áll, aki egyben ipari és haditermelési miniszter.

A Tikrit városából származó Szaddam-család maffia módján sorra kezébe kaparintotta Irak nemzeti vagyo­nának a javát. Miközben a diktátor a félfeudális arab királyok, fejedelmek és emírek ellen mennydörgött, és a nincstelen arab tömegek előtt igyekezett gyűlöle­tessé tenni gazdagságukat, a saját atyafisága akadály­talanul gyarapította a vagyonát – például úgy, hogy hivatalos árfolyamon vásárolhatott keményvalutát az államtól, s ezt azután fekete árfolyamon adhatta el me­gint csak az államnak.

 

Címkék:1991-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A Pápa nem ment Jeruzsálembe

II. János Pál pápa a Kuvait elleni iraki agressziót a nemzetközi jog legelemibb szabályai megsérté­sének nevezte, ámde kezdettől fog­va elutasította...

A játszma tovább folyik

A cinkosságnak, a különféle fél­megoldásoknak az az áltárgyilagos­sággal és tessék-lássék szolidari­tással vegyes keveréke, amelyből az iraki agresszió létrejöhetett, ma is...

Close