A devecseri rabbi fiának mozgalmas élete

 Linksz Arthur: Harc a harmadik halállal

A feledést, az emlékek múlandó­ságát tartotta a szerző a harmadik halálnak, s hogy attól megmentse a század elejei falusi zsidóság maga által is átélt történeteit, neveltetése szokásait, szellemét, papírra veti curriculum vitae-je első részét. A devecseri rabbi, Linksz Ignác fiá­nak, az anyai ágon a híres Landsberg dinasztia leszármazottjának múlt idézése több mint családi kró­nika, az hiteles is és érdekes meg­örökítése világra ocsúdása színhe­lyeinek, az otthon, az ünnepek han­gulatának, feltörekvő és a nincstelenségben maradt ismerőseinek, az első világháború, majd a forradal­mak eseményeinek.

Mindezeket 75 éves korában írta meg, élete második felének világá­ban, az USA-ban – magyarul -, bár anyanyelve a német is, és ango­lul fogalmazott meg számos szak­könyvet. E visszaemlékezését is angolul várták tőle, de elhárította a kérést, mert akkor másfajta mű si­keredett volna, ezt ugyanis magyarországiaknak, a Magyarországról elkerülteknek szánta. A könyv másik értéke éppen a nyelvezete. Bámula­tos, hogy évtizedek után, más tájon hogyan használ itthoni tollforgatóknál is ritkán található szép, de nem avítt szavakat, érzékletes és egyedi hasonlatokat. Hűségét az anyanyelv­hez bizonyára műveltsége segítette, továbbá az is, hogy sihederként verseket faragott, még inkább, hogy egész életében sétáin magyar verse­ket morzsolt, népdalokat dúdolt.

A századdal egyidős és két évvel ezelőtt elhunyt Linksz Arthur nem író, hanem híres szemész volt. Amerika több egyetemének professzora, elismerések és rangok birto­kosa, kitérők után jutott a pályára: előzőleg joghallgató, bölcsész, járt a pozsonyi ortodox nagy-jesivába, majd csak utána szerzett a prágai, kiéli, pécsi egyetemen orvosi isme­retet. Emlékezése fiatalabb koránál időz többet: az ötezer lakosú – köz­te száz zsidó vallású – Devecser zsidó elemijében és a pápai refor­mátus gimnáziumban. Pedig a kö­zépiskola évtizedeken át nem bocsá­totta meg Linksznek, hogy friss ma­túrájával a pápai kommün lapjának munkatársa, lábbántalmai miatt a Vörös Hadsereg papucsban szolgáló egyenruhása lett.

1919 kapcsán éled fel a sok kü­lönleges epizód, és barátai között felidézi a zsidó iskola igazgatójának fiait. A mélyen vallásos Gézát, a frontról hazatérő tisztet magával ragadja a marxizmus eszméje, Pápa komisszárjának nevezik ki. A Ta­nácsköztársaság bukása után emig­rál, kisebb testvéreivel Izraelben boldogul, míg két orvosbátyjának á korosztály tragédiája jut: az egyik munkaszolgálatosként pusztul el, a másikat egy sztálini gulag nyeli el.

Linksz 1919-ben Pozsonyba mene­kült. Ott tett szert egy (később elaljasult személy megismerésére, már-már barátságára. Csehszlovákia megteremtődésével a jogi fakultást elhagyják a professzorok – Tuka Béla kivételével. A konzervatív ke­resztény méltóságos úr és az iroda­lomban jártas, filozófiában művelt tanítvány között – amíg az néhány hónap után Prágába nem távozik – szívélyes kapcsolat szövődik. Húsz évvel később Tuka a nácik kreálta Szlovákia belügyminisztere lesz, há­borús bűnös, akit azután 1945-ben kivégeznek.

Gyerekkorához, ifjúkorához kötik élete alkonyán is a szerzőt legféltet­tebb kincsei, a könyvek. Hányatta­tásaiban legalább egy részüket ma­gával cipelte, az 1939-es kivándorlá­sakor bekerültek az akkor „liftnek” nevezett és 50 kilogrammosnak en­gedélyezett úti csomagba, s Kőszeg­ről deportált szüleitől is hagyaték­ként édesapja könyvtárának mara­déka jutott. Linksz Arthur „igazi­nak” a Magyarországról vitt köny­veit mondja, közte a barmicvóra kapott Vörösmartyt, kamaszszerel­me ajándékát, Rilke Insel Bücherei első számát, a majdnem teljes Ib­sent és a teljes Kafkát, a hozzá – mint írja – „aranyjánosul beszélő” hamleti monológot.

Számomra, aki Linkszhez kicsit hasonlóan, de nála 30 évvel fiatalabbként, és ezért Magyarországon utolsó generációsként éltem át a vallástól való tömeges elszakadást, felkavaró volt most erről olvasni. A világ objektív kényszere, egy téves­nek bizonyult eszme ragadta el a hagyományoktól, s teremtett rabbi apja és közte konfliktust. Erről szól a könyvből idézett részlet is.

„Apámat, aki minden hitbuzgalma mellett még magyar hazafi is volt, a proletárdiktatúra vérig sértette. A javak igazságtalan elosztásáról szóló fejtegetésemet csendesen hallgatta: nem érdekelték. Őszerinte azt, hogy valaki gazdag vagy szegény, a Min­denható (“áldassék neve”) határoz­za meg – nem Marx törvényei. A kapitalizmushoz éppen olyan kevés szál fűzte, mint a szocializmushoz. Devecserben valami tanácsi válasz­tásokra készültek, és jelentkezni kel­lett a szavazati jog regisztrálása cél­jából. Kitűnt, hogy apámnak mint lelkésznek nem volt szavazati joga. Nekem igen. Soha ezt a sérelmet lenyelni nem tudta. Az, hogy nem le­hetett az új rendszer híve, majdnem természetes volt. Egyház és szocia­lizmus ellenpólusok voltak. Én megjátszott szerepemhez azon a nyáron is ragaszkodtam, és amikor otthon voltam, ugyanúgy jártam templomba és “tanultam” apámmal, mint azelőtt. Kicsit próbáltam őt térítgetni, Ady munkásverseivel hoza­kodtam elő. Apám bibliai citátu­mokkal kontrázott. Igen, a próféták és a zsoltárköltő szent király is el­lene voltak a szegények elnyomásá­nak, a gazdagok kapzsiságának. Az­után amikor a proletárdiktatúra bu­kása után Pesten bujkáltam, apám ott is megkeresett. Csak ott, akkor kezdett majdnem szenvedélyesen a vallástalan, bukott rendszer ellen beszélni. Rossz társaságba kevered­tem, mondta ismételten. Térjek meg. Térjek vissza. Én csak hallgattam, csendesen, jegesen. Még most is lá­tom magunkat. Poldi bácsiék kapu­jában álltunk; búcsúzni kell. “Be­látod végre, hogy tévedtél, rossz társaságba keveredtél? – kérdezte apám. Nem látom be – mondtam csendesen, de határozottan. És erre apám tényleg türelmét vesztette. Pofon vágott. Már elmúltam volt ti­zenkilenc éves. Pofon vágott; éle­temben először és utoljára. Aztán mindketten sírtunk. Én megcsókol­tam a kezét, amivel pofon vágott. Mint mindig, ha elutazott vagy meg­érkezett.”

(Magvető Könyvkiadó)

– i -1